A vezetésével Magyarország ismét oda kerül a civilizációs térképeken, ahol szinte mindig volt 1514 után.
Alig van nap, hogy valamelyik nagy világlap ne hivatkozna elrettentő példaként az orbáni Magyarországra. A Klubrádió nemzetközi lapszemléit hovatovább már csak azoknak a cikkeknek a bemutatása teszi ki, amelyek pellengérre állítják a magyar kormányfő autoriter hatalomgyakorlását. Ám épp e rádiónak az éterből való kiűzése és számos más médium ellehetetlenítése, bedarálása, az orbáni médiarendszerbe való betagolása következtébe a lakosság nagy része soha nem értesül ezekről a nyugati nézetekről.A washingtoni, a New York-i elemzők nap, mint nap szörnyülködnek az Orbán Viktor által a demokráciára mért csapások következményei fölött.
Gyenge pontjuk azonban, bár a kommentár nélkül közreadott sajtószemlékből ez nem derülhet ki, hogy nem veszik szemügyre maguknak a szentségként kezelt nyugati viszonyoknak az egyre súlyosabb ellentmondásait. Nem azért persze, hogy mentegessék az orbáni önkényt! Magam sem tennék ilyet.
Ugyanakkor mégiscsak van abban valami infantilis, hogy a nyugati világ gondolkodásának irányt szabó médiumok úgy tesznek, mintha az Orbán-jelenség csak azért alakulhatott volna ki, mert egy egyébként jelentéktelen országocska diktátorocskája megrészegült a hatalomtól. Pedig az eset nem egyedüli Európának ebben a régiójában sem. Maguk az elemzők is emlegetni szokták az önjáróvá lett lengyel vezetést. És ha közelebbről megnézzük: a hatalom túlkapásainak fékezésére, ellensúlyozására formálisan létrehozott intézmények Kelet-Közép-Európa más államaiban is alig-alig képesek betölteni szerepüket. Minél keletebbre megyünk, annál kevésbé.
Az ottani korrupció, a nepotizmus, a sajtó elleni támadások, a magas köröket is érintő bűncselekmények palástolása talán azért nem borzolja annyira a nyugati fővárosokban a kedélyeket, mert azokban az országokban olykor mégiscsak van következményük a hatalommal való visszaélésnek. Az is szerepet játszhat, hogy vezetőik közül senki nem akart és akar diktálni az Európai Unió nagyjainak. A velünk egy kategóriába tartozó államok vezetői azt sem lebegtetik Washington felé, hogy ellenében készek a moszkvai kártyát kijátszani.
Amúgy a magyar kormányfő egyrészt a nyugati világnak, benne különösképpen a nagyhatalmú Soros György alapítványának és magyarországi megbízottainak köszönheti felemelkedését. S bár magát Sorost uszító kampányok részévé tette a magyarok jelentékeny hányadának nézeteit felmérő amerikai tanácsadóinak javaslatára, kormányzása során mindent megtett azért, hogy adókedvezményekkel, vissza nem térítendő támogatásokkal, a dolgozói jogok visszavágásával kedvezzen a multinacionális tőkés társaságoknak. Azoknak tehát, amelyeknek a tőzsdecápa így vagy úgy, de mégiscsak emblematikus figurája.
Ezekről az összefüggésekről azonban nem igazán tesznek említést az úgynevezett elemzések, csupán szörnyülködve rajzolják meg Orbánról a magányos akarnok képét. Ha igazán azt szeretnék elérni, hogy a nyugati közvélemény értse is, mi történik, s nemcsak az olyan távoli, egzotikus országokkal példálóznának, mint Magyarország, ahol a ugyebár a csípős paprikát csípős paprikával eszik, és ahol a húst is nyereg alatt puhítják, akkor bemutatnák, hogy az orbáni illiberalizmus abból a kapitalizmusból fakad, amely az ő országaikból indult útjára. S főleg érzékeltetnék, hogy a nálunk szembetűnő jelenségek egyre inkább jelen vannak a fejlett demokráciákban is, mindinkább instabillá téve az ottani viszonyokat. E vázlatban lehetetlen részletesen elemezni a Brexit okait, a Trump-jelenség, a washingtoni Fehér Ház elfoglalása, a francia sárga mellényesek megmozdulásai, a hollandiai, az olaszországi stb. vírustüntetések mögötti társadalmi állapotokat. Arra is épp csak utalok, hogy hovatovább nincs nyugati politikai vezető, aki ellen ne folyna vagy folyhatna büntető eljárás korrupció, sikkasztás, hatalommal való visszaélés, kiskorúak elleni szexuális visszaélés, vagy ami még csak Tony Blair volt brit miniszterelnök esetében vetődött fel komolyabban, az emberiség ellen elkövetett bűncselekmény miatt. Nyílt titok továbbá, hiszen kötetek százai tárgyalják a multinacionális cégeknek a politikusokkal való összefonódását, s az ilyen módon elkövetett törvénytelenségeket a lakosság nagy tömegeinek rovására.
