I.
Domokos Mihály ozsdolai lakos 1973. november 30-án, délelőtt tíz óra húsz perckor nyitott be a helyi miliciaőrs szobájába. A helyiségben ketten voltak, Dani őrnagy a megyétől és az őrsparancsnok, Fazekas András törzsőrmester.
Az ember kopott, fekete bundasapkáját a derekához szorította.
– Domokos Mihály vagyok, jelentkezem a hatóságnál.
A két férfi állva fogadta a jelentkezőt.
Ozsdola két nagy utcából terebélyesedik nagyközséggé. A tanács épülete előtt oszlik kétfelé a falu, az egyik utca a templom irányába, a másik a fenyvesnek vezet. Mint egy hatalmas, ledöntött fa: a két nagy ágból rövidebbek nőnek szerte, s azokból ismét mások; van mit botorkálnia az igazságnak, amíg házához ér. A Nagyági erdőben málna, eper, áfonya terem, s legendák szólnak régi idők vitézeiről. A falu közelében ritkul a fenyves, egy-egy örökzöld szálfa azért az udvarokban is bejut az erdő küldöttjeként, hogy gyermekeknek és örökké gyermeklelkű felnőtteknek esti regéléseknél megszépítse az igazságot.
Húsz nappal szabadulása után itt ül szemben velem Domokos Mihály, akinek a története betyárlegendához hasonlóan kezdődött, csakhogy ebben nincs vér. Bújtató szépasszony sincs. Csak rettegés van. És önként vállalt, titokban viselt mérhetetlen emberi szenvedés mindazért, amiről a fiatalságával együtt le kellett mondania.
Lehet, hogy a mesélőkedv hiába settenkedett a kapu előtt, mert a Domokos Mihály története kevésbé alkalmas legendára?
Mert ebben csak a trombózisos Mári néni szerepel, aki már nyolcvanegy esztendős, és egy csendes öregember, akit három évvel ezelőtt vitt el a rossz szíve: az édesanya s az apa.
Domokos István bácsi Mári nénivel ötvenhárom évet töltött együtt békés házasságban, s a legszigorúbban akkor rótta meg az asszonyt, amikor rászólt:
– Mári, többet ne mondj!…
Mári néni most, hogy a fiát ismét láthatta napvilágnál, kint az udvaron, csak annyit vett észre: egy kicsit sápadt.
Ez a két öreg ember bújtatta Domokos Mihályt huszonhárom évig.
A mesélőkedv csak körülpróbálgatja Domokos Mihály történetét is. „Az úgy kezdődött, hogy Misi visszaütött az őrmesternek, hogy az már beszélni is alig tudott, de felállni sem. Akkor – Laji, mert örökké így emlegeti – azt mondta Misinek, hogy a Csatornához viteti… Hát ezért szökött meg a legény a katonaságtól…” A hálás hallgató előtt megelevenedik a marcona őrmester, a hatalmi visszaélés megtestesítője, amint igaztalanul bántja az önérzetes legényt. A megalázott ember visszaüt, azután vállalja a száműzöttek sorsát, a bújdosást – legendának eszményi, valóságnak túl egyszerű…
Abból a kevésből, amit erről elmond Mihály, hiányzik az őrmester. Megalázottság van benne és rettegés. A valóság úgy kezdődik, hogy volt egyszer egy szelíd ember, aki életében senkit sem bántott, keze nem ütésre, hanem mindig munkára lendült. Munka volt elég a sovány földdel, a nagy erdővel, állatokkal. Itt mindig „csatlóval kötötték meg a búzát“, mert a föld satnyán, keveset termett; pótolni kellett az erdőből. Ezért még a háború után is harminckét gátter hasogatta a deszkát az Ojtoz völgyében, valamennyi az ozsdolaiaké.
Így volt sok földje Domokos Istvánnak. Vagy huszonöt hektár szántó, kaszáló, erdő. S ez a satnya, hideg, de olyan-amilyen életet adó föld a kuláklistára juttatta a nevét.
