– Újságot olvasott-e, Mihály?
– Én egyet sem – mondja. – Nem volt nekem ahhoz türelmem.
– Mihez volt?
– A magam bajához – mondja. – Volt nekem elég…
– Nem akadt senki, akitől megkérdezzék, mikor állhat elő?
– Hát mertük?… Nem mertük – mondja.
A belső zsebében hatszáz lej, hogy ha hirtelen menni kell, legyen. A lakásajtó éjjel-nappal zárva. A kapu nyikorog, jelzi az érkezőt, ha nem, ott a kicsi mérges kutya, az hírt ad. Az udvar hosszú, amíg valaki az ajtóhoz ér, van idő belépni a kamrába s onnan a létrán fel a padlásra. S hallgatni, hogy nem hatósági ember-e .. .?
Nem, csak a Mikola Lajos bácsi hangja: az öreg elindult este levegőzésre, de a hideg beűzte, hát csak egy kis beszélgetésre jött, ha nem zavarja a háziakat…
Már hogy zavarná! Ott is maradt éjfélig, olyan jól elbeszélgettek.
Az idegek mellett a testet is fegyelmezni kellett. Mihály este, sötétedés után, amikor elcsendesett a szomszédság, ki-kiment, s egy napra elintézte a baját.
Annyi év alatt egyszer sem volt beteg, meg sem hűlt, a köhögés, tüsszentés árulója lehetett volna. Csak a fejére nőtt két zsírdaganat, épp a feje tetejére, oda, ahonnan már lekopott a haj. Az egyiket maga vágta ki borotvával, a másikat most novemberben az orvos, vagy két órát kínlódott vele. Azt mondja, ő még ilyen vastag fejbőrt nem látott.
– Nem üldözték, ugye – mondja Mári néni – , mert nem volt bűne.
A gondolatok üldözhették, azok elől nincs rejtekhely a padláson. Azok megkínozhatják az embert, nem marad nyoma a testen. Mihály erről még szűkebben méri a szót, Mári néni szerint pedig csak az isten tudhatja, mi fordult meg ennek a fiúnak a fejében.
– Nem gondolhatott semmi rosszra – mondja Mári néni –, mert mindig jó gyerek volt –, s ezt mondaná az anya akkor is, ha nem így lenne. – Ezt még az öreg se bántotta soha! – teszi hozzá. – Pedig egyszer, emlékszem, későn jött haza a keringőből…
Ez volt a fiú nagy kimaradása, hajnalig a bálozásban feledkezett. Amikor hazaért, nem ment be a házba. Az ünneplőt egy szegre akasztotta az istállóban, rendbe tette az ökröket, mire befejezte, koránkelő apja ott állt az ajtóban…
–- Hát te hol voltál, te? –- kérdezte.
Nagy mosolyogva jött elé Mihály.
– Édesapám – mutatta –, ebbe a zsebembe, né, szivar van…
Nem szerette a táncot, de a leányért maradt volna reggelig is. Egy házhoz, testvérekhez jártak barátjával, a gazdaság mostani elnökével. Barátja el ís vette az egyik leányt, a másik gyászolta Mihályt…
– Vagy két évig is nagy fekete szalagot hordott Marcsa a hajában – mondja Mári néni. – Az ember szíve hasadt meg…
Mihály tudta a fekete szalagot. Azt is, hogy a leányt férjhez adták a szomszéd faluba, Martonosba. Az egykori szép, hosszú hajú lánynak ma két gyermeke van, s a reuma már szinte teljesen megnyomorította…
A tehetetlenség fájdalma nem kerülhette meg a rejtőző embert.
Nincs sok olyan emléke, amire szívesen emlékezne vissza.
Ez a ház negyvenhétben épült, az aszály idején, szentimrekor, amikor mindenki éhes volt: egy marék máléliszt – egy napszám… Naponta tizennégy ember is összesereglett kalákázni. Egy kevés árpát megkímélt a háborús égés, abból főzött az anyja puliszkát a tizenöt literes fazékba, laskasűrítővel kavarta meg, s amikor kiborította erre az öreg asztalra, végigért. Az előző házuk 1944. szeptember 4-én égett le a fél faluval együtt…
A falu annyiszor cserélt gazdát, hogy már elunták számolni. A házak közé szorult németek veszettül védekeztek, egyenként kellett őket kifüstölni. Domokosék kertjében van egy vén diófa, annak a tövénél vermet ástak, oda szorult be a család s három gyermek Sepsiszentgyörgyről, akiket a szülők itt akartak biztonságba helyezni. Hajnalonként, ha éppen szünetelt a fegyverropogás, Misi kihajtotta a tehenet a Verescsere oldalba, a jámbor, emberséghez szokott állat onnan nézte fél szemmel a háborút, de inkább rendeltetéséhez híven legelt. Estefelé aztán tele tőggyel hazaballagott s szelíden odaállt a verem elé, hogy fejjék meg.
