rákbetegségéről, depresszióról, kádári nosztalgiáról és az Orbán-rendszer megdönthetőségéről
Mennyire kell bátorság ahhoz, hogy rákbetegségéről beszéljen? Miért vonult hátrébb a közélettől 2010 után? Babarczy Eszter íróval beszélgettünk, akinek nemrég jelent meg újabb szépirodalmi kötete Néhány szabály a boldogsághoz címmel
– Egy cikkben nyíltan beszélt arról, hogyan küzdött meg a rákkal. Szüksége volt ehhez bátorságra?
– Azt hittem, hogy nem kell hozzá. Mégis nagyon sokaktól kaptam azt a visszajelzést, hogy ők nem mernének erről beszélni. Ezek szerint mégis csak van egy tabu rajta. Azt hittem, alapvetően a mentális betegségeket szokás titkolni. És hogy abban vagyok úttörő, hogy arról is nyíltan beszélek.
– A telexes cikkében a betegséget össze is vetette a korábbi szuicid késztetésekkel, és úgy ítélte meg: miközben a munkahelyéről ki akarták rúgni, mert utóbbi miatt nem tartott meg órákat, az rákkal összefüggésben ez valószínűleg nem fordulna elő. Azért is lehet ez, mert a depresszió kapcsán sokan hibásabbnak érzik a szenvedőt, míg a rákos beteget tisztán áldozatnak látják?
– Szerintem részben ez az oka. Részben pedig az, hogy nehéz a mentális beteggel empátiát érezni. Ha valaki nem volt soha érintett, nem tudja átlátni, miféle mélységeket jelenthet ez. Nem látszik semmi, nincs eltörve az ember lába, lyuk sem tátong a fején. Ezért sokkal nehezebb a kívülállónak ezt létező dologként elgondolnia. Számomra a rákkal való megküzdés pozitív élmény volt olyan szempontból, hogy az emberekből a segítőkész énjüket hívta elő.
A depresszió egyébként – az előbb említettek ellenére – fizikai betegség is. Az ember lelassul, megváltozik az alvási ciklusa, még a légzése is kicsit átalakul. Nem mindenki veszi ezt észre, de azért ott vannak a jelek. Kicsit olyan a depressziós, mint aki hirtelen megöregedett.
– Túl a betegségen, létezik az általános nézet is a rosszkedvű magyarokról, akik még a metrón is csak merednek savanyúan maguk elé. Lát igazságot a sztereotípiában?
– Van benne igazság. Éltem pár évig az Egyesült Államokban, ott az volt az élményem: itt minden arról szól, ami lehetséges. Csináld meg magad, csináld meg a terveidet. Magyarországon meg minden inkább arról, mit miért nem lehet. Hogy ki akarja megakadályozni, és te miért nem vagy rá képes. Ez biztosan rossz hatással van arra, ahogy együtt élünk, és ahogy az életünket elképzeljük.
– Ellenzékibb érzelműek szeretik ezt a fajta rosszkedvűséget 2010 óta összekötni az Orbán-kormány uralmával, választási kétharmadok után pedig erősödik is a politikai és általános apátia. Mennyire tartja összeköthetőnek a kettőt?
– Az biztos, hogy a 2018-as és 2022-es választás után volt egyfajta sokkérzés az újabb kétharmadok miatt. Különösen az inkább ellenzéki Budapesten nagyon nehezen élték át az emberek, hogy mi jellemző egy kisvárosban, pláne egy faluban a többség gondolkodására. Ezért tudták sokan nehezen elhinni, hogy az ország másképpen gondolkodik és szavaz, mint ők.
– Ön jobban belelát a saját buborékán kívüli világokba?
– Igyekszem megérteni azokat is, akik nagyon másként gondolkodnak. Azokat, akik politikailag máshol állnak, mint én. Fontos törekvésem, amivel sokszor le is verem a lécet csomó liberális barátomnál: igyekszem megérteni, mit szeretnek az emberek Orbán Viktorban. Mitől vonzó az ajánlat, amit tesz a választóknak.
– Imane Helif algériai bokszoló ügyében is a polarizáltságot ítélte el elsősorban. De nem valamiféle szépen hangzó utópia, hogy békésen, egy tea mellett vitázunk majd ilyen megosztó kérdésekről is?