Valahol itt kezdődik Mihály bújdosásának története: akkor, negyvenkilencben s ötven tavaszán is hiába jelentkezett a sorozáson, hazaküldték A korosztályabeli legények fellobogózott szekereken, felvirágzott lovakkal indultak Kézdivásárhely felé, s fújták szívük szerint: „Ne sírj, édesanyám…“ Ő maradt. Az anya emlékszik, hogy „Misi ült ennél az asztalnál és sírt, hogy az apja miért nem itta el a földet, mert akkor most őtet is bévinnék rendes katonának…“
A Kopolnó patak vize a tíz foknál is keményebb hidegben vastag jégréteg alatt dermedezik, fölötte két fenyőgerenda a palló, kétfelől a partot öreg fűzfák szegélyezik, amelyek közül néhánynak a korhadt törzsét – ki tudja, miért – kiégették.
Csendes és tiszta téli estéken gyermekkorok emlékei bolyongnak kétfelől a parton, szépek és zordak, de hoznak valamit a régi nyarak emlékéből, amikor itt még halak is úszkáltak; lehet, hogy attól párás a lékek fölött a levegő.
A pataktól talán kétszáz méterre van a Fövény utcai ház. A szép, képes beszédű ozsdolaiak a teleknek azt mondják, hogy a „Gondos Béla életje”. A Domokosék életjén egy gerendaház. Az első, Fövény utcára néző szoba elkészítetten. A konyha ablaka előtt öreg körtefa; rövid életű, de édes gyümölcsöt terem. Az udvar hosszan
hátranyúlik, végében módos csűr, mellette keskeny veteményeskert. A veteményes a csűrtől visszaér a házig, kerítéséhez támaszkodnak az ólak. Itt mindig volt majorság százával s legalább két disznó. A kaput – amely úgy volt beállítva, hogy nyitásra nyikorogjon – leszerelték, az utca felől végig új fenyődeszka-kerítés.
Most, hogy elhalt az öreg, ez a Domokos Mihály élete. Itt kezdődik a Fövény utcai kapuval, amely ötvenben, december 12-én úgy becsukódott mögötte, hogy huszonhárom esztendeig ki se nyíljon.
Mihály annál a kopott asztalnál ül, amelynél elutasított regrutaként sírt, előtte borosüveg. Tölt a vendégnek, maga is belekortyint. Nézi a pohár alját és hallgat.
– Hogy volt, Mihály?
A szóra először a fénytől elszokott szeme rezzen. Felemeli a fejét s kitekint a konyhaablakon. A függönyt annyi év után a napokban húzták szét először. Szinte suttogva mondja, mert elszokott a hangos beszédtől:
– Az idő, tanító úr… Az nem akart telni.
– De telt…
– Alig – mondja.
– Mivel telt?
– Szivaroztam s néztem ki az első szobából két gerenda között….
– Mit látott. Mihály?
– Nem sokat.
– A világból mit látott meg?
– A lyuktól csak a Ferencz István és a Sinkler Árpád háza látszik – mondja. – S egy kicsi darab az utcából. Ennyit láttam.
– S ez elég volt?
Tölt s azt mondja:
– Igyunk, tanár úr…
A község főtere tágas, középületek övezik; a tanácsháza, fennebb a szövetkezeti szolgáltatások villaszerű új épülete, élelmiszer- és textiláruüzlet és az elmaradhatatlan italbolt; tovább az emeletes iskola, a templom, vissza a túlsó oldalon még egy üzlet, aztán a cukrászda. Az autóbuszmegállóból reggelenként hétszáz ember indul városi munkahelyek felé. A cukrászdában nagyvárosi színvonalú a törökkávé, kellemes külsejű asszony osztogatja a féldeci konyak mellé a vendégnek kijáró szívélyességet. Ilyenkor sok a futóvendég; tisztviselők a tanácstól és tanügyiek. Nyolcvan éven túl járó öregasszony szürcsölgeti ráérősen feketéjét, a kiszolgálónő mondja, hogy mindennapos vendég.
A jóhoz hamar hozzászokik a falusi ember is.
