Bár az orvostudomány egyetemi oktatását Kolozsváron 1872-től számítjuk, a valóságban az orvos-, illetve sebészképzés kezdetei 1775-ig, a kolozsvári Orvos-sebészi Lyceum megalakulásáig nyúlnak vissza. Az ekkor létesített tanintézet orvosi karán csupán bonctant, sebészetet és szülészetet oktatott egyetlen professzor. Csak 1790-ben létesítik a másik két katedrát (a kémia, farmakológia, élettan és kórtan, illetve a szemészet tanítására). Utóbbi katedrán tanított Ion Piuariu-Molnar, hazánk területén az első román orvos, aki főiskolai tanszéket foglalt el.
A tanszékek száma ezután fokozatosan növekedett ugyan, de gyakorlati, betegágy melletti oktatás – kórház hiányában – évtizedekig nem volt. Egy kórház építésének szükségességét Piuariu-Molnar a Guberniumhoz intézett beadványában még 1778-tan szorgalmazza, megvalósítására azonban csak 1818-ban – a Karolina-kórház létrejöttekor kerül sor.
Már a régi sebészeti lyceum olyan tanárokkal dicsekedhetett, mint Jendrássik Jenő (1824–1891), a kiváló fiziológus, aki az élet keletkezése, a fajok eredete, a gondolkodás és a lelki élet mechanizmusának kérdésében kora tudósait túl haladó merész, materialista nézeteket vall. Réti Endre szerint még Darwint is megelőzi abban, hogy a fehérjék módosulásából vezeti le az élet kialakulását. Az idegrendszer törzsfejlődését vizsgálva ösztönösen dialektikus-materialista álláspontot foglalt el.
A darwinizmus behatolása az egyetemi oktatásba és az erdélyi tudományos életbe egyébként a macedo-román Margó (Murgu) Tivadar (1816–1896) nevéhez fűződik. A lyceumban tanított Balogh Kálmán is (1835–1888), akinek nagy érdemei vannak az itt folyó orvosi oktatás materialista szellemű befolyásolásában. A terv, hogy az Orvos-sebészi Tanintézet átalakuljon egyetemmé, még a szabadságharc előtt felmerült, de megvalósítása a 70-es évekig késett. Hosszas huzavona után végül az 1872–73-as tanévvel – három évvel a bukaresti orvosi fakultás megnyitása után –, külön királyi engedéllyel az egyetem megkezdhette működését.
A tudományegyetem alapját a sok viszontagságon átment jogakadémia és orvos-sebészi intézet képezte. Ezek egyetemi karokká alakultak át. Az Erdélyi Múzeum Egyesület viszont gazdag gyűjteménytárát adta át az egyetemnek. Az egyetem négy: jog- és államtudományi, orvostudományi, bölcsészet-, nyelv- és történelemtudományi és matematikai és természettudományi karral nyílt meg.
Az orvosi kar elhelyezése volt a legkeservesebb, mert míg a többieket az egykori főkormányszék – Gubernium – épületében helyezték el, addig az orvosi fakultás a Karolina-kórházba és különféle, az Orvos-sebészi Tanintézettől örökölt, de egyetem céljaira nem alkalmas helyiségekbe szorult.
Az egyetem alapításakor az állam szűkmarkúnak bizonyult: az intézetek felszerelésére csupán olyan összeget akart juttatni, mely az Orvosi Hetilap szerint (1872. 6. sz. 99 lap.) még Mária Terézia korában is kevés lett volna. A tanárok fizetése is alacsony volt, olyannyira, hogy – különösen az elméleti szakok professzorai – alig tudtak megélni fizetésükből. Ezt az is bizonyítja, hogy többen: több havi fizetéselőleget kértek. A tanársegédi javadalmazásból egyáltalán nem lehetett megélni. Ezzel magyarázható, hogy bár a professzori állásokra még akadtak pályázók – sőt amint azt az idő megmutatta, éppen a legmegfelelőbbek – a tanársegédi állásokat alig lehetett betölteni. Ilyen előzmények után meglehetősen későn, az előadások is megkezdődtek. Az orvosi kar előadásait november 20-án Czifra Ferenc dékán, a bonctan professzora kezdi meg. Az első évben igen alacsony a hallgatók száma. Az orvosi kar mindössze 27 hallgatóval működik. Ez jórészt annak tulajdonítható, hogy kezdetben általában azt hitték, hogy az egyetem nem életképes. Erre azonban alaposan rácáfolt az idő. Különösen a klinikai oktatás küzdött nagy nehézségekkel, hiszen a Karolina-kórház ágylétszáma az egyetem létesítésekor mindössze 171 ágy. Ezenkívül pedig csak egy-két mellékintézmény létezett. Érthető, hogy az ágyak állandóan zsúfoltak voltak betegekkel, de a személyzet is a klinika területén lakott, s ez nagyban nehezítette az oktatást.