– Ha utópia, akkor a legfontosabb utópia, amiben nemcsak hinnünk lehet, de kell is. A demokrácia valójában arra való, hogy a konfliktusokat békésen kezeljük általa. Ahelyett, hogy polgárháborút szítanánk, és a különböző trónörökösök egymást leölnék, elfogadunk játékszabályokat, és ezeknek megfelelően időről időre választunk. Hiszen békében akarunk együtt élni. Ha ezt az alapvető hitet feladjuk, akkor gyorsan degradálódik a közélet, és teljesen elvész az emberek közti bizalom. Mindenkor azok az országok működtek jól, amelyekben az emberek tudtak egymásban bízni. Ezért sem szabad olyan szintig átadni magunkat a politikai identitásoknak, hogy azt érezzük, nem tudunk a másikkal leülni egy asztalhoz.
– A politikai acsarkodás miatt is lépett hátrébb a közélettől 2010 után?
– Inkább amiatt, mert 2009–10-ben olyan gondolatokat fogalmaztam meg, amelyek utóbb naivnak bizonyultak. Akkoriban azt tartottam fontosnak, hogy egy kormány tudjon kormányozni. A Gyurcsány-kormány elveszítette a gyeplőt, a kétharmad viszont, úgy tűnt, lehetővé teszi, hogy egy kormány kézben tartsa az országot. Kevésbé gondoltam arra, hogy minden szabályt meg fognak változtatni a hatalom megtartása érdekében. Nem volt tehát igazam.
Kicsit visszaléptem átgondolni, miért is nem voltam akkor gyanakvóbb. Számomra a legfontosabb kérdés, hogy azok a nagyon optimista elképzelések, amelyekkel 1989–90-ben nekiálltunk ennek a politikai változásnak, miért bizonyultak naivnak. Miért csúsztunk vissza egy olyan országba, amely csomó szempontból jobban hasonlít a kádárizmusra, mint arra, amit reméltünk.
– És miért?
– Azt hiszem, 1989–90-ben az a liberalizmus, amit a döntéshozók jelentős része hirdetett és elfogadott, az ország egy részét egzisztenciálisan tönkretette. Tömegek veszítették el az állásukat. Mások viszont olyan lehetőségekhez jutottak, amelyeket nem érdemeltek ki. Ebből a kettőből született egy nagy csalódottság. És az általános érzés, hogy nekünk jobb volt a biztonságos Kádár-korban. Ennek igényét az Orbán-kormány szerintem sokkal inkább kielégíti, mint a mostani ellenzék. Azt is kicsit jobban megértették, mit gondolnak az emberek a boldogulásról.
A munkaalapú társadalom, amit hirdettek, tényleg népszerű. Van egy nagyon régi, a Kádár-rendszerre is visszavezethető elképzelés: ha én dolgozok, akkor jutok valamire. Azzal a baloldali retorikával szemben viszont bizalmatlanok, hogy a munka világából leszakadókat kellene elsősorban segíteni.
– Azért is érdekes ez, mert legújabb könyve, a Néhány szabály a boldogsághoz egyik részét „rasszista történet”-ként definiálja, talán némi iróniával is. Viszont ha elolvassa egy Mi Hazánk-szavazó a felemelkedni képtelen roma lány történetét, valóban gondolhatja úgy: épp ilyennek érzékeli ő is a jelenséget. Joggal tarthatja visszaigazolva magát?
– Egy történetet mesélek el, abból nagyon messzemenő következtetéseket nem biztos, hogy le lehet vonni. A hazai cigányság is rétegzett. Van, aki PhD-fokozatot szerez, más meg kiesik az iskolapadból. Viszont azt is gondolom: ha azokat a történeteket, amelyek táplálják a Mi Hazánk-szavazók előítéleteit, nem vesszük tudomásul, akkor hiteltelenné válunk. Nekem volt egy igaz történetem, abszolút nem találtam ki semmit, csak formát adtam neki. Akkor is ki kell tenni ezeket a történeteket az asztalra, ha egyébként liberális gondolkodású ember vagyok. Olyan, aki a mindenféle előítéletekkel szemben elutasítónak tartja magát. A legfontosabb tanulság szerintem nem az, hogy a cigányság reménytelen. Hanem hogy nagyon korán kell elkezdeni a segítést. Úgy például, ahogy L. Ritók Nóra vagy Bódis Kriszta csinálják. Fontosnak tartják, hogy bizonyos középosztálybeli gondolkodási sémákat már gyerekkorban meghonosítsanak, átélhetővé tegyenek. Hogy kialakuljon egy gondolkodásmód, ami nem kizárólag a máról szól, távlatosságra nevel.