Mári néni nem jár cukrászdába, neki jó a kompót, azzal kínálja a vendéget: kövér csemegeszőlő édes aranylében.
– Misi mindig szerette az édességet – mondja. – Sokat tettem el. Csabi, az unokám hozta a málnát a Nagyági erdőből, még van vagy húsz üveg málnalé.
Mihály délelőtt nincs itthon, Ferenc bátyja korán reggel bevitte kocsival Kézdire, hogy mielőtt elhozzák a szegődött csizmát, először felpróbálhassa. S bemutassa magát a csizmadiák előtt, mert így szólt az egyezség. Ferenc az ünnep előtti napokban ment be a városba megrendelni a lábbelit, s mondta, hogy sürgős. Úgy február huszadika tájára ígérték. De ez olyan embernek kell, mondta Domokos Ferenc, akiknek huszonhárom esztendeje nem járt csizma a lábán.
– Annak az ozsdolainak? – kérdezték.
– Annak.
– Annak még éjjel is megcsináljuk, csak hozza ide, hogy lássuk mi is!
Ruhának tábori zöld szövetet vettek, métere négyszáz lej; a szabó megígérte, hogy vasárnapra készen lesz. Viharkabátot vásároltak, új bundasapkát is rendeltek – az ünnepekre Domokos Mihály kiöltözik.
Mári néni mindig sok majorságot tartott, disznót hizlalt, korán kiültette a palántákat. Ha fogyott a pénz, két pár csirkét összekötött, s vitte a piacra.
– A darabos pénzt mindig félre tettem – mondja. – S most milyen jól fog, mert fel kellett öltöztetni Misit. Tetszik tudni, ezt a gyermeket még a szél is örökké jobban fújta, erre jobban kellett vigyázni…
Nagyon szerette az állatokat. Még ilyen apró pendelyes korában maga mellé édesgetett egy kicsi borzas kutyát. Hát nem megtelt szőrféreggel, hogy alig tudtuk elhajtani?… Olyan hitvány kicsi gyermek volt…
Amikor gimnáziumba akarták adni, a könyvek elől a juhok közé menekült. Mári néni szerette volna, ha legalább ez, a kisebbik tanul.
– A gimnáziumban nem volt hely – mondja. – Kértem a tanár urat, hogy legalább egy széket tegyenek be a sarokba a gyermeknek. Azt ígérte, betesznek. De Misi nem ment, szégyellte…
Inkább elszegődött a környék neves bácsaihoz, Costi Palihoz, Secelan Dinihez, Illés Gergelyhez juhot őrizni. „Apám, mondta akkor, a föld sovány, nem terem, akkora répák lesznek, mint a kulyakom…”
Más évben már járta Misi a földeket a bácsokkal, a kosarazás után pedig olyan répák teremtek, hogy kitették a községházánál közszemlére. Mire sor alá cseperedett, Domokos Mihályt a legjobb bácsok között emlegették.
Szeme hozzászokott a nyáj vigyázásához s ahhoz, hogy a tekintet szabadon eliramlik a vráncsai hegyekig. Dinivel megtakaríthattak egy bárányt, parázs fölött megsüthették s együltükben megehették az egészet, akkor aztán két napig még a koszt sem volt gond, csak vizet kellett inni. S járhatták szabadon a nyájak útját, amelyet nem jelöl meg senki, mégis mindig jó helyre vezet, ahol kövér a fű és hűvös az árnyék, emberrel soha, csak farkassal, medvével lehet bajba keveredni. S az sem lehet olyan nagy baj, mert ott vannak a kutyák.
Ötven nyarán, amikor harmadszor jelentkezett a sorozóbizottság előtt, elvitték munkaszolgálatra.
Mári néni nyolcvanegy esztendejével járó remegő hangon; most már könnyek nélkül tud visszaemlékezni arra a decemberi estére, amikor kopogtak a konyhaajtón:
– Nyílik, s hát a gyermek… Istenem, uram, miért kellett eljönni neked, kérdezte az apja. Azt mondták, visznek a Csatornához, s megijedtem, ezt válaszolta Misi. Az öreg eléggé küldte vissza, hogy ha azonnal jelentkezik, abból nem lehet nagy baj.