Annak illusztrálására, hogy milyen körülmények között folyt az oktatás és a betegellátás, elég ha csupán a belgyógyászati klinika helyzetét vázoljuk. Ez annak idején a város közepén, az „Óvárban”, egy ódon, sötét házban volt. A klinika előtti téren zajlott a zsibvásár. Maga a fektető két szobából állott, összesen 24 ággyal. Vízvezetéke, csatornázása nem volt. A mellette levő tanteremben nemcsak tanítás folyt, hanem közvetlenül előadások után, a gyermek- majd felnőtt, később a fül-orr-gége gyógyászati betegek ambulanciája is. Legtöbbször annyian voltak a teremben, hogy mozdulni sem lehetett. Volt még a „Bagolyvárban” két omladozó szobában egy ún. „közosztály”, melyet szintén a tanár látott el. Fertőző osztály nincs: a fertőző betegek a többiek között feküsznek. Ha járványszerűen lép fel egy betegség, akkor a szomszédos városi fogház egy-két szobáját kérik el a polgármestertől elkülönítőül. Itt helyezik el a himlős, skarlátos betegeket. A korabeli viszonyokra igen jellemző Jancsó Miklós professzor megemlékezése, aki leírja, hogy egy alkalommal, mikor újra kérték a fogdai szobákat, a polgármester így válaszolt: „Én nem tudom megérteni az Urakat, hogy miért vannak olyan dologban azokkal a skarlátbetegekkel, hiszen, ha jól tudom, abban a betegségben csak gyermekek esnek bele.”
Ezekben a helyiségekben, ilyen körülmények között kezdi tanári működését Purjesz Zsigmond (1846–1918), és folytatja tizennyolc éven át. De így is olyan orvosnemzedéket nevelt, amelyre ma is büszkék lehetünk. Nemcsak előadásokat tartott, hanem tanított, és nemcsak tanított, hanem nevelt. Különösen betegbemutatások alkalmával. A beteget tetőtől talpig („a capite ad calcem”) megvizsgálta, és semmi sem kerülte el figyelmét. Így aztán mindig egy-egy individumot állított a hallgatók elé. Hallgatóit orvosi logikára, orvosi gondolkodásra és józan kritikára tanította. Ez rendkívül fontos volt abban az időben, mert korára esik az etiológiai kórisme megállapítása és kibontakozása és az ésszerű terápia kialakulásának kezdete és fejlődése. Tanítványait megtanította, hogy ne csak a betegségeket ismerjék, hanem a szenvedő embert egészében, testét-lelkét egyaránt. Orvos-etikai magatartásáról, tanításairól kortársai legendákat meséltek. Nem csoda tehát, hogy a román orvosi iskola olyan kiválóságai is mesterüknek vallják, mint Iuliu Hațieganu, Coriolan Tătaru és Marius Hăngănuț. Az egyetem fejlődését és tudományos munkáját jellemzi a tanszékek egyre szaporodó száma is, valamint tanárainak az erdélyi szellemi életben kivívott tekintélye. Az egyetemnek jelentős szerepe volt a nemzetközi tudományos életben is. Az egyetem tanárai számos külföldi kongresszuson vettek részt, és itt is tartottak nemzetközi kongresszusokat.”
Azt mondják, hogy jó az az egyetem, melynek jó professzorai vannak. A kolozsvári egyetem száz esztendejének tudománytörténetét végig kiváló tanárok és tudósok fémjelzik. Neveiket még csak felsorolni is nehéz lenne.
Elsőnek Török Aurélt (1842–1912) említjük. Nevéhez fűződik a kraniometria megreformálása és a modern antropológiai módszerek gazdagítása. Tevékenysége nyomán született a mai variációs-statisztikai módszer. Elmés mérőeszközei világszerte csodálatot keltettek. Tudományos eredményeit nem kisebb tekintélyek ellenkezésével szemben kellett megvédenie, mint Virchow és Kollmann. Ez annál figyelemreméltóbb, mert abban az időben az egyszer megszilárdult tekintélyek falán nehéz volna rést ütnie azoknak, akik olyan új eredményekkel jelentkeztek, melyek nem illeszkedtek a dogmatikusan lezárt elméletekbe. A kolozsvári egyetem mindig élen járt abban, hogy új, modern elméleteket szegezzen szembe a bevett tanításokhoz ragaszkodó tudományos közvéleménnyel.
A pavlovi elmélet egyik előfutára volt a szintén Kolozsvárt tanító Lechner Károly (1850–1922), aki vallotta, hogy „az agyvelő és az idegrendszer szintjén lepergő… reflexfolyamatok szülik a lélek jelenségeit”. Amennyire kora ismeretei lehetővé tették, félreérthetetlenül materialista módon foglalt állást a lélek, a szellem kérdésében.
Kolozsváron folytatta Hőgyes Endre (1847–1906) a szemmozgás idegmechanizmusára vonatkozó vizsgálatait. (Hőgyes ismerte fel, hogy a labirinthus közvetlen összeköttetésben áll a szemizmokkal, s ennek messzemenő élettani következményei vannak.)
Hőgyes eredményeit „gyümölcsöztette” Bárány Róbert upsalai egyetemi tanár, aki vizsgálataiért Nobel-díjat kapott. Hőgyes felfedezése nyomán vezeti be Wilhelm Wundt a hatodik érzékszerv – a labirinthusban székelő egyensúlyérzék fogalmát. A „kalorikus nystagmus” Hőgyes második felfedezése – a vesztibuláris idegek megbetegedésének fontos diagnosztikai eszköze.
És a kiváló neveket tovább lehetne sorolni… Ha pedig végignézzük az eltelt száz év alatt Kolozsvárról kikerült orvosdoktorok névsorát, a román, magyar és szász értelmiség számos kiválóságát találjuk meg benne.
Megjelent A Hét III. évfolyama 49. számában, 1972. december 8-án.