Kezdi kimaxolni a háborús riogatást a miniszterelnök. A szokásos péntek reggeli rádiós eligazításában Orbán Viktor már ukrán támadásról beszélt.
„Megtámadtak bennünket, olajblokád alá vettek. Most még nem az embereket, nem a városainkat, hanem a gazdaságunkat vették célba, hiszen ha nincs kőolaj a Barátság vezetéken keresztül, abból gazdasági káosz lesz” – mondta, majd hozzátette, hogy szerinte az ukránok bármire képesek, mert ott állami terrorizmus van.
Megnyugtatásul azt is hozzátette, hogy amíg ő marad a miniszterelnök, addig mindenki nyugodtan alhat. Magyar Péternek pedig azt tanácsolta, hogy tanulmányozza a tényeket.
„Amit az ellenzék mond, az mese. Amit a Tisza mond, meg Magyar Péter, azért van, mert az ukránok finanszírozzák őket” – jelentette ki a miniszterelnök.
1989 decemberében Nicolae Ceausescu még mindig hitt abban, hogy megmentheti magát. Bukarest főterén állt, és miközben az emberek már éheztek, fázva, kifosztva hallgatták, ő még mindig ígért. Béremelést, nyugdíjemelést, támogatásokat, meleget a házakba. Ígért, miközben a valóság már összeomlott körülötte. A rendszer, amit felépített, már csak magát tartotta életben: parancsokkal, félelemmel és hazugsággal. A nép pedig tudta, hogy minden szó, amit hall, ócska hazugság! A tömeg először csak mormogott, aztán kifütyülte a vezért. Az adás megszakadt.
A pillanat, amikor egy diktatúra elveszíti a népét, mindig csendben kezdődik. És onnantól nincs visszaút.
Ceausescu akkor ott az erkélyen állva nem valóságról beszélt, hanem az ellenségekről. A „külföldi provokátorokról”, a „reakciós elemekről”, a „nyugati imperialistákról”, akik – szerinte – szét akarták verni Romániát. Ahelyett, hogy felelősséget vállalt volna, inkább mutogatott: kifelé, a világra, a másikra.
A diktatúra mindig így működik, amikor eljut a végéhez. Amikor már nincsenek eredmények, marad a bűnbakkeresés. Amikor már nincsen bizalom, marad a propaganda. Amikor már nincsen valóság, marad a mese, hogy „minden bajt mások okoznak”. És ez a mese mindig ugyanúgy végződik.
Ma, több mint harminc évvel később, Magyarországon ugyanezennek a történetnek az újabb fejezetét látjuk. Orbán Viktor rendszere is a hűségre épül, nem a tudásra. A kapcsolatok, és nem a teljesítmény a döntő!
A közpénz nem a közé, hanem a baráti köré. És amikor valaki számon kér, amikor kérdést mer feltenni, azonnal jön a válasz: „Brüsszel”, „Soros”, „háborúpártiak”.
Ma már nem Bukarestből harsog a propaganda, hanem Budapestről. Nem Ceausescu, hanem Orbán Viktor a 21. század egyik utolsó kelet-európai diktátora, aki a „nemzet védelmére” hivatkozva építette ki a saját birodalmát – félelemből, hazugságból és lojalitásból.
Ceausescu utolsó napjaiban az ország sötétbe borult, de a propaganda még harsogott: „Minden rendben van.” Ma a magyar valóság is hasonló: a hatalom minden nap győzelmet hirdet, miközben a nép veszít. Minden nap halljuk, hogy „soha nem volt ilyen sikeres a nemzet”, miközben tanárok koldulnak, orvosok menekülnek, családok roskadoznak a terhek alatt. A rendszer működik – csak éppen nem értünk, hanem ellenünk.
De a történelem sosem felejt. A hatalom sosem örök. Ceausescu is hitt abban, hogy a népe örökké félni fog tőle. Aztán egy napon már nem félt senki. A félelem helyét átvette a bátorság, a csend helyét a hang. És akkor vége lett mindennek.
Orbán ma még a színpadon áll, de a szavai egyre üresebben konganak. Mert az emberek már nem hisznek neki. Nem hiszik el, hogy minden bajt Brüsszel okoz. Nem hiszik el, hogy az országot külföldiek akarják tönkretenni. Mert mindenki tudja: nem a külföld tette tönkre az iskolát, nem Brüsszel zárta be a rendelőt, és nem Soros vitte el a jövőt – hanem azok, akik ma a hatalmat birtokolják.
Ezt az írást olvastam és úgy éreztem ide kell tenni…, hogy mindenki olvashassa, akik még akkor nem olvastak vagy nem is éltek!
Ceausescu akkor is azt hitte, hogy megmentheti magát egy újabb beszéddel. Orbán is ezt hiszi: hogy még egy kampánnyal, még egy plakáttal, még egy új ellenséggel mindent túlélhet. De a nép egyszer mindig felébred. Mert a valóság előbb-utóbb minden hazugságon átszivárog. És amikor ez megtörténik, a hatalom már nem tudja elfojtani a zúgást, ami elindul. A nép zúgását. A változás zúgását.
(…) Orbán Viktor azzal vádolja Önt, hogy négy éve háborúba akarja kényszeríteni Magyarországot. Mi viszont pontosan tudjuk: nem Ukrajna fenyegeti a békénket. Önök a saját hazájukat, és ezáltal Európa biztonságát is védik. Aki ténylegesen veszélybe sodorja a nemzetünket, az pont az a magyar miniszterelnök, aki az európai szövetségi rendszereink bomlasztásán és Vlagyimir Putyin hatalmi érdekeinek kiszolgálásán dolgozik.
Ezt a hazug narratívát tetézi az az abszurditás is, hogy az Orbán-kormány napok óta egy állítólagos ukrán szabotázstól tartva vezényel katonákat a kritikus energetikai infrastruktúra védelmére. Szakmailag és biztonságpolitikailag is egyértelmű: ha hazánkat valóban külső támadás veszélye fenyegetné, a magyar kormánynak azonnal a NATO Washingtoni Szerződésének 4. cikkelyét kellene aktiválnia, hivatalos konzultációt kérve a szövetségesektől.
Az a tény, hogy az Orbán-kormány ezt a mechanizmust nem alkalmazza, mindennél világosabban bizonyítja, hogy az ukrán fenyegetésről szóló narratíva nettó belpolitikai blöff. Számunkra teljesen egyértelmű: ha bármilyen támadás érné a magyar infrastruktúrát, annak elkövetője nem Ukrajna lenne. (…)