Másnap reggel Mári néni az öreget kint találta meg a csűrben. Két kézzel a villára támaszkodott, úgy gondolkozott, s mind csak azt ismételgette:
– Minden remény elhagyott…
Azon a napon, amikor Mihály hazajött, a két öreg szülő olyan fogadalmat tett, amely közel negyed évszázadra megpecsételte a legény sorsát. Most már nem lehet – s nem is érdemes – kideríteni, miféle törvényről hallottak, amely szerint a bűncselekmények elévülési ideje huszonöt esztendő… A tudatlanságból táplálkozó kétely legfennebb így kérdezhetett: ha ezelőtt az a törvény jó volt, most miért lenne rossz? Ha az örökké rosszabbra számítás egyáltalán engedett kérdezni. Az űzöttség s a félelem csak ilyen tanácsot adhatott: élj, ha tudsz!
Ki tudná – s akarná – most már felidézni annak az eskünek a szavait, amely ötven decemberében elhangzott? Valahogyan elhangzott. Olyanformán, hogy a két szülőn kívül ember meg nem tudhatja, hol bujkál Domokos Mihály. A titkot megőrzik mindenáron. Huszonöt évig.
A világ szelei Ozsdolán is port kavartak a háború utáni csendben, épp azokban az években a legnagyobbat. A lassú tisztulásban annyi sejlett, hogy változnak a dolgok, teljesen új rend van kibontakozóban a faluban. Aki a kapuját kitárta, az megláthatta, s ha még tágabbra nyitotta, hát bejött az udvarra barátkozni.
Domokosék kapuját többnyire csak hivatalos emberek nyitogatták. Egyenruhások és civilek a Mihály hollétéről faggatták az öregeket, azután a néptanácsiak jöttek adót, beadást sürgetni. S ha azok elmentek, a házbeliek becsukták utánuk a nyikorgó kaput, és fülüket, szívüket is minden iránt, ami a kapun kívül történik. Voltak, akik azt hitték, elég az új rendet az újságban meghirdetni, az eljut minden házba, s ahol nem talál barátra, az ellenséget megrettenti. Csakhogy maradtak csukott kapuk, amelyek a portán kívül rekesztették a szavakat.
Domokos István az elsők között kérte felvételét a kollektív gazdaságba. Hogy távol tartsa a meggyőzésre |áró hatósági embereket a háztól.
A ház bejáratát csak bentről, a csűr felőli sarkától tehet megközelíteni, ott a konyhaajtó. Onnan a nagyszobába, azon át az elkészítetlen, padolatlan első szobába lehet jutni, amelyben vakolatlanok az egymásra illesztett fenyőfagerendák. A rések között a két szomszéd háza s a Fövény utca egy része látszik. Az egyik szemmagasságban levő rés fölött a gerendán zsíros, kifényesedett folt, egy tenyér helye.
A konyhából a homályos kamrába is nyílik ajtó. A kamrából létra támaszkodik a padlásfeljárónak, fent egy szalmával töltött derékalj, s azzal szemben két cserép kipockolva, hogy ujjnyi rés nyíljon közötte. Innen sok piros háztető látszik, az iskola, s a dombon a templom.
A konyhából egyetlen ablak néz az udvarra, azt is fehér függöny takarja. A függönyre esténként sem vetődik árnyék, a bentlévő vigyáz, hogy ne kerüljön a lámpa elé. Nincs kísértetjárás, odabent élő ember tölti önként vállalt rabságát.
Régebb s mostanában megtörtént események felidézésével bajlódunk; ki tudja, hányszor járunk úgy, mint a fényképét néző ozsdolai ember, akinek a tükör mást mutat – Mihály a viharvert asztal mellett ül, amely átvészelte a háborút, a legénykeservet, az utóbbi napok megszaporodott vendégjárását is; köréje ülve koccintottak rokonok, barátok, ismerősök és ismeretlenek a Mihály egészségére.