Azt mondják erre a kapitalizmus apostolai: az a különbség, mondjuk az orosz, a magyar autokrácia – mert ugyebár a török, vagy a szaúdi viszonyokról lényegében hallgatnak – és a nyugati demokrácia között, hogy utóbbiakban a rendszer részeiként működő, ám a hatalomtól független intézmények feltárják a visszaéléseket. Én pedig azt gondolom, hogy korántsem mindig. Gondoljunk csak a Kennedy-gyilkosságra, a Guantánamon bírósági ítélet nélkül fogva tartottakra, Irak nemzetközi felhatalmazás nélküli megtámadására, Assange vagy Snowden ügyére – hogy csak a nagy nemzetközi visszhangot kiváltott néhány esetet említsek!
Kirakatperek ugyan vannak, de a mechanizmus újratermeli a visszaéléseket, melyek többsége nyilvánvalóan feltáratlan, elvarratlan, következmények nélkül marad. Vagyis valójában az a helyzet, amire Mark Fisher hivatkozik a „Kapitalista realizmus” című könyvében általában Slavoj Žižek, s konkrétan David Harvey nyomán „a neoliberalizmus nem innováció, hanem restauráció, reformnak beállított visszatérés a privilégiumokhoz és az osztályuralomhoz. (…) a zavartalan tőkefelhalmozás feltételeinek és a gazdasági elit hatalmának visszaállítását célzó politikai projekt”.
A kritikai kultúrakutatás meghatározó angol tudósa ugyanebben a kötetben, ugyanebben a gondolatkörben Alain Badiout idézi az úgynevezett modernizációs reformokról. Ezek „mindig is azt a célt szolgálták, hogy a (társadalom többsége számára) korábban megvalósíthatót lehetetlenné, a fennálló viszonyokat pedig még jövedelmezőbbé tegyék (az uralkodó oligarchia számára).” (i.m.: 53–54.o., illetve 38. o., Napvilág Kiadó, 2020)
A nyugati világban az 1970-es évek végén (!) zajlott le a neoliberális, a gazdaságban széles körű privatizációval kísért fordulat, amit Kelet-Európára a fényes jövő ígéretét sugalmazva oktrojáltak az 1990-es évektől. Ennek következtében a felső egy százalékhoz tartozóknak a nemzeti jövedelemből való részesedése elképesztően megnőtt, a dolgozói jövedelmekkel való összevetésben döbbenetesen megsokszorozódott. Nyugaton a szakszervezetek háttérbe szorultak, Kelet-Európában érdemben újjá sem szerveződhettek. A kizsákmányolás fokozása érdekében sok területen a munkavégzés helye és az otthon összekapcsolódott, ami a család, mint végső menedék szétesését vonta maga után. A munkahelyeken – beleértve az iskolákat, az egészségügyi intézményeket – a dolgozóknak a bürokratikus önellenőrzési rendszereken keresztül történő megfigyelése – miként ez Magyarországon is bekövetkezett –, a hivatalok soha nem látott szenvtelenségű packázása, a hatalom intézményei által őrzött információ-visszatartáson keresztül a társadalom – de ahogyan ezt a Covid-járvány alatt tapasztaljuk, a szakértőket is beleértve – bizonytalanságban tartása, az egyéneknek a rétestésztaként nyúló jogszolgáltatás révén már-már kafkai módon való nyomás alá helyezése mindennapossá lett. Különösen a fiatalok körében népbetegséggé vált a szorongás, a depresszió, a „mentálpestis”. Kelet-Európában, ezen belül Magyarországon tovább nehezíti a helyzetet, hogy az államszocializmus körülményei között szocializálódott tömegekre rázuhantak az új viszonyok. Ezek következményeként ma már lakosság legalább hatvan százaléka él létbizonytalanságban, ezen belül egy igen jelentős hányad kifejezett nyomorban. A helyzeten – akárcsak Nyugaton – nálunk sem lehet változtatni jótékonysági koncertekkel, a profi utáni mohó vágyat leplezendő Soros György vagy Bill Gates, meg az úriasszonyok jótékonykodásával, az úgynevezett nem kormányzati – nálunk hamisan civilnek nevezett – szervezetek ügyködésével. Ennek ellenére az elit azt sugallja, hogy ez a helyes és nemes megoldás.
