Az Infovilág cikke. Kárpáti János nemzetközi lapszemléje.
A júniusi európai parlamenti választásokat követő uniós pozícióosztozkodás közeledtével egyre több a személyi találgatás, hogy vajon ki töltheti majd be a következő öt évben a legnagyobb hatáskörrel járó európai tisztséget, a javaslattevő és végrehajtó funkciót ellátó központi uniós intézménynek, az Európai Bizottságnak az elnöki székét.
Ez a pozíció eddig a német kereszténydemokrata Ursula von der Leyené volt, aki pártcsaládjában, az Európai Néppártban most is a legnagyobb támogatást élvezi. Mivel a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy az új összetételű parlamentben a Néppárté marad a legerősebb frakció, az alapértelmezett vélekedés az, hogy nem fog változni a bizottsági elnök személye. A tisztség elnyeréséhez azonban meg kell szerezni az összes tagállam első számú vezetőjének a jóváhagyását, és ez némi bizonytalanságot okoz, nem tudható, hogy a különféle uniós posztok különféle szempontok szerinti elosztása – a párthovatartozás mellett a földrajzi szempontok, illetve a hatalmi központok közötti arányok figyelembevétele, illetve a férfiak és nők aránya – milyen kompromisszumokkal jár majd. Ha tehát nem von der Leyen, akkor ki jöhet helyette?
A Politico amerikai portál európai kiadása listát közöl néhány elképzelhető jelöltről, abból a feltételezésből kiindulva, hogy az Európai Néppárt nem engedi ki saját kezéből a jelölés jogát.
A portál első számú alternatívája a 76 éves olasz Mario Draghi, aki hazájában széles kormánykoalíciót volt képes fenntartani jó ideig, de az Európai Központi Bank elnöke is volt már. Mellette szól, hogy közel áll Emmanuel Macron francia államfőhöz, ellenérv lehet viszont, hogy Draghinak nincs szilárd pártkötődése, tehát ha őt választanák, akkor az a szakmai szempontoknak nagyobb súlyt adó döntés lenne, kevéssé támaszkodna világos politikai alapokra.
Másodikként a máltai néppárti Roberta Metsolát, az Európai Parlament eddigi elnökét említi a Politico. Mellette szól, hogy figyelemre méltó vezetői képességeket mutatott fel, és hogy nő, ellenérv viszont, hogy országa egészen súlytalan az Unión belül. A harmadik eshetőség Christine Lagarde, tehát szintén nő, az Európai Központi Bank jelenlegi elnöke, és ami nagyon fontos, hogy francia. Nemzeti hovatartozása indokolhatja, hogy ő kövesse az eddigi német bizottsági elnököt. Mostani munkatársi stábja körében azonban finoman szólva sem örvend túlzott népszerűségnek.
Egy nagy ugrás, a következő név Klaus Iohannis román köztársasági elnök, akiről a Politico azt írja: mind Macron, mind Olaf Scholz német kancellár dicshimnuszokat zeng róla, amiért lehorgonyozva tartotta saját országát a Nyugat-barát és Európa-párti táborban az Ukrajna elleni orosz invázió után, ami – idézem a cikket – „nem mondható el Magyarországról, Szlovákiáról vagy Bulgáriáról”. Idézet vége. Ráadásul Románia a másik nagy keleti EU-tagországgal, Lengyelországgal ellentétben szigorúan tartja magát az EU egységes piacának a szabályaihoz, és nem vezetett be egyoldalú korlátozásokat az ukrán gabona behozatalára, ami megerősítette azt a képet, hogy Iohannis csapatjátékos. Az viszont ellene szól, hogy bejelentette igényét a NATO-főtitkári posztra, pedig arra az állásra már számottevő támogatói kört sikerült összegyűjteni a holland Mark Rutte mellett.
Megemlíti még a Politico Andrej Plenković horvát miniszterelnököt, valamint a francia Thierry Bretont, aki most a brüsszeli Bizottság belső piacért felelős tagja, és meglehetősen feszült a viszonya Ursula von der Leyennel.
„Attól tartok, hogy még ennél is rosszabb lesz, mielőtt jobbra fordulhatna” az újságírás magyarországi helyzete – nyilatkozott Pethő András, a Direkt36 oknyomozó nonprofit portál társalapítója a Der Standard című bécsi lapnak, a múlt héten az olaszországi Perugiában tartott nemzetközi újságírás-fesztiválon. Az interjú tegnap jelent meg a lap internetes oldalán. Pethő elmondja, hogy két kollégáját hónapokon át megfigyelték a Pegasus kémprogrammal. Az ellenük irányuló propagandatámadások kellemetlenek ugyan, de fizikai veszélyérzetet még nem éltek át. A helyzet sokkal rosszabb, mint 10-15 éve, de még így sem annyira korlátozó, mint például Orosz- vagy Törökországban. Az interjúban részletesen beszél arról, hogy a hatalmas anyagi forrásokkal rendelkező kormányzati propaganda hatása alól senki sem tudja kivonni magát. Ha csak zenei rádióadót hallgatsz, ott is a kormányközeli hírügynökség propagandahíreit mondják el óránként. Az oknyomozó újságírás – mondja – önmagában nem elégséges, de fontos eszköz az ilyen propaganda elleni harchoz. Attól tart, hogy egy ideig még tovább fog romlani a helyzet, és e tekintetben a mesterséges intelligencia megjelenése sem teszi őt derűlátóbbá.
És végül: „Trumpra várunk” – válaszolta lelkesen Orbán Viktor a londoni The Guardian szerzőjének, Lili Bayernek, akinek nemrégiben egy nyilvános eseményen sikerült néhány kérdést feltennie a magyar miniszterelnöknek, és azok egyikében azt vetette fel, hogy három évtizede nem látott mélyponton vannak a magyar–amerikai kapcsolatok.
Orbán teljességgel hamis balos értelmezésnek minősítette azt a megállapítást, hogy a magyar külpolitika elszigetelődött. A The Guardian írása kitér arra, hogy egy tavalyi Globsec-felmérés szerint a magyaroknak csak 17 százaléka tekinti az Egyesült Államokat Magyarország két legfontosabb stratégiai partnere egyikének.