A nagy jövés-menés hirtelen szakadt a nyakába, nagy türelemmel viseli, még a keze sem remeg, amikor rágyújt; csak repdeső tekintetéből nem tudta még kiszívni a nap a bizalmatlanság sötétjét. Kérdezetlenül nem szól, a kérdésre is alig s keveset, különösen akkor, ha rá vonatkozik.
Most már ő kérdezne, de a rászakadt nagy népszerűség még nem engedi szóhoz jutni. Az emberek folyton azt várják, hogy egyszer csak elkezdi mesélni a történetet, amihez hasonlót csak a Nagyági fenyves rejteget.
Mihály hallgat.
Ritka az ilyen csendes, kora délutáni óta, amikor a Domokosék házában éppen nincs senki. Az asztalon üvegben a bor, amely soha nem tud megmelegedni, mert ahogy fogy, Mihály fordul be a kamrába s tölti újra.
– Fogyassza, tanító úr – mondja.
– Inkább hallgatnék …
Édeskés a bor, enyhén kesernyés utóízzel.
– Mondjon valamit, Mihály.
A fénytől elszokott szemek űzötten keresnek menedéket a konyhában… így ülhetett az őrszobában is, amikor jelentkezett a hatóságnál… A másik két ember feszengését nem láthatta, csak hallotta, mint jönnek feléje a kérdések és neki válaszolni kell.
Gyötörhette a feszült várakozás, a szemben ülők vélt nyugalma, s várhatta, hogy bekövetkezzék az, amit annyiszor elgondolt magában: vegyék már elő azt a bilincset!
– Mire gondolt akkor, Mihály?
– Mikor, tanító úr?
– Amikor ott ült, s várta, hogy letartóztassák.
– Akkor? – kérdezi vissza, s a tekintete az ablakra vetődik és ott megkövül.
– Arra, hogy megüthetnek – mondja.
– S ha megütik?
Most egyenesen a kérdezőre néz.
– Amennyit tudok, vissszaadok, az első fáig valahogy eljutok s arra felhúzom magam…
– Erre gondolt?
– Én erre! – mondja.
Rágyújt, mélyen leszívja, lassan engedi ki a füstöt s nézi. Nagy dohányos.
– Hányat szívott naponta?
– Ahány volt – mondja.
– Százat is?
– Százat is.
Két ujja, a hüvelyk s a mutató sötétbarna foltos, ilyen az egész tenyere, belemarta magát a füst. Állt az első szobában a résnél, vagy a padláson a megemelt cserepek előtt, két ujja közé fogta a cigarettát, az égő felét befelé tartotta hogy a parazsat elrejtse a tenyere. A füstöt szétfújta s még a kezével is legyezgette, hogy eloszoljék, ne szűrődjön ki a réseken, nehogy kíváncsi tekintet útjába kerüljön.
Amíg élt az apja, a pipadohány mellé mindig cigarettát kért a boltban. Ha gyenge szíve miatt óvták a füsttől, legyintett, ő már eddig is eleget élt. Három éve, amióta a földbe került, Mári néni gondoskodott a füstölnivalóról is. Favágója van, mondta, s kért tizenöt pakk Nácionált.
Disznóvágás lesz vagy vendéget vár – de amikor kifogytak az ürügyek, rossz lábával át kellett baktatnia Martonosba…
Mihály csak állt a leskelődőhöz, nézett ki, s szívta egyiket a másik után. Néha átszólt:
– Édesanyám, ez ki?
– Az, fiam, Drdög Lajos tanító úr – mondta Mári néni. – Nemrég jött a faluba.
Teltek az évek, megcsendesedett a világ. A falu, ahonnan régen mindig csak vittek, kezdett kapni is, jobb utat, autóbuszjáratot, villanyt, felépült a kultúrotthon. Az emberek elindultak a város felé, a világ irányába. De ebbe a házba már betokosodott a rettegés, egyébnek nem hagyott helyet. Domokosékhoz a villanyt se vezették be, nehogy Mihály árnyéka illetéktelen szemek elé vetődjék.
(Folytatása következő számunkban)
Megjelent A Hét VI. évfolyama 13. számában, 1975. március 28-án.