Valójában elrendezhetnek ugyan egy-egy ügyet, kedvezőbb helyzetet teremthetnek néhány bajba került személy vagy család számára, vagy éppen még nagyobb tragédiákat okoznak – mint a washingtoni–New York-i érdekcsoportok által mozgatott CIA és a Pentagon kezére játszó Soros beavatkozásai a világ számos pontján –, de összességében a rendszer iránti illúzió fenntartásának eszközei. Elterelik a figyelmet arról, hogy a mindent pénzben mérő, a mindent-fogyasztás örömét pótlékként kínáló, a kultúrát deszakralizáló rendszer az, amiből az egyenlőtlenség, a kiszolgáltatottság, a perspektívátlanság, a depresszió, a kiégettség érzése, az álomvilágba taszítottság fakad, s hogy ennek megváltoztatása csak politikai szervezkedésen keresztül történhetne.
A nyugati propaganda azt sugallja, hogy a kapitalizmust csak opponálni lehet, meghaladni nem. Ezt a megközelítést az is erősíti, hogy – miként Fisher megállapítja – „egy teljes generáció nőtt már fel a berlini fal leomlása óta. Míg a hatvanas, hetvenes években a kapitalizmusnak a rendszeren kívül érkező energiák feltartóztatása és elnyelése jelentett kihívást (például a létező szocializmus – KDL), a kérdés ma már az, miként működhet tovább, hogy sikerült minden »külsőt« inkorporálnia. A kapitalizmus olyan hézagtalanul tölti ki az elgondolható horizontját, hogy Európában és Észak-Amerikában a legtöbb húsz év alatti (a könyv londoni kiadásának évéhez, 2009-hez képest – KDL) fiatal számára az alternatívák hiánya ma már nem is téma”.
A megszokott komfort fenntartásáért zajló esetenkénti tiltakozásokból, a tüntetésekből, a punk részeként, illetve a rapben, a hollywoodi filmekben megjelenített gonosz elleni érzésekből Nyugaton nem sarjad, talán nem is sarjadhat tartós politikai mozgalom. Még kevésbé a mi régiónkban, ezen belül Magyarországon. Viszont az itteni fokozottabb kizsákmányolás, a lakosság nagyobb részét érintő anyagi tartalékok teljes hiánya, a változó feltételekhez való alkalmazkodás technikáival kapcsolatos ismeretek deficitje, mindemellett és mindezek következtében a szélesebb körű mentális leépültség miatt keletkező nagyobb feszültségeket mégiscsak kezelni kell valamiképpen. Méghozzá a kapitalista üzemmenetet fenntartható módon. Megkockáztatom tehát, hogy ebben a magyarországi, akár kísérletinek is tekinthető helyzetbenaz orbáni illiberalizmus és autoriter kormányzási gyakorlat – ha lehántjuk róla névadójának eleve akarnok voltát – a kapitalizmus körülményei között adott egyik válasz a feszültségek kezelésére. Nincs ebben semmi új. A tőke világszerte jól megfért és megfér a hasonló rendszerekkel, beleértve a korábbi fasisztákat és a mai fasisztoidokat, mint a magyarországinál is szélsőségesebb Ukrajna, meg még jó néhány dél-amerikai, közel-keleti és ázsiai állam, hogy a hajdani náci Németországról már ne is beszéljek. Úgy gondolom, kifejezetten felszabadultság érzés töltheti el a külföldi tőketulajdonosokat csakúgy, mint a hazai oligarchákat, ha nem akadályozzák őket a profitszerzésben különféle megkötöttségek, érdekeiket sértő, mozgásterüket szűkítő jogszabályok, macerás egyeztetések, amit a nyugati országokban megkövetelnek tőlük a társadalmi békét garantáló illúziók fenntartása érdekében. Naná, hogy elégedettek, ha a periférián, a félperiférián, ahova Magyarország is tartozik, a velük együttműködő helyi hatalom nem zaklatja őket. A baksist, a döntéshozók által elvárt, sőt megkövetelt jutalékot pedig beárazzák, ráterhelik a termékre, a szolgáltatatásra, a beruházásra, amit persze a végén a lakosság fizet meg. Ellenszolgáltatásként a kormányzási-megrendelői helyzetben lévő politikusok készséggel kiszolgálják, sakkban tartják, letörik az ellenállókat, felszámolják a zavart keltő, mégoly polgárinak vagy progresszívnak gondolt szerveződéseket, köröket, szellemi műhelyeket. Vagy csak hagyják elporladni őket. Minthogy az orbáni kormányzás eleget tett ezeknek az elvárásoknak, békén hagyták őt immár egyfolytában tizenkét éven át.
