Címről, bírósági ügyéről és a független színházi szakma helyzetéről.
– Nem gyakori, hogy egy művész néhány napon belül megkapja szakmája legmagasabb elismerését és bíróság elé kell állnia – önnel ez történt június végén. Kívülről kissé abszurdnak tűnik a történet, hogy élte meg azt a hetet?
– Semmiképpen sem szeretném összekeverni a kettőt. Még mindig nehezen fogom fel, hogy a nemzet színészei maguk közé választottak, nem is tudom megfogalmazni, hogy ez mit jelent nekem. Hatalmas megtiszteltetés, és külön öröm, hogy aktív korszakomban kaptam meg a címet, amikor még folyamatosan játszhatok. A hír is éppen egy sorozat, a Mi kis falunk forgatási szünetében ért utol, a sminkszobában ültem, amikor Vidnyánszky Attila hívott. Miután kiderült a dolog, a stáb azonnal felköszöntött, és ugyanez történt másnap a Valami Amerika-sorozat forgatásakor, majd délután a Nemzeti Színház záró társulati ülésén is. Most is itt vannak előttem a csokrok, amiket kaptam, csak nézem a virágokat, és boldog vagyok.
– És a bírósági ügye?
– Sikerként élem meg azt is. A soproni bíróság egy tárgyalás előkészítő ülésére idézett be a Greenpeace aktivistáival együtt. Elutasítottuk a rongálás miatt ránk szabott büntetést, és ragaszkodtunk a tárgyaláshoz, amire ősszel kerül majd sor. Két évvel ezelőtti esetről van szó. A Fertő tó partján állt cölöpházakat a tulajdonosokkal bontatták el, hogy ne akadályozzák az óriásberuházást, aki pedig nem volt hajlandó eltávolítani a házát, azt megbüntették. Az ember már ennél a részletnél is nyel egy nagyot, de a természet elpusztítása talán még nehezebben magyarázható. A megmaradt, bontás előtt álló épületek köré hálót feszített ki a beruházó, hogy a visszatérő fecskék még véletlenül se találjanak rá az ott hagyott fészkükre, mert ha újra oda fészkelnek, a törvény szerint már nem lehetne hozzányúlni a házhoz. Mivel a magyar oldalon a tópartot lezárták, Ausztriából, hajóval közelítettük meg a cölöpházat, hogy leszedhessük a hálókat. A bíróság szerint ezzel bűncselekményt követtünk el. Osztottak, szoroztak, míg végül kijött, hogy 106 ezer forintos kár keletkezett.
– Miért nem fogadták el a döntést?
– Mert nem rongáltunk meg semmit, és a tárgyaláson lehetőségünk lesz újra elmondani, hogy pusztítás helyett összhangban kellene élnünk a természettel, és sokkal jobban kellene vigyáznunk a környezetünk értékeire. És ez nemcsak azokról a fecskékről szól, amelyek nem találják a fészküket a Fertő tónál, hanem a teljes ökológiai rendszerről, arról a felfoghatatlanul sokszínű bolygóról, amelyet mi, emberek talán túlságosan is nagy mértékben befolyásolunk. Itt az ideje, hogy önmérsékletet és alázatot tanúsítsunk, mert most már saját magunknak is ártunk.
– A törvény érvényesítése az önök esetében mintha az állam természethez való viszonyát szimbolizálná.
– Azért alkotunk jogszabályokat, hogy megvédjük magunkat, és a sérelmeinkre gyógyírt találjunk, de egy kicsit túlbonyolítjuk a rendszert. Egy 106 ezer forintos rongálás ügyében bíróság elé lehet citálni egy csapat aktivistát, akik között nemzetközi hírű biológust ugyanúgy találunk, mint építészmérnököt vagy épp színésznőt. Becsületesen dolgozó emberek vagyunk, a bíróság csak azt vetheti a szemünkre, hogy a természet a szívügyünk. Valójában semmiféle kárt nem okoztunk a háló leszedésével, hiszen a cölöpházat mindenképpen elbontották volna, de az akcióval talán fel tudtuk hívni a figyelmet rá, hogy a beruházás mekkora kárt okoz az élővilágnak. A bíróság szerint ez a társadalomra veszélyes cselekedet volt. Nem az élővilág elpusztítása, hanem a mi akciónk.
