Ha korunk emberének egészségét a morbiditási statisztikák alapján ítéljük meg, úgy tűnik, hogy a higiénia, a medicina és a társadalmi jólét terén elért, sokat emlegetett haladás ellenére sem lett jobb, mint régen. Az ember élete mégis kevésbé veszélyeztetett, s ez annak tulajdonítható, hogy a betegségek struktúrájában alapvető változások következtek be: eltűnt vagy eltűnőben van számos heveny betegség, s ezek helyét az idült lefolyású idegrendszeri hormonális, elhasználódási betegségek váltották fel.
A morbiditás struktúrájában végbement változások viszont azt mutatják, hogy az ember, aki valamely ma divatos betegségben szenved – nem él jól.
A civilizáció ugyanis nemcsak az életmód megváltozását eredményezte, hanem ezen kívül környezetünket, táplálkozásunkat, az ivóvizet, sőt a levegőt is megváltoztatta – s nagyon gyakran az ember kárára. A megváltozott környezet az ember alkalmazkodóképességét fokozott próbának veti alá, s ha ez az alkalmazkodás nem teljes, úgy a szervezet megbetegszik. Az Egészségügyi Világszervezet nemrég közzétett tanulmánya szerint (Chronique OMS, 25, nr. 4., 1971) a „civilizációs betegségek” inkább az alkalmazkodás sikertelenségének, mint a környezetből származó „agresszív” tényezők károsító hatásának a következményei. Ez könnyen érthetővé válik, ha arra gondolunk, hogy egyeseknél olyan pszicho-szociális tényezők is védekező reakciót váltanak ki, melyek mások számára éppenséggel hasznosak. (Például a városi környezet falusiak számára.)
A civilizációs betegségek
megítélését megnehezíti, hogy a civilizáció terhére gyakran csupán az írható, hogy gyakoribbá teszi az egyébként is előforduló kóros elváltozásokat. Sok ártalom civilizációs eredetének kérdésében is vannak még viták, de egy dolog tény és való: a civilizációs ártalmak száma a legóvatosabb becslés szerint is nagy és egyre növekszik. Éppen ezért fel kell készülnünk az ellenük folytatott küzdelemre, különösen korai felismerésükre és megelőzésükre. Indokolt tehát a kérdés tüzetesebb megvizsgálása, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Történelmileg szemlélve a kérdést, előrebocsátható, hogy a régmúlt korokkal való összehasonlítás – megbízható adatok hiányában – ma már rendkívül nehéz. Az azonban bizonyos, hogy a betegségek tömeges elterjedéséről a szakirodalomban csak a XIX. század második felétől sokasodnak a beszámolók. Sokkal több eredményt ígér (Arthur Jores, René König és mások szerint is), ha összehasonlítjuk a ma fennálló kultúrákat.
Már régen feltűnt, hogy ezek a betegségek az afrikai és ausztráliai népeknél majdnem teljesen hiányoznak. Az esszenciális hipertónia például igen elterjedt a japánoknál, viszont szinte ismeretlen Új-Guineá-ban és egyes, a csendes-óceáni szigetcsoporthoz tartozó szigeteken. Gyakori betegség a hipertónia az Egyesült Államokban lakó négerek között is (különösen az északi városokban ), míg azokban az afrikai államokban, ahonnan származnak, rendkívül ritka.
Ebből következik, hogy az okot olyan károsodások okozzák, melyeket a civilizáció hoz magával. Felvetődik a kérdés: melyek azok a tényezők, amik a civilizáció károsító hatását magukban rejtik?
Nagyjából elfogadott az az álláspont, hogy minden civilizációs betegség polietiológiás: a kórfolyamat több és ismétlődő kórok hatására alakul ki, ugyanaz a kórok pedig több civilizációs betegség létrejöttében résztényező. Mint fontosabb kórokok jönnek számításba a kémiai ártalmak, a radiációs hatások, a zaj és vibrációs hatások, az idegi megterhelés; a táplálkozás megváltozása stb. Ezek rendszerint együttesen, szimultán hatnak, de önmagukban is betegségokozók lehetnek. De még a rák kóroktanában is kimutathatók civilizációs tényezők. Egyik oka, mint ismeretes, a dohányzás nagymérvű elterjedése. De a cigarettázással együtt jár más megbetegedések fellángolása is, amilyen a bronchitis, a tbc, a peptikus fekély és valószínűleg a hormonális betegségek egy része is.
Sokan a hibás táplálkozást tartják elsőrendű betegségokozó tényezőnek. A táplálkozásnak valóban van bizonyos jelentősége, de azt is megállapították, hogy például a bennszülöttek, akik a modern közigazgatásban tevékenykednek, de munkájuk végeztével visszatérnek kalibájukba és ugyanúgy táplálkoznak, mint törzsük többi tagjai, civilizációs megbetegedést kapnak. (Pedig a táplálkozás ugyanaz marad, csupán a foglalkozás változott meg.)
