Történetesen jó ideje tudom, ki Azahriah. Az Azahriah-jelenséggel (miszerint képes három Puskás stadionnyi embert a koncertjére mozgósítani) sem most találkoztam először: tanítványaim a tanúk, hogy még valamikor koraősszel írattam velük „A sulinkba látogatott Azahriah” címmel fikciós riportot.

A zenéjét is ismerem, legalábbis belefüleltem néhány dolgába – kifejezetten hallgatható, és kifejezetten nem az én zenei világom. Mondanám, hogy élemedett korom tehet róla, de velem egyidős, jó ízléssel bíró ismerőseim között számosan szeretik, és ez így van jól: nagy baj lenne, ha azt várnánk el, hogy mindenki egyazon gusztusnak örvendjen. Miért haragudjam bárkire, aki krumplifőzeléket eszik, mikor engem a víz is kiver már a nevétől is.

A nyilatkozataival történetesen nem találkoztam, nem is nagyon kerestem azokat. Egyrészt mert eléggé fejvakarásra késztet, hogy egy énekes gondolatait píár-interjúkban elhangzó szavai közvetítsék, másrészt ha fontos, értékes dolgokat hordoz, előbb-utóbb úgyis eljutnak hozzám. Ha pedig napjaink korszerű, 15 perces zsenijéről van szó, akkor úgysincs mit mérlegelni. Ráérek kivárni, melyik lesz.

A minap trollkodtam egy kicsit (eléggé utálom a trollkodást, valójában puszta iróniának szántam, de kinőtte magát – sebaj), hogy fogalmam sincs az előadó kilétéről, ami persze nyilván teljes képtelenség. A közlés azonban tartalmazott egy másik kitételt is, miszerint ebbéli hiányosságomért „sújtson a társadalom megvetése”.

Nem ok nélkül írtam.

Azt megelőzően ugyanis olvastam egy ismerősömnek a saját oldalán tett bejegyzését arról, hogy ő bizony nem tud mit kezdeni ezzel az zenésszel, sem a muzsikájával, egyszerűen nem érti, amit mond, s neki fontos lenne, hogy egy színpadi megszólaló (ő maga színésznő egyébként) legalább érthetően szavakat mondjon-énekeljen. Hozzátette még, hogy persze lehet, hogy az életkora miatt, de ezt gondolja. Nagyjából így hangzott. Intelligensen, indulatok nélkül, a személyes elfogultságot is felvállaló véleményében.

Nagyjából. A bejegyzés ugyanis azóta eltűnt, feltételezem, a posztoló maga szüntette meg a hozzáfűzött kommentekkel együtt. Jó okkal tehette: azt a gyűlölethullámot, köpködést, megbélyegzést és kioktatást, amit ezért a (hangsúlyozom) véleményéért kapott, nem szívesen teszi ki a kirakatba senki. Volt ott a csökött ízlésűtől az ostobáig, a beképzelttől a hogymerieztleírniig, a kivagytehogyig minden, mi szem-szájnak ingere, csak ezzel az egyetlen egy mondattal nem találkoztam: ’Én meg nem így gondolom’.

Elgondolkodtatott ez az indulattömeg, ez a gyűlöletáradás, ez a habzó szájú letorkolás, mely esélyt sem adott arra, hogy valaki másképp vélekedjék, mint a kánon. A szólás-, a vélemény-, a sajtó- meg a mindenféleszabadságért és egyenjogúságért bármikor mártírhalált halni kész szabadságharcosok zengő kórusban agyhalottaztak valakit, aki semmi mást nem tett, mint elmondta az övéktől eltérő személyes meglátását, benyomását. Bizonyára tudta jól, hogy sokak véleményével megy szembe az övé, de tudta azt is, hogy elvehetetlen joga fűződik hozzá.

Legalábbis így hitte.

A közösségi oldal ugyanis nagy úr. Lehetne az Azahriah-jelenséget a Beatles- vs. Rolling, az Illés kontra Omega összetűzésekhez hasonlítani – csakhogy az egy FB nélküli kor volt, azok a viták lezárultak a suliban, a munkahelyen, a kocsmákban, esetleg néhány füles után ki-ki mehetett újragondolni az álláspontját csengő fülekkel.

Ez a huszonegyedik századi felület, a kibertér azonban egészen más. Itt bármikor mindent elsöprő tudássá nőhet az együgyűség, és tehető közröhej tárgyává a józan ész. A háló az egekig emelhet és a föld alá döngölhet, talapzatra állíthat és méltóságától teljesen megfoszthat bárkit, ha elég ügyes a manipuláció, és amíg van kit manipulálni.

Ha minden igaz, Umbert Ecótól származik: „A közösségi hálózatok ostobák egész légióinak biztosítanak megszólalási lehetőséget, akik azelőtt csak a bárban beszélhettek, egy pohár bor mellett, nem okozva kárt a közösségnek. Azonnal letorkolták őket, míg most ugyanúgy véleményt mondhatnak, mint egy Nobel-díjas. (…) Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét”. Hát, igen: nagyon nagyra nyílt a terep. Végtelenül nagyra.

Felfogom, hogy egy istenétől, hitétől, ideáitól megfosztott világban mindig szükség van és lesz instant, lehetőleg bármikor eldobható műistenekre – legyen az zenész, politikus, szakács vagy sajtkészítő –, hitként dédelgetett tízperces meggyőződésekre, és jaj annak, aki nem azt hiszi, amit mi. Felfogom, csak nem értem. Hogy miért ’jaj annak’. Milyen magára maradottságok, kiábrándultságok, megtiportságok állhatnak ennyi gyűlölet, szenny és pusztítási vágy mögött?

Gyakran találkozhatni kézről kézre járó, közhelyekkel kitömött posztokkal, amelyek úgy kezdődnek: „Én olyan világban szeretnék élni…” Oda lehetne esetleg az utolsó sorba írni, hogy: ahol jogom, hogy a személyes véleményemért, meggyőződésemért ne küldjenek el az anyám kóchengeres izéjábe.

Vagy ahol nem halálos vétség nem ismerni, esetleg (ó, Uram, segíts meg!) nem is akarni megismerni egy éppen aktuális sztárt vagy bárki mást a világon.

Oké, tudom jól, hogy előbb fogunk a Marson sétálni.

Forrás: Újnépszabadság