Orbán Viktor azonban – a dolgok jelenlegi állása szerint – lépést tévesztett, amikor exportálni akarta módszereit. Leplezetlenül szervezkedni kezdett előbb csak a régióban, aztán az egész Európai Unióban keresett magának szövetségeseket. Ráadásul hivatkozási alapként szolgált az USA-ban a tőkések csoportjai közötti küzdelemben a Republikánus párthoz kapcsolódók számára, akiket Donald Trump jelenít meg a világ, s ami ennél fontosabb, az amerikai közvélemény előtt. Ettől vált igazán veszélyessé Orbán az amerikai liberális politikai-gazdasági körök, önmaga, s persze az egész Magyarország számára, amit immár az Európai Unió kifizetéseinek visszafogásával érzékeltetnek a mélyállami-államok fölötti hatalmi szférából. Ennek hátterében ráadásul az áll, hogy az Amerikai Egyesült Államok – nem különben a nyugat-európai országok – komplex válságot élnek át.
Úgy tűnik fel, mintha mégiscsak véget kezdene érni a tömegek némaságának korszaka. A cikkben fentebb vázolt számos feszültséget felerősíti az egypólusú világ átalakulása ennek összes, a Nyugat számára nyomasztó lelki és gazdasági következményével, amit a Covid-járvány miatti termeléskiesés, a szociális problémák, az elszabadulni látszó infláció is tetéz. Következményei a meg-megújuló, a kormányzatok által keményen levert és megtorolt tömegdemonstrációk. Ennek ellenére „a szélsőségesek” mind több helyen szegik fel a fejüket, ami egy adott ponton kezelhetetlenné válhat, s a társadalmak eddigi belső nyugalma megbomlik-megbomolhat, ami ott is fokozottabb fegyveres hatósági-titkosszolgálati fellépést von maga után.
Orbán Viktorral addig nem volt semmi gond, amíg csendben tette a dolgát. Talán még érdeklődéssel figyelték is Nyugatról, hogyan alkalmazza a tömegek lekötésének ottani módszereit, s azok leplezetlenebb formáit. A tapasztalat ugyebár sosem árt, mert mit lehet tudni, hátha egyszer ott is át kell lépni a Rubicont. Orbánnal akkor kezdődött a baj, amikor hovatovább száz évvel az európai fasizmusok térnyerése, majd leverése-kiiktatása után egy másik országban, történetesen Romániában hirdetett illiberális poltikát, ami egyet jelentett a fasisztoid kormányzási elvek és módszerek magyarországi bevezetésének felvállalásával. Mindezt azon a Magyarországon, melyet így vagy úgy, de mégiscsak befogadott a Nyugat.
De ez nem volt elég neki. Világszerte hencegni kezdett azzal, hogy exportálni akarja a rögeszméit. És ezzel átlépett a neki kijelölt vörös vonalon. Amíg a nemzetközi tőke érdekeit szolgálta, s közben a családját, a rokonságát, a haveri és udvari köréhez tartozókat is degeszre tömte, sok mindent eltűrtek neki. Sőt, a külföldnek tett szolgálatait a magyar kormány ellen az EU-ban folyó vizsgálatok halogatásával, a jogi eljárások blokkolásával, s főként az euró milliárdok zavartalan folyósításával hálálták meg. Legfeljebb egy arcon legyintéssel és az „Itt a diktátor!” felkiáltással kedélyesen nyugtázva szégyenítették meg, érzékeltetve, hogy persze tudják, amit tudnak. Ám azt már nem hagyhatják annyiban, amivel őket magukat veszélyezteti! Ezért vagy beáll a sorba, ha nyer a választásokon – ha még létezik az a sor, ahova beállhat –, vagy az általa vezetett országot olyan helyzetbe hozzák, hogy a tömegelégedetlenség fogja elsöpörni valamivel később. Ezzel egyúttal példát is statuálnak Magyarországgal, miként ez annyiszor megtörtént a történelmünkben. Már ha addig nem válik a nyílt diktatúra újból elfogadhatóvá a tőke számára egy európai országban.
De Orbán alighanem akkor is magányos lesz a hasonszőrűek között, miként ma már gyakorlatilag mindenütt az az Elbától nyugatra fekvő politikusok körében. S még ha csupán róla szólna ez a történet. Csakhogy a vezetésével Magyarország ismét oda kerül a civilizációs térképeken, ahol a szabadságharcok röpke időszaka és a konszolidált Kádár-rendszer kivételével mindig is volt 1514 után.
Bekiáltás blog
Forrás: Újnépszabadság