Azon a szeptemberi napon alig csapta ki az állatokat, megkezdődött az ágyúzás. A Porondon először csak füstoszlopok kezdtek nőni, később látszott, hogy égnek a házak. Mind közelebb kerültek a becsapódások, aztán egyszer csak meggyúlt a csűr… Már a veremben sem lehetett maradni. Kétségbeesett, jajgató emberek menekültek a szabadba, ki merre látott a lángok között, szénakazlakban, kalangyákban, fák árnyékában kerestek menedéket.
Dél felé kint a mezőn két tanítónő mérget ivott.
Mári néni látta.
– Mit csinálnak, Katinka?
– Megétettük magunkat – mondták.
– Jaj – kiáltotta Mári néni –, ha valaki haza szaladna, egy kancsó tej van az asztalon, az megmentené őket!…
Misi úgy rohant hazáig, ahogy a lábai bírták. Amikor a kapuhoz ért, akkor omlott össze a lángban álló ház, már az istálló is égett…
A két tanítókisasszony meghalt, délután találat érte a tehén tőgyét, így, rokkantan még két évig tartották.
Azon az éjszakán, még aki akart volna, sem tudott elaludni a hangos sírástól.
Domokoséknak mindenük leégett, a tyúk a tojáson szenesedett meg, a koca az ólban, csak az ökrök maradtak életben Martonoson innen, a Bögöziek torkában, a patak martján, ahová Misi a reggel kihajtotta őket.
– Emlékezzen, Mihály…
Kiemlékezte ő már magát.
– Rettenetes nagy szag volt – mondja.
A névtelen levél valahogyan így szól:
„Domokos Mihály 1950 óta odahaza tartózkodik a szülői háznál…“ Ne kutassuk, ki írhatta, bár tette volna meg tíz évvel előbb, annyival többet él Mihály. Annyival többet értett volna meg a világ alakulásából, rég túl lenne élete leghosszabb útján. Tíz percig tartott a házuktól az őrsig: kétszáz lépés a Fövény utcában, át a patak fölé fektetett gerendákon, végig a kiégett törzsű fűzfák mellett a szorosig, ott ki a szövetkezeti bolt elé, onnan már látszik a tanácsháza, annak az innenső két szobájában kapott helyet a milícia…
A helyiségben lévő két ember állva fogadta, a törzsőrmester a kezét nyújtotta:
– Jó napot, Mihály, ismerje meg Dani őrnagyot.
Az őrnagy maga jött közelebb az összeismerkedéshez, utána azt mondta:
– Üljön le, ember, maga nagyon elfáradhatott…
Leereszkedett az odatett székre, de az izmai nem akartak elernyedni. Várt. A szemben ülők megilletődötten nézték, mindketten arra vártak, hogy a másik mond valamit. Ilyenkor jelentéktelen kérdések jutnak az ember eszébe…
– Hogy van? – kérdezte a törzsőrmester.
– Meglennék – mondta Mihály.
– Úgy egészségileg?…
– Úgy is – mondta szinte suttogva, mert így szokta meg a beszédet.
– Beszéljen bátran, Mihály – mondta az őrnagy. – Most már lehet! Nem akarja magát bántani senki.
Várta, hogy bántsák s nem történt semmi. Vajon megfordult a fejében a kérdés, hogy akkor miért kellett annyi évet rettegésben töltenie? Biztos nem fordult meg…
Csak ült, hallgatta a kérdéseket, lassan erőre kapott, felelgetett mind bátrabban, hogy a kérdésekhez méltó módon gyakorolja természetes emberi hangját. Nem tudhatta még, hogy apját már szabadon elkísérhette volna utolsó útjára…
Domokos István az utóbbi években mind szótlanabb lett. Megtermett ember volt, Mihály rá hasonlított; az öreg, amikor ruhát csináltatott, kettőt rendelt, hogy egy legyen a fiának is. Aztán már ebbe se telt öröme, csak állt a csűrben nagy szomorúan és sóhajtozott.
Mári néni megkérdezte, hogy mi a baja. Azt mondta:
–- Bár meg se született volna . .
Mári néni mindig észrevette, milyen szép a május, mennyi virág van, mondta is.
– Szép, édesanyám – mondta rá Mihály –, de nem nekem.
Május huszonhetedike volt. Az öregnek csúf fekélyes seb lett a lábára, mindenki irtózott tőle. Mihály esténként kibontogatta a kötést, megtisztította, ledörzsölte szesszel. Utána be kellett lépnie a kamrába, mert a kapunyikorgás jelezte, hogy látogatók érkeznek. Bentről hallotta a hangokat: Ferenc bátyja volt Márikával, a feleségével, az anyja üzent utánuk, hogy jöjjenek, mert az öreg rosszul van.
