Orbán politikai antropológiája

Részeg jóslatok, veszélyes logika.

„Álommal, váddal, részeg jóslatokkal / Cselt szőttem és veszélyes logikát” – mondatja a hatalmi fortélyokat kiválóan ismerő Shakespeare III. Richárddal, bepillantást nyújtva valamennyi autoriter uralkodó jellegzetes gondolkodásmódjába: abba, miként is törekednek látni és láttatni az autokraták, a zsarnokok a saját képükre és hasonlatosságukra „váddal”, „részeg jóslatokkal” és „veszélyes logikával” megképzett, átformált s hazuggá tett valóságot.

Orbán Viktor február 18-án tartott évértékelő beszédében felemlegette egy bizonyos „homo sorosensus”, egy „Soros-féle embertípus” kitenyésztésének „napokban” megszületett programját. Nem zavarta őt, hogy a fogalom még a rendszerváltás küszöbén, 1989-ben született, azzal a szándékkal, hogy a rendszerváltó országok „homo sovieticus” embertípusával és annak jellegzetes mentalitásával szemben, különféle európai és amerikai támogatással, nyugati egyetemekre szóló ösztöndíjakkal esélyt kaphassanak az új nemzedékhez tartozó fiatalok, éppen úgy, mint a Soros György által támogatott és Angliába kikerült Orbán Viktor is. Vagyis Orbán maga is homo sorosensusként kapott lehetőséget arra, hogy a diktatúra bilincseitől megszabadulva s az egyik legjobb nyugati egyetem képzésében részesülve szabadon gondolkodó s a világra nyitott emberré váljon.

Orbán azonban úgy tett, mintha a homo sorosensus fogalma a „napokban” született volna meg, s mintha eme Soros-féle embertípusnak a „kitenyésztése” valamilyen különleges rendeltetés és küldetés szándékával jött volna létre.

De vajon Orbán Viktor valóságot újrakonstruáló világképében miként jelenik meg ez a bizonyos homo sorosensus? Hogyan írja le s miként prezentálja hallgatósága számára ezt a meghatározott céllal „kitenyésztett” embertípust?

Orbán mind az évértékelő beszédében, mind a március 15-én elhangzott ünnepi szónoklatában kettős tipoló­giát állít fel, a „mi” és az „ők” csoportjai­nak éles elkülönítését, egy manicheus dualista nyelvi-fogalmi dichotómiát.

A saját csoportként meghatározott „mi” a Legfőbb Jóval (Summum Bonum) válik azonossá: „mi hiszünk a nemzetállamokban, a család, a munka értékében”, „mi a keresztény kultúrából nőttünk ki”, „mi vagyunk 48 örökösei”. A „mi” csoportunkat a „kitartás”, a „hűség”, a „bajtársiasság” és a „szolgálat” jellemzi. „Önmagunk vagyunk”, vagyis nem más kreatúrája. „Szenvedélyesen szeretjük Magyarországot, ez különböztet meg minket a többi párttól.” „Sohasem gyűlölünk”, „hiszünk a szeretet és összefogás erejében”. A csoport „nyílt sisakos”, „egyenes”, „becsületes”, „nemzeti” és „nagyvonalú”, „szelíd, derűs” emberekből áll, „mi” vagyunk azok, akik „többet adtunk a világnak, mint amennyit kaptunk tőle”. Nemzeti önbecsülés jellemzi a csoportot, az „egyesítő és egységesítő eszménk”.

Az „ők” csoportja ezzel szemben a Summum Malum, a Legfőbb Rossz jellegzetes és tradicionális jegyeivel íródik le, tökéletes ellentéteként a „mi” csoportjának, minthogy „az ellenfél másmilyen, mint mi vagyunk”. „Gyűlölet árad belőlük”, „nem álltak az ország mellé”, „alantasak”, „álszenteskedők”, nem nemzetiek, hanem „globalista világpolgárok”, „újfajta családokat” és „nemzetek nélküli világot” akarnak, továbbá „leértékelt munkát, olcsó munkaerőt”. „Nemzetek felettiek”, „antidemokratikusak”, „bajkeverők”, „nemzetközi spekulánsok”, „rejtőzködők”, „fortélyosak”, „alantasak”, „nem a munkában hisznek, hanem a pénzzel spekulálnak”, „nincs saját hazájuk, mert úgy érzik, övék az egész világ”, továbbá idegen „zsoldban állnak”, „semmitől sem riadnak vissza”, „nem érvelnek, hanem cenzúráznak”, „nem vívnak, hanem csípnek, rúgnak, harapnak”, továbbá „bosszúállók”, „a gyűlölet magvait szórják szét”, s „mindig a szívet támadják, különösen, ha az piros, fehér és zöld”.

