Minden választás egyszersmind lemondás is; lemondás mindarról, amit nem választottunk, s ami talán éppolyan közel állt a szívünkhöz, mint az, ami mellett végül is kikötöttünk. Nincsen ez másképp a pályaválasztással sem. Magas fokon szervezett társadalmunk elvárja tőlünk, hogy viszonylag fiatalon válasszunk pályát, s álljunk helyt rajta becsülettel a nyugdíjkorhatárig; mi pedig emberségünk egyik tényezőjének, egyik fontos alkotóelemének érezzük a helytállást.
De jön a nyugdíj. Társadalmunk honorálja helytállásunkat, leveszi a vállunkról megélhetésünk gondját, és elbocsát a pályáról, amelyet választottunk; és akkor előttünk áll az új választás lehetősége. Lássuk csak, mi szerettünk volna még lenni? Igaz, már késő rendszeres kiképzést szereznünk valamiben, ami egykor csábított; de hát időnk van, nyugdíjunk van, még csak egészség legyen, mi bizony megpróbálunk egy új pályát megfutni, ezúttal nem profikként, hanem amatőrökként – így magyarázom azt a közismert jelenséget, hogy annyi „hobbys” van a nyugdíjasok közt.
Egy elméletet azonban illik néhány adattal támogatni, hadd idézzem hát Fülöp Herman példáját. Fülöp Herman rendhagyó eset, ugyanis nem tartott ki először választott pályáján a nyugdíjkorhatárig; ő másodszor is választott, mert rájött, hogy az állatkitömés igazibb hivatása, mint a hajvágás. Borbélynak indult, s a kolozsvári egyetem állattani múzeumának preparátora lett; ott dicsérik keze munkáját, sőt vadász-szakértelmét is – mert nem egy állatot ő lőtt – a kiállított remek példányok; ott állt helyt becsülettel, s onnan ment nyugdíjba az idén éppen tíz éve.
Hogy mi tántorította el a finom borotvaszappan illatával belengett borbélyságtól s vitte a vegyszergőzös preparátorműhelybe, nem könnyű megmondani. Talán a frizurák múlandósága, mivel ő maradandót akart alkotni; talán a szobrászhajlam vagy éppenséggel szobrásztehetség, mivel az is volt benne, s az állatkitömésben bizonyos mértékig hasznosíthatta; talán ,,csak” a természet szeretete – legvalószínűbb azonban, hogy mindez egyszerre. De mindegy, ne firtassuk; nézzük inkább, mi maradt megvalósulatlan Fülöp Hermanban, aminek érdekében el kellett jönnie a nyugdíjas kor temérdek szabadságának, hogy megvalósuljon.
Csattanós sztori, epikusan kell előadni. Nos, úgy kezdődött, hogy Fülöp Herman, az újdonsült nyugdíjas, nekilátott mindenféle őszi levelek, lapuk, virágszirmok s egészen vékony gallyacskák gyűjtésének – a család nem kis aggodalmára. Fokozta a fura foglalatosság semmi jót nem ígérő voltát az, hogy Fülöp Herman titokzatos eljárásoknak vetette alá a fentnevezett növényi részecskéket; akárha a preparálandó állatok nélkül maradt preparátor gépies „pótcselekvése” volna, úgy áztatta őket vegyszeres oldatokba, majd szárította, préselte, válogatta, dobozokba rendezte; aztán jött a tél, a gyűjtés időszaka befejeződött, s egy napon Fülöp Herman leült dolgozni.
Tanúk nélkül lépett az új pályára; egyedül volt a szomszéd tömbházakra néző szobában. Kitett az asztalára egy farostlemezt, pár tucat dobozt falevelekkel és szirmokkal, egy üveg ragasztót, egy ecsetet s egy csipeszt, s elkezdte az előkészített növényi részecskéket „felvinni” a farostlemezre. Teltek az órák, Egyszer csak belépett a lánya, és néhány pillanatig szótlanul meredt a lemezre, amelyen egy festmény volt születőben, majd sarkon fordult, és kiszaladt a konyhába; „anyu, gyere, apu egy művész” – kiáltotta s kézen fogva vonszolta be Fülöp Herman élete párját a csoda színhelyére.
Igaza volt a lánynak, csakugyan egy szunnyadó művész támadt fel az állatpreparátor lelkében; egy hagyományos ízlésű, de azon belül – merem állítni – kitűnő tájképfestő. Ez jó tíz éve történt, s azóta Fülöp Herman nevezetes ember lett; sok száz levél- és sziromapplikációval készült képeit számosan megbámulták mind otthon, az Egyesülés utca 21. alatti új tömbház egyik földszinti lakásában, mind néhány környékbeli városban, ahova el-eljutnak kiállításra; az érdeklődők megtudták, hogy a természet palettáján kevert sok-sok szín ezeken a növényi „kollázsokon”, hála a preparátor tudományának, rendkívül tartós; a túlbuzgó kíváncsiskodók értesültek afelől, hogy Fülöp Herman egyelőre nem közli senkivel a tartósító eljárás titkát, de végső szándéka mégis az, hogy közkinccsé tegye, s egy kétszázötven oldalas könyvet írt róla, amelynek kézirata még kiadóra vár a fiókban; mindenki lelkesedett, s mindenki a türelem, a szorgalom, az ötletesség alkotásait csodálta a képekben – és mindenki megfeledkezett róla, hogy ezek a farostlemezre ragasztott levelek s virágszirmok, fakéregdarabok és gallyacskák voltaképp igazi festmények.
Nem vagyok szakavatott műítész, de annyi szemem van a látásra, hogy ne hagyjam magam a különleges technika tényleg egyedülálló érdekességétől elragadtatni, s ne fedezzem fel Fülöp Herman nosztalgikus tájképeiben elsősorban a művészt, aki felébredt benne hatvan esztendős álmából és porondra lépett.
Mit jelent azonban ez a megvalósulás, amire a kegyes sors időt adott Fülöp Hermannak, társadalmi szempontból nézve? Csupán egy „hobbys” ember ártatlan működését, ami által új színfolttal gyarapszik a világ tarka érdekessége? Már ez sem megvetendő haszon; de ha még hozzászámítjuk a tartósító eljárás titkát mint találmányt s a képeket, mint kézzelfogható értékeket, azonnal többet látunk a preparátorból lett festőben, mint jámbor különcöt – nem is beszélve nyugdíjas korában kibontakozott alkotómunkája nagyszerű emberi példájáról.
Megjelent A Hét II. évfolyama 40. számában, 1971. október 1-én.