A stressz hatását
ma már senki sem vonja kétségbe. Ismeretes, hogy a neuro-hormonális megterhelésnek jelentős szerepe van a hipertónia, a szívinfarktus, az érelmeszesedés, a gyomorfekély kifejlődésében s a pajzsmirigy-működési és egyéb endokrinzavarok keletkezésében is. És úgy látszik, a technikai civilizációval együttjáró emocionális tényezők döntő szerepet játszanak az asztma, urtikária (csalánkiütés), ekcéma etnológiájában is. Dél-Afrika bennszülött négerei között ritka mind az asztma, mind az urtikária, és jóval kevesebb a hipertónia, a szívkoszorúér-megbetegedés, gastritisz, diabétesz (cukorbetegség) és pajzsmirigy-megbetegedések száma is. (Természetes, hogy ezek létrejöttében a civilizációs tényezők mellett faji tulajdonságok is szerepet játszhatnak.) Ma már mint önálló kórformát kezdik emlegetni az ún. fáradási betegséget, fáradási-szindrómát. E körfolyamat lényege, hogy a fáradtság pihenés után sem szűnik meg, továbbra is idegfeszültség, idegesség, ingerlékenység marad fenn.
A vita nem akörül folyik, hogy van-e szerepe az idegrendszeri tényezőknek a civilizációs betegségek létrejöttében, hanem hogy melyik az a mechanizmus, mely által ezek a betegségek hatásukat kifejtik. A civilizációs betegségek viszonylag nagy és állandóan növekvő számú előfordulásának okát kutatva, minduntalan két fogalommal találkozunk: urbanizáció és indusztrializáció. Az ezekben a folyamatokban rejlő betegségokozó tényezők értékelése rendkívül nehéz, mert az ok súlya nagymértékben függ a történelmi, társadalmi és tudományos technikai feltételektől.
A mai emberek egy része többé-kevésbé elválva él a természettől, olyan mesterséges környezetben, melyet saját maga hozott létre, s amely – úgy gondolja – teljes mértékben megfelel lehetőségeinek és igényeinek. Ezt súlyosbítja az is, hogy a technológiák fejlődése következtében, az emberi munkatevékenység a nagyiparban egyoldalúvá válik. A mechanizálás és automatizálás eredményezte pszichikai megterhelés például – amit fő neuraszténizáló tényezőként tartanak számon – fordított előjelű: gyakran nem fokozott, hanem csökkent szellemi igénybevételt és legfeljebb közepes fokú figyelemkoncentrációt igényel. Így munka után az ember kimerült, de nem igazán fáradt. Belsőleg kielégítetlen és ürességet érez, amiből kiutat keres. Az eszközöket és módokat pedig, amelyek őt ebből a helyzetből – úgymond – kivezetik, ugyanaz a technikai civilizáció biztosítja számára. Kivezetik, de hogyan?!
A szórakozásban – akárcsak a munkában – passzívan vesz részt. Beül autójába és „kimegy a természetbe”, ahol leül egy fa alá és teleeszi magát. Elmegy a futballpályára és lelkesedik azért, amit ott lát és átél; elmegy a moziba, ahol kényelmes karosszékben ülve olyan világot szemlél, amely csak elsuhan előtte, majd otthon a tévé végig vezeti a glóbuszon, s ezáltal részt vesz minden újban, amit a világ nyújt. De mindenütt csak passzív nézőként. Nagy erőtartalékok maradnak kihasználatlanul, s ezek az erők aztán romboló hatást fejthetnek ki a szervezetben. (Susser és Watson például egyenes összefüggést látnak az autó-, rádió- és televíziótulajdonosok növekvő száma és a szívinfarktus gyakorisága között.)
Természetesen a fent említetteken kívül a civilizációs betegségek okaiként számos más tényezőt is említenek. Ilyen például: az egyén számára túl magas intellektuális követelmény, az egyenetlen, szeszélyes munkatempó, a rossz munka, szervezés miatt gyakori hóvégi hajrá, a túlságosan szigorú vagy túlságosan laza ellenőrzés, az elismerés és jutalomhiánya, valamint az igazságtalan bánásmód, a zsúfolt munkahely, a rendetlenség, az elszakadás a családtól (ami különösen a nőket érinti), új ismerősök, új környezet, változatosabb, de a konvencionális gondolkodás számára veszélyesebb kapcsolatok, élmények stb.
És van még egy nagyon lényeges és nem eléggé tanulmányozott kérdés: az öregek kérdése. Köztudott, hogy sok idős ember a nyugdíjazás után is alkalmas aktív életre, társadalmilag hasznos munkára. Ezek számára a rájuk erőszakolt inaktivitás, „agresszív” tényezővé válhat, sietteti a fizikai és pszichikai regressziót.
Ezeknek a faktoroknak egy része – ha nem akarunk későn rájönni, el kell ismernünk – nemcsak a kapitalizmus, hanem a szocializmus körülményei közt is érvényesül. Addig, amíg nem mérjük fel pontosan a mentális tényezők jelentőségét a civilizációs betegségek kialakulásában, és közvetve a termelés szempontjából, addig nem beszélhetünk munka-pszichológiáról, de mentálhigiéniáról sem.