A kettős tipológiát közel sem politikai értékek és nézőpontok képezik, vagyis nem politikai nézetek feszülnek egymásnak, hanem túlnyomórészt szubsztanciális, időtlennek és változatlannak beállított mentális jellegzetességek, pszichés-lelki kategóriák. Egyik oldalon tehát a „mi” csoportjával azonos Abszolút Jó található, amellyel a regnáló hatalom, a kormányzati erő azonosítja magát, azaz a „mi” csoportjának leglényegét képező keresztény magyar néppel („Magyarország legyen magyar ország”), egyúttal a felsorolt pozitív kognitív-affektív tényezők birtoklásának kizárólagos jogcímével ruházva fel önmagukat.

Az „ők” csoportjának leírását kizárólag az Abszolút Gonosz megjelenítésére szolgáló hagyományos toposzok és általánosan ismert sztereotípiák alkotják, amelyek egyértelművé teszik az Abszolút Jónak az Abszolút Gonosztól való állandó fenyegetettségét, veszélyeztetettségét, kiszolgáltatottságát. A kettős tipológia egy antropológiai aszimmetriát hoz tehát létre: egyfelől a szentek már-már emberfeletti panteonját, másfelől az amorálissá tevő és stigmatizáló retorika révén az Unmensch, az ember alatti szörnyeteg fenyegető birodalmát.

És valóban: Orbán két említett beszéde egyaránt egy birodalom képét festi le, a „Soros-birodalomét”, a „Soros-hálózatét”, egy „birodalommá szervezett nemzetközi hálózatét”. A Soros-birodalom leírására Orbán fent idézett nyelvhasználata és toposzrendszere kísértetiesen emlékeztet azokra a XIX–XX. századi antiszemita klisékre, amelyek ugyancsak egy világuralmi, világhatalmi törekvések alapján szerveződő világbirodalom felismerését és beazonosítását szolgálták. Erről a feltűnően hasonló módon szerveződő nemzetközi, azaz a nemzetivel ellentétes „zsidó világhatalomról”, „zsidó világhatalmi politikáról”, „zsidó világhatalmi célokról”, „nagy zsidó világuralmi törekvésről” és „ellenséges hálózatról” beszélt akkoriban – mások mellett – Dühring, Henry Ford, Hitler, Gömbös Gyula vagy Bosnyák Zoltán. Orbán az ünnepi beszédében egy végrehajtandó „nagy tervet” emlegetett, hasonlóképpen a Cion bölcseinek jegyzőkönyveiben olvasható és a világ átalakítását célzó nagy tervhez, amely a „stratégiai vonulatot rögzíti”, s amely „erőteljes és célszerű”. S miközben – Orbánt követve – „egyik oldalon a nemzeti érzelmű milliók, a másik oldalon a világpolgár elit…, egyik oldalon mi, akik hiszünk a nemzetállamokban, velünk szemben azok, akik határok és nemzetek nélküli világot” akarnak, vagyis emitt a „nemzeti erők”, amott a „nemzetek feletti erők”, ám a nemzetek fölötti birodalomnak, nemzetidegen jellegéből fakadóan, szüksége van a nemzeten belüli, „belső idegenekre”, akik – mint Orbán mondta – az „ők” birodalmának „zsoldjában állnak”, a nemzetközi hatalmak „itthoni csatlósai”, s akik pontosan megfelelnek a Cion bölcseiben olvasható, kívülről irányított és pénzelt belső „ügynököknek”. Retorikájában a „vérszegény ellenzéki pártocskákkal” szemben lekicsinylés, gúny bújik meg, mint Hitler világában, amelyben a zsidókat rendre „zsidócskáknak”, az 1918-as forradalom résztvevőit „novemberecskéknek” nevezte, ezzel is hangsúlyozva megvetését és hatalmi fölényét, továbbá megerősítve táborát abban, hogy amazok legyőzhetőek.