Éjféltájig ülhettek, akkor hazamentek.
Az öreg már nem szólt senkihez. Mihály kijött a kamrából, oda ült az ágy szélére s nézte az apját. Sokáig nézte, azután a kezét becsúsztatta a párna alá.
– Mondjon valamit, édesapám – szólongatta.
Az öreg tekintete már nagyon fáradt volt.
– Mit mondjak, fiam? Mit mondjak?…
Ezek voltak az utolsó szavai. Mári néni jajveszékelni kezdett, de a fiú csendre intette. Nyugodt mozdulatokkal végezte a dolgát: amíg még meleg volt az öreg test, felöltöztette, átkarolta, az ölébe vette az apját, átvitte a nagy szobába, az odakészített fehér lepedőn kinyújtóztatta, vette a lámpát s hívta az anyját is a virrasztóba. Mári nénivel ketten ültek az öreg mellett reggelig.
A temetés napján nem mert a padláson maradni, félt, hogy valaki meghallhatja a sírását. Hajnalban felment az istálló padlására, ahonnan el lehetett látni a temetőig, s onnan kísérte végig tekintetével a gyászmenetet.
Nem tudhatni, mire gondolt, amíg ott ült, összehúzott, fénytől elszokott szemekkel a hatósági emberek előtt s válaszolgatott a kérdésekre. Egyszer ő is kérdezett:
– Az én büntetésemmel most már mi lesz?
– A büntetésével? – mondta az őrsparancsnok először értetlenül. Aztán villant a szeme… – Hát először is: maga felnőtt állampolgár, aki nem tudja igazolni a személyazonosságijának a hiányát, ezt a törvény kétszáz lejig terjedő büntetéssel sújtja, de ha helyben fizeti, húsz lej! Van húsz leje?
– Van – mondta Mihály.
– Akkor helyben fizeti?
– Helyben…
– Másodszor pedig – folytatta –, Domokos Ilona Mária olyan személyt tartott huzamosabb ideig a házában, aki nem rendelkezett személyazonossági igazolvánnyal, nem volt bejelentve, ez újabb kétszáz lej, helyben húsz, helyette kifizeti?
– Ki – mondta Mihály.
– Akkor számoljunk el, Mihály – mondta Fazakas András –, itt az elismervény, adja a negyven lejt.
A két hatósági ember derültségén kicsit Mihály is elmosolyodott. Kapott egy ideiglenes személyazonossági igazolványt, azután mondták, hogy menjen át a tanácshoz, intézzék el a születési bizonyítványát is. Amikor belépett s meglátta az elnököt, azt mondta:
– Én magát ismerem.
– Engem? – állt fel az elnök.
– Maga Ördög Lajos tanító úr, sokszor eljárt a házunk előtt. A feleségét is ismerem…
Ördög Lajos tanító-elnök az utóbbi időben a házukban is járt: próbálta rábeszélni Mári nénit, hogy állítsa elő a fiát.
Aznap délután húsznál is többen gyűltek össze a Domokosék házában. Az őrnagy tréfának szánta, amikor azt mondta Mári néninek:
– Mama, a legszebb tyúkját vágja le, mert megkerült a fia!
– Én egy disznyót, őrnagy úr! – mondta Mári néni.
Le is vágták a szebbiket, a két ötvenliteres korsót megcsapolták, Csabi, a Ferenc bátyja fia még a háromszáz literes hordónak is neki akart menni. Jöttek a rokonok, a barátok, ismerősök, a hatósági emberek, az őrnagy, Fazakas törzsőrmester, ördög Lajos elnök, még Mikola Lajos bácsi is ott volt.
– Ej, mennyit fagyoskodtam a padláson, amíg maga itt olyan jól elbeszélgetett, Lajos bácsi – mondta Mihály.
Nem ült mindig a padláson, csak akkor lépett fel, ha kifinomult hallása látogatót jelzett. Napközben a lakásban volt, végezte a házimunkát, súrolt, takarított, moslékot kavart a disznóknak, főzött is, hogy mire az öregek hazajönnek a mezőről, legyen meleg étel.
Az öreg halála után Mihály rejtegetése mellett az egész ház gondja Mári nénire szakadt. Élni kellett tovább, s az öregasszonyt az anyai felelősség életben tartotta.
Kérte a gazdaság elnökét, Mihály egykori barátját, hogy a háztájit valahol itt, a közelben adják, az sem baj, ha sovány föld. Pityókát ültetett, hogy legyen miből disznót tartani. Rossz lábai vitték, járta a mezőt, egyedül kapálta meg a huszonöt árnyi földet. Tavalyelőtt kilenc helyre ment el krumplit szedni, hogy egy nap az övét is kiszedjék. Három disznót hizlalt, kettőt eladott, egyet levágott.
