Szokás pontokba szedve felsorolni állításokat, elvárásokat, kéréseket, követeléseket vagy parancsolatokat. A pontokba foglalt mondandó didaktikus célokat is szolgálhat, s memorativaként is betöltheti szerepét.
Ezt teszi például a Tízparancsolat, amely nem kazuisztikus, hanem apodiktikus rendelkezéseket tartalmazó szöveg, s amely népet és civilizációt konstituált.
Vagy az 1848-as 12 pont, amely a forradalom legalapvetőbb követeléseinek összefoglalása.
Vagy az 1956-os forradalom 16 pontja, az ország egyetemistáinak követelménylistája, amely itt-ott ellentmondásos ugyan, de amely futótűzként elterjedve a forradalom voltaképpeni programját képezte.
Most olvasom Orbán hét pontját, amely fizetett hirdetésként jelent meg néhány nyugati lapban, s amely a legelemibb kételyt vagy dilemmát nélkülözve, egyúttal ellentmondást nem tűrve, odaüzent, hogy mi a teendője a nyugati világnak a jövőt illetően. Teszi ezt annak az országnak a miniszterelnöke, amely ország az Európai Unió GDP-jének 1%-át (0,9%) sem éri el.
Vicces ez az orbáni hét pont: komoly érvelésre és kifejtésre váró állítások, ám ahelyett, hogy Orbán (vagy szorgos agytrösztje) egy elemző dolgozatot írt volna, vitát generáló állításokkal, elegáns dichotómiákkal, inkább fogta magát, és közpénzből szétküldte privát elvárásait.
Ebben a formában és célzattal az orbáni hét pont a dilettantizmus kvintesszenciája: többnyire a dilettánsok szokása pontokba foglalni állításaikat, ezzel megspórolva az érdemi–tartalmi kifejtést, miközben a pontokba szedett szöveg a tudományosság (átgondoltság, elmélyültség) látszatát keltheti. Az odavetett és kibontatlanul maradt állítások ráadásul implikálják a következő kérdést: miért hét pont? Miért nem nyolc? Tizennégy? Huszonhét? Harminckilenc? Vagy százegy, hiszen a kiskutyákból is épp százegy volt.
Így néz ki Orbán harca!
Mao Ce-Tung Vörös könyve és Moammer Kadhafi Zöld könyve után készül Európának Orbán Viktor Narancs könyve.
Rovat: VÉLEM ÉN