Két hete múlt csak, hogy találkoztunk a nyugdíjas állatpreparátorral, akiből egy szép napon kibújt a képzőművész, és lám, milyen meglepetéssel szolgál a kiszámíthatatlan véletlen: most egy „profi” képzőművésszel találkozunk, akinek többféle, a szakmájától látszólag független szenvedélye között első helyt áll az állatok preparálása.
Mikor a látogató először lép be Feszt Lászlóhoz, akiről szó van, s akit az olvasónak képzőművész minőségében nem kell külön is bemutatnunk, minden bizonnyal azt hiszi, hogy eltévedt, s az országos hírű, külföldön is jól ismert grafikus helyett az összehasonlító bonctan professzorához kopogott be. Mert mi tűnik a szemébe rögtön ? Talán az, hogy a dolgozóasztalon, egy tágas üvegdobozban, ausztráliai hörcsögök futkorásznak; talán az, hogy egy falon kengurubőr lóg; talán az, hogy egy alacsony könyvespolc mindenféle kövületektől roskadozik, s fölötte, akár egy múzeumi táróban, kiterjesztett szárnnyal méláznak egy üveglap alatt a ritkábbnál ritkább lepkék gyönyörű példányai; igen, talán ezekbe botlik a látogató legelső tekintete, s ha nem ezekbe, akkor nincsen más lehetőség, mint hogy az állatkoponyákba botoljon, amelyek a legnagyobb számban s a legfeltűnőbb elrendezésben uralják az egész helyiséget.
Persze a következő pillantások valamelyike csakhamar felfedezi, hogy műteremben bolyong, pontosabban egy műterem s egy dolgozószoba frigyéből keletkezett enteriőrben, amelynek jellegét az is meghatározza, hogy részben a családi élet színhelye is; a neorealista szárítókötélen feltűnnek a csipesszel odafogott friss levonatok Feszt László legújabb metszetéről.
De hát ne térjünk el a tárgytól; mi most az állatpreparátor Feszthez jöttünk látogatóba. Nem minthogyha a grafikus Feszt nem érdekelne. Hogy egészen őszinték legyünk, végső fokon csakis a grafikus Feszt érdekel, a gondolatainkat plasztikai formákba öntő, érzéseinket kifejező művész; a művészete közügyünk, a hobbyja az ő magánügye, s bennünket csak annyiban érdekel közelebbről, amennyiben összefügg mindannyiunk belső épülésére végzett alkotómunkájával.
Megfeledkeztünk azonban egy preparátumról, amely még belépésünk percében elkerülhetetlenül a szemünkbe ötlött, hiszen a mennyezetről csüng alá két fagyöngycsokor társaságában, s amely a kulcsot adja a keresett összefüggéshez; megfeledkeztünk arról, hogy fentebb szóba hozzuk a repülő galamb csontvázát. Feszt László többek között galambtenyésztő is, így hát nem került különösebb fáradságába a madár beszerzése; annál több időt vesztegetett az állatbonctankönyvek beszerzésére, hogy azok alapján hibátlanul rakhassa össze a gyufaszál-vékony, törékeny csontocskákat, s magára az összerakásra, hogy a sok-sok „madár-alkatrész” előzetes kifőzéséről, lehúsolásáról, preparálásáról ne is beszéljünk. De csakugyan elvesztegetett idő volt ez? S a galambcsontváz, amely egy tökéletes repülő szervezet szilárd struktúrájaként lebeg a művész dolgozószobájában, csak arra jó-e, hogy megtévessze a gyanútlan látogatókat? Nem lebegtek ilyen madárcsontvázak s nem álltak egyéb – állati vagy éppen emberi – csontok egy Leonardónak nevezett művész dolgozószobájában is valamikor? „Hagyjuk az illetlen párhuzamba-állításokat” – halljuk a tiltakozást magától Feszt Lászlótól, s az ellenvetést, hogy Leonardo úttörő anatómus volt; mi azonban tudjuk, hogy nem volt úttörő anatómus, hanem „csak” nagy művész volt, aki a bonctant is tanulmányozta.
Hát itt a kulcsa ennek a fa- és linóleummetszéstől, rézkarcolástól és minden egyéb – hol hagyományos, hol megújított technikájú – grafikázástól oly távol esőnek látszó különös szenvedélynek, az állatcsont vázpreparálásnak; a képzőművész Feszt László, úgy gondoljuk, a természet titkait, pompás és gazdaságos, funkcionális és szép építkezésének mesterfogásait, a forma és a szerkezet bölcsességét keresi a csontokban – vagy talán nem keresi, hanem csak úgy találja, miközben a lélek önfeledt örömével eljátszik egy-egy erdőben lelt róka- vagy nyúlkoponya összeillesztésével. Mondjuk azt, hogy mint művész, erősen intellektuális, és úgy látszik, ezért vonzódik főleg a koponyákhoz? Komolytalannak tűnne. Mondjuk azt, hogy az állat bonyolult csontvázából legkönnyebb a koponyát preparálni? Igazságtalan volna, s a hobbys ember lélektanának nem-ismeretére vallana, hiszen a hobbys ember – ez a legszebb jellemvonása – a szenvedélye lendületével legyőz minden efféle, a készületlenségéből fakadó nehézséget; maradjunk tehát abban, hogy Feszt László számára a koponyák jelentik a természet csúcsteljesítményeit, s mint ilyenek, az ihlet legfontosabb kútfőit.
Mindez csak vélekedés; maga Feszt László nem nyilatkozik túl közlékenyen a tapintatlan látogatónak, aki úgy tesz, mintha a falakra aggatott állatcsont-kollekció vagy a polcokra rakott kövületkollekció foglalkoztatná inkább, mint a készülő művek. Főleg a koponyákról nem nyilatkozik, és ha már mindenáron a csontokról kell beszélni, hát a szekrény tetején álló Henry Moore-szobrot, azaz a lómedencecsontot dicséri, mondván, hogy Moore-on kívül még csak egyvalaki tud ilyen nagyszerű térformát teremteni – s ez a természet.
Megjelent A Hét II. évfolyama 42. számában, 1971. október 15-én.