– Soha nem éhezett meg – mondja Mári néni –, látszik is rajta.
Egyszer, amikor már nagyon elárasztotta ez az élet, azt mondta Mihálynak:
– Nem lett volna jobb, ha te is kitöltöd a katonaidődet, mint más? Mi lesz veled, ha én most meghalok?
Mihálynak is gondolnia kellett erre, a huszonöt év pedig az esztendők múlásával mind távolabbinak tűnt. Azt mondta az anyjának, hogy a csűr mellett ás egy gödröt.
– Én ott elintézem magam – mondta –, édesanyám addig ne haljon meg, amíg nem tesz reám földet…
Mári néni nem tehetett mást, élt tovább.
Minden baja mellett még a hallása is hirtelen megromlott, összehúzott szemmel figyeli a beszélő száját, ilyenkor látszik elől egy nagy aranykoronás foga; hangosan kell beszélni, akkor meg is hallja. De Mihály rászokott a suttogásra. Ezért aztán inkább naphosszat hallgattak; Mári néni néha megszólalt, Mihály bólintott vagy nemet intett, ha kérdés hangzott el.
Az utolsó két hét volt a legnehezebb.
Jött Ördög Lajos – akit a falu nagy része még mindig tanító úrnak szólít –, s az őrnagy civilben, nem akart egyenruhával ijesztgetni, és győzködték az öregasszonyt, hogy Mihálynak nem esik bántódása, álljon elő.
– Ki tudja, hol pusztult el – háborgott az anya –, ne bántsák a halottakat!
Fazakas András esténként lesben állt a szomszéd kapu árnyékában, nehogy bentről meglássák, s Mihály valami meggondolatlanságot kövessen el. Ha volt bűne, azért busásan megfizetett, most már csak arra kellett gondolni, hogy valahogy visszacsalogassák az emberek közé. De az egyenruha láttára, ki tudja… Fegyver is lehet nála, mérget vehet be; a kétségbeesett ember tettét előre nem lehet kiszámítani.
November huszonkilencedikén felhívták az őrsre Mári nénit. Ott volt az őrnagy is.
– Most már biztosan tudjuk, hogy a fia otthon van, Mári néni – mondta a törzsőrmester.
– Már hogy lenne, őrmester úr… – tiltakozott erőtlenül az öregasszony.
– Nézze, mama – mondta az őrnagy.
– Ha le akartuk volna tartóztatni, körülfogjuk a házat s öt perc alatt előkerül. Ezt elhiszi nekem?
– Elhiszem…
– A maga fia szabad ember – folytatta –, mondja meg neki, hogy álljon elő!
Estig ette magát, akkor azt mondta az anya:
– Fiam, mindent tudnak, elé kell állni…
Mihály nem szólt semmit. Lefeküdtek s az anya nézte, amint a nagy darab ember forgolódik az ágyban. Valamilyenkor lekoppant a szeme. Rossz füle nem, valami más figyelmeztette, hogy nyissa ki. Hát látja, hogy Mihály csendesen nyitja az ajtót… Egy pillanatra megdermedt, aztán lelépett az ágyból.
– Hová mész? – szólt rá a fiára.
Mihály már a nyitott ajtóból felelt:
– Ki… Feküdjön vissza!
Mári néni már ott állt előtte, a megfáradt, öreg arc majdnem az övét érte.
– Én huszonhárom évig ügyeltem reád – mondta –, s te most el akarsz menni?… Hát menj, hagyjál magamra! De én akkor a kútba ölöm magam – azzal megfordult, s beteg lábai lassan visszavitték az ágyhoz, amelyben Domokos István távozása óta ő várja az éjszakák múlását. Reggelig le nem vette szemét a fiáról.
Mihály virradatkor kelt, tüzet gyújtott, vizet tett melegedni, rendezgetett a konyhában. Később nekiállt, gondosan megborotválkozott. Utána ült lehajtott fejjel az asztalnál s hallgatott. Egyszer aztán Mári néni felállt, odacsoszogott a hosszú kanapé elé, széthúzta a fehér függönyt a konyhaablakon, s azt mondta:
– Fiam, megígértem, hogy tízre ott leszünk…
Mihály felnézett.
– Hogy menjek el, édesanyám?
– Velem . ..
– Nekem egyedül kell oda menni! – mondta az ember.
Felállt, vette az apja fekete ujjasát, a régi, kopott bundasapkát s kilépett az ajtón. A hirtelen rátörő fény elvakította egy pillanatra, nekitámaszkodott az ajtófélfának. Kint hó volt és sütött erősen a nap.
Nagy, nehéz léptekkel, görnyedten indult el. Az anyja mögötte ment, s a tekintete vigyázta egészen addig, amíg belépett az őrs ajtaján.
1974. január
A riport első részét előző lapszámunkban közöltük.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 14. számában, 1975. április 4-én.