Orbán ellenségképének plasztikus leírásában antiszemita sztereotípiák bőséges készletéből válogat, szavait az egykori Der Stürmer, a Völkischer Beobachter vagy a Harc hasábjain is olvashatnánk. Az „ők” csoportjának tipologizálásánál az európai hagyomány egyik legismertebb zsidó alakjához, Shakespeare Shylockjához fordul, Orbán szavaival a „fortélyos”, „alantas”, „bosszúálló” kalmárhoz, aki „nem a munkában hisz, hanem pénzzel spekulál” és „mindig a szívet támadja, különösen, ha az piros, fehér és zöld”. 1943-as szárszói beszédében Németh László is Shylock alakját idézi meg a mi és az ők csoportjának megkülönböztetésekor: „…az önkritikátlan, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem tudja, hogy Shylocknak éppen a szív kell.”

Hitler megfogalmazásában ez a bizonyos kalmár „csalásaival”, „harácsolásaival” „más népek testén élősködik”, Szálasinál ugyanez a kép a „tőkerabló és tőkepusztító, haszonleső és felvilágosult világpolgáré” a „mindent elnyelő, megszentségtelenítő állammoloché”, aki az aranyat is sárrá változtatja, miként Dinich Vidor a numerus clausus törvény nemzetgyűlési vitáján is annak adott hangot, hogy „könnyebb a kávéházi asztaloknál milliókat szerezni, mint kapálni”.

Orbán szónoklatában a bolygó zsidó toposzát eleveníti fel, azt hangsúlyozva, hogy az idegen „másmilyen, mint mi vagyunk”, „nincs saját hazája”, s hazátlan idegenekként, kitaszítottságukból adódóan mindenhol otthon érzik magukat: a „gyűlölet magvait szórják szét, amerre csak járnak”, s a „bennszülötteket kiűzik házaikból” (Drumont). Németh László második szárszói beszédében az újkori történetírók feladatának tekinti, hogy magyarázatot találjanak arra, hogy ez az „ezeréves nagyszerű alkotás” „hogy süllyedt »bennszülött«-té ez a nagy középkori nemzet tulajdon országában… Állami életét idegenek vezetik, (…) idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme; erkölcsében és testében nyomorodóban van”. „Mi, bennszülöttek, akiknek van saját hazájuk (…) amihez ráadásul foggal-körömmel ragaszkodunk” – mondja Orbán az évértékelőjében – ezt harc nélkül nem engedhetjük át, s meg kell védenünk saját világunkat. Érzékelhető, hogy szókészletére jellemző az olyan érzelmi konnotációval telített kifejezések használata, amelyek túlmutatnak eredeti jelentésükön, és már-már jelszavakként funkcionálnak.

Orbán evidens alapokat teremt, egyszerű, mindenki számára érthető alakzatokat, s az európai hagyomány ismert toposzain alapuló kódolt nyelvezetben mondja el váteszinek szánt és hívei számára profetikusnak tetsző, kvázi-kinyilatkoztatásszerű beszédét. Tényként kezeli, hogy társadalmunkban jelen van a veszély hordozója, az „ők” csoportja, az „antidemokratikus erő”, amely könnyen felismerhetővé válik „egy civilizációs küzdelem kellős közepén”, amikor meg kell védeni az eddig elért eredményeinket, s felül kell kerekednünk a „birodalommá szervezett, nemzetközi” hálózaton, amelyet, mint egykoron a Rothschild család, napjainkban Soros György személyesít meg. Az ünnepi beszéd túlnyomó részében Soros Györgyre mint entitásra békaperspektívából tekinthettünk, egy „nemzetközi hálózatra”, amely félelmetesen tornyosul felettünk, ám „Gyuri bácsiban”, miként a rétor személyeskedő-familiáris formulájával érzékelteti, már nemcsak a távoli, misztikus Summum Malum megtestesülését képzelhetjük magunk elé, hanem Orbán szóhasználatának köszönhetően mindennapivá, emberivé, személyessé és közvetlenné válik az ördög, aki immár sem patával, sem szarvval nem rendelkezik. Vagyis nem könnyen felismerhető, félig állati lényként jár-kel közöttünk, hanem épp ellenkezőleg: „álruhában”, rejtőzködve, hozzánk hasonlóként, önmagát hús-vér embernek álcázva.