– A mostani és előző könyvében is erősek a női történetek. Okozott valaha hátrányt önnek a nyilvánosságban, hogy abban nőként van jelen?
– Őszintén nem érzem, hogy engem valaha hátrány ért volna azért, mert nő vagyok. Kaptam persze egy csomó reakciót már az internet előtti időkben is, amelyek a külsőmre vonatkoztak, a szexuális életemet firtatták, vagy azt mondták, menjek vissza a konyhába. De a férfiak meg azt kapják meg, hogy fel fogják őket akasztani, meg kiirtják a családjukat. Mindenki, aki a nyilvánosság elé lép, kiteszi magát gyűlölködő, frusztrált emberek gyakran minősíthetetlen őrjöngésének. Az Index-fórumon nagyon régen volt is egy hihetetlen kitartó üldözőm. Neki volt az elképzelése, hogy bennem csak a frizurám az érdekes. De ezen túl az egyetemi világban vagy a politikában nem éreztem, hogy negatívan megkülönböztettek volna. Régebben szerettem egyébként az interneten vitatkozni, tőlem egészen eltérően gondolkodó topiktársakkal eszmét cserélni. De most már nem csinálom.
– Az említett helifes cikkben azt is írta: „a demokratikus versenyben az a párt előnyben van, amelyik érzelmi függést alakít ki a szavazóival. Minél inkább azonosulunk a párttal vagy annak vezetőjével, annál kevesebbet kell nekik dolgozniuk a szavazatokért.” Ezt végső soron minden nagy szereplőre jellemzőnek érzi? Tehát nincs sok reménye a politikai jövőt illetően sem?
– Van egy nagyon erős érzelmi kötődés a fideszes oldalon, míg az ellenzékiek szeretnek inkább messiásokba kapaszkodni. Volt egy rövid felfutása Márki-Zaynak, aztán elpártolt tőle mindenki. Most itt van Magyar Péter, de nem tudjuk még, a jelenléte tartós tud-e maradni. Régebben a Milla is ki tudott vinni nyolcvanezer embert, de aztán teljesen ellaposodott. Viszont benne van a lehetőség még ebben a nagyon lejtő pályában is, hogy az ellenzék egy kicsit jobban teljesítsen. Orbán rendszere is kifárad egyszer. Az emberek a megélt frusztrációikat egy idő után nem fogják már átterelni Brüsszelre, Gyurcsányra meg Soros Györgyre. Amikor ez a pillanat bekövetkezik, akkor – amennyiben az ellenzék képes a helyzettel élni – lesz esély békés kormányváltásra.
– Íróként milyennek látja jelenleg a helyzetét? Legutóbbi novelláskötetei, A mérgezett nő és a Néhány szabály a boldogsághoz a Libri alá tartozó Jelenkornál jelentek meg. A kormányközeli MCC viszont időközben teljesen bekebelezte a Librit.
– Szerintem Peer Krisztián kivételével a kiadó szerzőinek többsége maradt egyelőre, és én is így teszek. A következő könyvem már kész van, jövőre fog megjelenni. Nevezzük tényregénynek. Apám haláláról írtam. Emberekhez tudok ragaszkodni, akik szakmai színvonalat képviselnek. Amíg ők a helyükön vannak, addig én nem fogok tőlük elhatárolódni. Volt egy tulajdonosváltás, persze, de ugyanazzal a szerkesztővel dolgozhattam tovább. És azt látom, hogy semmilyen szinten nem szól bele az MCC a Jelenkor működésébe. Ameddig így van, addig a kiadó szakmai szempontok szerint tud működni, nekem pedig nincs okom váltani.
Forrás: A Magyar Hang VII. évfolyama 35. számának (2024. augusztus 30 – szeptember 5.) nyomtatott változata.