Hogy a passzív életforma betegségokozó hatását bizonyítsuk, hadd fordulunk – René König nyomán – két, az orvosi irodalomban régóta ismert, nagyon meggondolkoztató tényhez.
Köztudott, hogy a két világháború frontszituációiban bőven akadtak okok, amelyeket a mai emberek oly gyakran és oly szívesen említenek betegségokozóként: szabálytalan és egyoldalú táplálkozás, stressz, bunkerélet. Ennek ellenére sem az említett krónikus megbetegedések, sem idegmegbetegedések nem fordultak elő említésre méltó számban. A ma gyakori betegségek teljes hiányát állapították meg továbbá a fogolytáborokban, börtönökben.
A fentiekből az következnék, hogy az ínséges idők – egészségesek. Szó sincs róla! Csupán arról van szó, hogy minden olyan kutatás, mely kizárólag külső agresszív tényező körül kereskedik – negatív eredményhez vezet. E miatt belső faktorok után is kell kutatni. S itt ezek közül kettőt kell megemlítenünk. Az egyik az ember észbeli adottságainak messzemenő fejlődése, a másik – ami az előbbitől nem független – az ember „éntudatának” rendkívüli kiteljesedése. A tudományban és technikában elért bámulatos eredmények bűvöletében az ember túlértékelte intellektuális adottságait és nem ismerte fel, vagy megfeledkezett róla, hogy egyeb lelki szükségletei is vannak, sőt lényegében ezek alkotják életének az alapját.
Ínséges időkben az ember azért betegszik meg ritkábban „civilizációs” betegségekben, mert arra kényszerül, hogy legyőzze a nehézségeket, ami azt jelenti, hogy sokrétűbben veszi igénybe energiáit, mint konszolidált körülmények között. Az ember egész gondolkodását e nehézségek legyőzésének rendeli alá, s így elveszíti éntudatának egy részét.
A mai technikai civilizáció viszont az ember életét végtelenül könnyűvé és kényelmessé teszi. Amit az embertől követelnek, az többnyire nagyon egyoldalú és semmiféle erőbevetést nem igényel. Így, a mai emberek közül sokak számára unalmassá vált az élet, és semmilyen tekintetben nem jelent igazi kiteljesedést. Ezt különösen a fiatalság érzi meg, mert leginkább számára természetes szükséglet a „megpróbáltatás”, vagy ha úgy tetszik, a kaland.
A fentiekből nyilvánvalóan következik, hogy az anyagi jólét előfeltétele ugyan, de nem egyetlen feltétele és még kevésbé biztosítéka az ember lelki jólétének, tartós egyensúlyának. Erre utal egyebek közt az is, hogy minden civilizált államban – így nálunk is – állandóan emelkedik az élettel harcban állók, a boldogtalanok, a neurotikusok száma, akik a legnehezebben legyőzhető ellenféllel, önmagukkal vívnak harcot. A neurózis azonban nemcsak egyedi sorscsapás, hanem közösségi, társadalmi probléma is. Egyrészt, mert a neurotikusok nagy száma és a betegség hosszú lefolyása miatt sok a kiesett munkaóra, másrészt a neurotikusok túlnyomó része kivetíti elégedetlenségét. belső diszharmóniáját környezetére, a társadalomra. (Horányi Béla: A mentalhygiena jelentőségéről. Orvosi Hetilap, 24, 1967.)
Mivel az ember ezeket az összefüggéseket a jólétében nem látja, nem is sikerül neki a jólétben valóban jól élnie.
Mindez nem azt jelenti, hogy az idő kerekét visszafele kellene forgatni. De tudomásul kell venni, hogy a jövőben is sok olyan hivatás lesz, amely az embertől nem követel igazi igénybevételt vagy csak egyoldalúan veszi igénybe képességeit. Éppen ezért szükséges a kiegyenlítés, az igénybevétel. A rövid munkaidő, a szabadság az embernek annyi szabad időt biztosít, hogy ezek a követelmények megvalósíthatók.
Hogy mivel történjék a kiegészítés, az az egyéntől függ. Hogy a testi tevékenységek a legjobbak, az régóta ismeretes. Bár a látszat – a sok rohanás – éppen ellenkezőjét mutatja, a valóság mégis az, hogy civilizációnkban az ember a legjobban fizikai lehetőségeit hanyagolja el.
A beilleszkedés társadalmi rendszerünk minőségileg új szociokulturális szerkezetébe, feltételezi, hogy az egyén magáévá tegye a társadalom érték- és gondolatrendszerét, ellenkező esetben képtelen az élet támasztotta morális, szellemi és magatartásbeli normáknak megfelelni.
Szabaddá válni az „én-komplexustól” – amely, mint említettük, lényegesen hozzájárul a betegségek kialakulásához – csak akkor tud az ember, ha egy magasabb történésnek, célnak veti alá magát, és tudja, hogy nem csak saját magáért él.
Megjelent A Hét III. évfolyama 32. számában, 1972. augusztus 11-én.