Az „ők” világának idegen, nemzetek fölötti hatalmát biztosító, egyúttal már a nemzet határain belül fizetett zsoldosokként is tevékenykedő homo sorosensus ördögi tulajdonságokkal rendelkező lény, aki szubsztanciális és intemporális, vagyis örök és megváltoztathatatlan „állandó karakter” (Hitler), ami önmagában indokolja a vele szembeni folyamatos harcot, csatát, küzdelmet. Azaz nem hitehagyó eretnek, nem elhajló revizionista, nem új utakat kereső szakadár, hanem maga a perszonifikálódott Gonosz, a közösségivé tett egyéni ellenség (Public Foe), akinek célja semmi más, mint a „mi” tönkretétele és elpusztítása. Hitler „népünk szabadságáért és függetlenségéért, létfenntartásának biztosításáért” folytatott „legnagyszerűbb és leghatalmasabb harcról” beszél a Mein Kampfban (Harcom), mások a „sátáni néppel” folytatott „élet-halál harcot” (Pálffy Fidél), míg Szálasi „történelmi harcot” emleget. Orbán mindkét beszédében közel százszor élt militáns kifejezéssel vagy fordulattal (sok harc, emlékezetes csata, a legnagyobb csata, amely előttünk áll, harc, küzdelem, harcoljatok velünk, hadjárat, harc, amelyet vívunk, védvonalaink, katona, fegyver, továbbá az eposzi magasságokba emelő felsereglés, valamint a lovas-huszáros nemzeti múltat felidéző felszerszámoztunk, felnyergeltünk stb.), ezekkel is folyamatosan erősítve, hogy a homo sorosensus eleve adott és szorosan hozzá tartozó tulajdonságai állandó fenyegetést jelentenek a „mi” közösségére. Következésképp Orbán, a nemzet vezérlő tábornoka meghirdeti velük szemben a permanens küzdelmet, amelynek végső célja nem is lehet más, mint a fenyegető, „leselkedő”, „álruhában” rejtőzködő ellenség végső megsemmisítése. Az orbáni frazeológiában mindenesetre a harc és küzdelem elementáris és a „mi” közösségének állandó és szükséges létformájává válik.

A toposzok hasonlósága s a megannyi párhuzam természetesen nem teszi azonossá vagy kölcsönösen felcserélhetővé a szándékokat. A két világháború közötti antiszemitizmus – legalábbis egy történelmi pillanatot követően ­– cél volt, Orbán esetében azonban a frazeológia eszközként szerepel. Más alakítani, formálni azt, s más, miként ezt Orbán teszi, szavazatmaximálás okán alkalmazkodni a gazdagon burjánzó társadalmi előítéletekhez, az indulatokhoz és a folklórszerűen elterjedt, azaz könnyedén dekódolható sztereotípiákhoz.

A március 15-i beszéd utólag is sokat emlegetett mondata volt, amikor Orbán a választásokat követően jogi, erkölcsi és politikai elégtételt helyezett kilátásba, megfenyegetvén mindazokat, akik akár politikusként, akár a szellem embereként, elemzőként, újságíróként vagy épp egyszerű szavazóként nemet mondtak a „mi”, vagyis az Abszolút Jó közösségére. Valójában Orbán messze nem csupán a „fele országot” fenyegette meg, hanem az egészet, vagyis önnön „mi” csoportját is, egy sohasem szűnő félelemspirál beindításával. Mert – egyfelől – innentől kezdve retteghet a kormányhű politikus és a pártnak elkötelezett hívő egyaránt: tág tere nyílik a paranoiának, s kizárólag a röntgenszemű vezéren múlik, mikor és kiben ismerszik fel a „mi” közösségében megbúvó sátáni ügynök. Másfelől a sírig hű bajtársak, az Orbán-beszédet komolyan vevők mostantól örök félelemben és rettegésben kénytelenek élni, tudván tudva azt, hogy az ellenség, „Gyuri bácsi” és gazdagon fizetett zsoldosai ravasz módon, hol rejtőzködve, hol meg álruhát öltve a rontás szellemeként ott leselkednek minden utcasarkon: eszközük a „gyűlölet magvainak széthullajtása”, s céljuk a sohasem gyűlölködő, szerető, szelíd és derűs emberek, valamint a nemzet tönkretétele és elpusztítása.  

Orbán március 15-i ünnepi beszédét harsogó felszólítással zárta: „Magasba a zászlókat! Menjetek és harcoljatok!” Történetesen ugyanazokkal a szavakkal, amelyek a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt himnuszát, a közkedvelt Horst Wessel-Liedet is, első és utolsó versszakában keretezi: Die Fahne hoch! (Magasba a zászlókat!) Valamint éppen úgy, ahogy III. Richárd is végső csatájába indulva imigyen adta ki a parancsot: Advance our standards! Vagyis: Magasba a zászlókat!

Ám ha már zászló, akkor hallgassunk a szívünkre, hiszen egy a tábor, egy a zászló!

Megjelent az Élet és Irodalom LXII. évfolyama 12. számának Publicisztika rovatában 2018. március 23-án.