Nem tudok svédül, de – Bannertől hallottam – a „banner“ szó svéd nyelven azt jelenti, hogy zászló. Mennyire illő név egy heroldhoz, aki a király képében jár!
Fordítsuk le azonban hétköznapibb nyelvre a metaforát. Banner Zoltán, a herold, művészeti szakíró, s foglalkozása szerint az irodalmi hetilap művészeti rovatainak szerkesztője; a király a költészet. Banner Zoltán önként szegődött a király heroldjául, azaz szóvivőjéül; a király nem ad neki zsoldot és egyenruhát, de szolgálata fejében megjutalmazza a lélek örömével – azzal, hogy mikor az ő képében jár, az ő felséges személyével azonosulhat.
Hanem ez még mindig csak továbbfűzése a kezdő metaforának, holott szeretném Bannert, az előadóművészt természetrajzi pontossággal megfogalmazni. Szeretném elmondani, hogy örökölt génállománya képzőművészeti képességeket kellene hogy hordozzon, de nem hordoz; az elődök kézi készsége őbenne átváltozott elméleti érdeklődéssé a képzőművészet iránt – így ment filozófia szakra, és így lett művészeti szakíró.
Szeretném elmondani, hogy képességek tekintetében mégsem bánt vele fukarul a természet; jó hanggal, jó hallással, jó mozgással, jó fellépéssel áldotta meg, amiknek együttes értékére először egy műkedvelési főnökasszony figyelt fel Szatmáron, és kijelentette, hogy „bűn volna, ha ilyen képességekkel nem menne táncoskomikusnak“.
Szeretném elmondani azonban, hogy ezekhez a külsőségekre irányuló képességekhez az adott génállomány még toldott egyet, a költői érzékenységet, s így Banner elkövette a „bűnt“; nem készült táncoskomikusnak, hanem – érettségiző korban – megtorpant a lehetőségek keresztútján. Mindenre alkalmas volt, ami művészi pálya; minden bensőségesen érdekelte, ami művészet; egy ősi egység, egyfajta össz-művészet ábrándja lebegett előtte, és így választotta a szétforgácsolt lehetőségek valamelyike helyett a teória áttekintését.
Igen ám, de a meglévő képességekkel nem olyan könnyű hanyagul sáfárkodni. Miután elkerülte azt a kísértést, hogy színésznek menjen, maga a színészet jött utána. Előbb az egyetemen, a színjátszó csoportban fogta karon, ahonnan Szabó Lajos majdnem újra átcsábította a hivatásos színészek marosvásárhelyi képezdéjébe, majd – és ekkor Banner már szerkesztő volt – a kolozsvári utcán, Horváth Béla „profi kolléga“ képében, aki épp főszereplőt keresett egy általa rendezett, műkedvelő színészek által előadott darabhoz. Így lett a művészeti szakíró és szerkesztő az amatőr trupp közkedvelt férfisztárja, spanyol hidalgo, csillagász-professzor és Jimmy Porter alakjában megszemélyesített angol nonkonformista; így lépett dobogóra, s így érezte át újra az önfeláldozásnak azt a gyönyörűségét, amit a színészet ad, a vallomás önkínzó és megkönnyebbítő katarzisát, mely által embertársainkat tanítjuk.
Műkedvelő az, aki nem hivatali kötelességből folytat valami közhasznú tevékenységet. Nos, ez a műkedvelők műkedvelője egy napon – ennek éppen hét esztendeje – azzal lepte meg az amatőr truppot, hogy messze felül az önként vállalt műkedvelő-kötelességen, összeállított és betanult egy önálló műsort. Barátait akkor csak az lepte meg, hogy szerény torockói nászútján megtanult néhány tucat Bartalis-verset, s hogy milyen szépen elmondja őket „fejből“; ám amikor a műsort színpadra állították, mindenkit meglepett a siker, a személyes siker s a műfaj népszerűsége – elsősorban épp magát Bannert.
Nem számított ilyen elkötelező élményre. Emberekhez szóló emberi üzenetet érzett ki a versekből, és önkéntes heroldja gyanánt a költészetnek, melyhez mindig szoros kötelék fűzte, vállalkozott a szó továbbkiáltására; és íme, kiderült, hogy szava szomjas lelkekbe hullott, akiknek szomjúságát csillapítatlan hagyni csakugyan bűn, sokkal nagyobb bűn, mint az, hogy lemondott a táncoskomikusságról.
Beleznay álnéven volt amatőr színjátszó; most visszavette zászlót jelentő igazi nevét, s valóban elöl járt, mint zászlóhoz illik. Nem a buzgó riporter elírása, hanem tény, hogy a romániai magyar művelődési élet új korszakában, a felszabadulás után Banner Zoltán az irodalmi színpad felfedezője, avagy – ha úgy tetszik – újrafelfedezője; ő, az amatőr, az első folytatója a nagy elődök művének és úttörője a hivatásos színészek egyre népszerűbb és színvonalasabb fellépéseinek egy-egy önálló előadói esten.
Mikor amatőr voltát hangsúlyozom, nem a produkciói művészi értékére utalok a jelzővel, mert abban egyenrangú akármelyik hivatásossal, sem pedig mennyiségi teljesítménye szerény voltát nem mentegetem, mert arra nem szorul rá, hiszen első önálló estje óta több mint száz alkalommal lépett fel több mint húszezer ember előtt, nem számítva ide a rádióhallgatókat és a tévénézőket, s hat teljes műsort állított össze és tanult meg – nem, az amatőr jelző nem utal másra, csupán a hősies önkéntességre, amivel Banner Zoltán – mindezt szerkesztői munkája után, szakírói munkája közben, apai elfoglaltságai mellett vállalja.
Miért? Erre könnyű is, nehéz is válaszolni. Könnyű kijelenteni, hogy ezzel küldetést vállalt, de nehéz küldetése legbensőbb lényegét megfogalmazni, megragadni, azoknak a perceknek semmihez sem hasonló hangulatát, mikor – ahogy ő mondja – az élet értelméről vall a hallgatóságnak a költők szavaival, Bartalis, Blaga, Dsida és mások szavaival, melyeknek szárnyakat ad sok regiszterű hangja, mint a király szavának a herold trombitája.
Megjelent A Hét II. évfolyama 37. számában, 1971. szeptember 10-én.
