Legalább négy-ötféle mesterség kezében, mindegyik az építés körébe vágó; s ő négy-ötféle szakmája birtokában vagy négy-öt évtizedig kivitelezte a tervezők gondolatát. Mindig a mások gondolatát – s mindig hűséggel. De nem szolgai hűséggel, elnézve az apró hibákat és félmegoldásokat, nem elidegenülve a céltól, nem holmi „nekem mindegy” magatartással, hanem már akkor alkotóan, magából adva hozzá egy-egy sarokkiképzés vagy erkélyfelfüggesztés eszméjét a nagyvonalú tervekhez.
Ilyennek képzelem a középkor építőmestereit, mint Bakos János; ilyenek lehettek a tudós pallérok, akiknek egy-egy pap elmagyarázta, hogyan nézzen ki az a templom, egy-egy főúr vagy király felvázolta, milyennek kell lennie annak a várnak, s ők aztán megcsinálták. Elméleti geometriai tudásuk nem volt, de – a mesterség apáról fiúra szállt – ismertek ősi, tapasztalati módszereket a kellő számítások elvégzésére; s templomok és várak megálltak, és állnak mai napiglan. Csak álmodni nem álmodhattak ezek a Manole mesterek és Kőműves Kelemenek; s ha igen,akkor legfeljebb nyomasztó rémálmokat bizonyos gyönge testek hamváról.
Bakos Jánosból, a tudós pallérok késői, de korántsem méltatlan utódjából, egy napon robbanásszerűen tört ki az álom. Lehet, hogy a robbanás hasonlata az álomhoz nem nagyon talál, de a körülményekhez igen – Bakos Jánosban ugyanis az ember első űrrepülése szabadította fel az álom, a tervezői ihlet forrását. Szabadította fel, mondom, s nem fakasztotta, mert az álmoknak ott kellett érlelődniük benne régtől, miközben palotákat épített Bukarest központjában, s ki tudja, még mi mindent s hányfelé az országban jó néhány évtizedig; mert a képzelet mint föld alatti folyó, ott hömpölygött benne már régtől, talán születésétől, míg egyszer felszínre tört. Megfogalmazásában naiv, tartalmában voltaképp egészen bölcs, ahogyan Bakos János a felszínre törés mozzanatát elmondja : „És akkor, kérem, mikor Gagarin elvtárs felrepült a kozmoszba, én azt gondoltam, hogy az emberek nem élhetnek tovább úgy, mint ahogy eddig éltek. S mert én, mint mesterember, mindig építő voltam, hát azt gondoltam, fel kellene építni a más csillagokra, már szóval a kozmoszba járó ember újfajta városait.”
Mikorra elkészült a rakéta-villa tervével, amelyet elküldött Gagarinnak, felszállt az űrbe Tyitov; mikorra megtervezte az ő villáját is, még tovább szaporodott az űrhajósok családja – s Bakos János, mint ahogy eredetileg is akarta volna, most már „szükségből” tért rá a várostervezésre, hogy lépést tartson az űrkutatás fejlődésével. Csillagvárosa rajzát az űrhajósok számára tervezett település pályamunkái között állították ki; barátságos hangú levél jött a szovjet építészek szövetségétől Kolozsvárra, a Hátszeg utca 32-be, a blokkok között lapuló kicsi házba; Gagarin üdvözletét tolmácsoltatta, Tyitov dedikált fényképet küldött – ám mindezen ereklyeszámba menő, gondosan őrzött papíroknál a kezdet emlékénél, érdekesebb emlék a szerszámnyélhez szokott tenyerű mesterember számára Nyikolajev kézszorítása, Nyikolajev űrhajós pilótáé, akivel Bukarestben öt másodpercre személyesen is találkozott. „Olyan marka volt, kérem, mint egy vasbetonszerelőnek” – meséli.
Ma talán a kétszázadik tervrajzánál tart Bakos János, s ma már nemcsak űrhajós-településeket tervez, de gigászi üzletházaktól kis kultúrotthonokig mindent, ami épület. Főleg azonban egész várost vagy kisebb urbanisztikai egységet. Egyszerű eszközei – néhány vonalzó, körző, tushúzó és színes ceruza – alatt, a kertben vagy a pincében, ahol műtermét és kiállítási csarnokát berendezte, sorra öltenek kétdimenziós papírtestet a három dimenziós kő-álmok, üveg-álmok, acél- és betonálmok. Szédületes paloták emelkednek a bárányfelhőkkel és repülőgépekkel telerajzolt égbe, sokszoros aluljárók, útkereszteződések labirintusa helyezkedik mértani rendbe, csillag és virágszirom alakú alaprajzok nyújtanak műszaki eligazítást a perspektivikus ceruza-festményekhez, amelyek leginkább egy fantasztikus „futurológiai” film díszleteihez hasonlítanak – s mindezek között emberek járnak, járművek közlekednek, gyerekek játszadoznak, s az amatőr volna-e az, akit a lapban nosnak érző álmodás szimbóluma, konflist húz egy Pegazus.
Egy műépítész, aki ismeri Bakos Jánost, s aki nem lenézéssel, hanem nagy megértéssel viseltetik iránta, aggályát fejezte ki, hogy mégis ez az amatőr volna-e az, aki a lapban „népszerűsítenem” kell, mikor annyi igazi, tanult, képzett, kivitelezhető – sőt kivitelezett – munkákat készítő építészünk van. Legyen szabad erre azt válaszolnom, hogy itt nem mint amatőr műépítészt népszerűsítem Bakos János nyugdíjas szakmunkást, hanem mint embert. Sőt voltaképpen nem is népszerűsítem, csupán a példájáról beszélek.
Munkái reális értékét nem tudom megbecsülni, sem naiv vagy zseniális voltukat eldönteni; én az álmokat látom bennük, melyekben a világéletében hűséges kivitelező mester elfojtott képzelete kirobbant, s amelyekben mintha egy mákófalvi Le Corbusier megvalósulatlan szelleme kísértene. Azok ellen, akik most a megvalósulás lehetőségével nem élnek úgy, a lélek olyan igazi örömével, a szenvedély olyan mohóságával, ahogyan ő tenné, ha tizennyolc éves műépítész hallgató volna.
Megjelent A Hét II. évfolyama 33. számában, 1971. augusztus 13-án.