– Bár a Fertő tavi beruházást határozatlan időre elhalasztották, a természetkárosítás visszafordíthatatlannak tűnik. Nagy felháborodást mégsem okozott az építkezés, ezt a közéleti ügyekben is tapasztalt apátiával magyarázhatjuk?
– Optimista vagyok. Ha már tíz embert megszólít az, amit a Fertő tónál csinálunk a Greenpeace-szel, akkor nem volt hiábavaló az akciónk. Lehet, hogy közben sok ezren legyintenek, hogy mit érdekli őket, ami a tónál történik, de ők valószínűleg nem jártak még ott, nem látták, miként megy tönkre az a csodálatos táj. Ezért is tartom fontosnak, hogy felemeljem a szavam, hátha az ismertségem ráirányítja a figyelmet a problémára. Amellett, hogy a legjobb tudásom és képességeim szerint eljátszok egy-egy szerepet, ugyanúgy dolgom, hogy beszéljek a természet megóvásáról. Különösen most. Mert ha a nemzet színészét vádolják bűncselekménnyel, akkor arra csak felkapja a fejét a közvélemény.
– Ez is közrejátszott, hogy a természetvédelem a szívügye lett?
– Nehéz nyugvópontokat találni a rohanó életünkben, nekem a természet jelenti a megnyugvást, már egy rövid erdei séta is teljesen kikapcsol. Érdemes lelassítani, és elgondolkodni, hogy mit és hogyan kellene csinálnunk az életünkben. A legtöbben, ha nyaralni mennek, villámgyorsan ki akarják pihenni magukat, és bepótolni mindent, amit az év során elmulasztottak, ezért ugyanúgy rohannak tovább, mint otthon. Minél nagyobb távot bejárni, minél gyorsabban lebarnulni és minél többet bulizni. De ez nem megy, a lélek nem alkalmas a rohanásra. A léleknek idő kell, képtelen felvenni azt a tempót, amit diktálunk magunknak. Követnünk kéne annak az indiánnak a példáját, aki a vasútvonal megnyitása után két óra alatt elért oda vonattal, ahová korábban háromnapnyi gyaloglással jutott el; amikor leszállt, leült, és várt még két napot az állomáson, megkérdezték tőle, hogy mit csinál, mire azt felelte, hogy „megvárom, hogy a lelkem utolérjen”.
– Főszerepet játszik az Orlai Produkció A nulladik perc című előadásában. Göttinger Pál 1900-as párizsi világkiállítás idején játszódó darabja az új korszak hajnalának optimizmusát nehéz helyzetben lévő, de a csodálatos jövőben reménykedő emberek sorsán keresztül mutatja be. Most mintha fordított lenne a helyzet: a korlátlan fejlődésbe vetett hit megdőlni látszik, és egyelőre nincs helyette alternatíva. Ma vajon miben reménykedhetünk?
– A XX. század hajnalán jogosan gondolhatta úgy az emberiség, hogy mindent elérhet, hogy mindent ki tud találni és véghez is tud vinni. Valóban elképesztő, hogy mi mindent alkottunk, és éppen ezért bízom benne, hogy most is időben rádöbbenünk, immár önmagunknak ártunk. Az emberi természet persze rendkívül kalandos, hogy finoman fejezzem ki magam, tele vagyunk hatalomvággyal és irigységgel, ugyanakkor önkritikára is képesek vagyunk, észre tudjuk venni a hibáinkat, és most épp erre van szükség. A Föld valószínűleg akkor is létezni fog, ha már nem lesznek rajta emberek, de ez nem jogosít fel arra, hogy amíg itt vagyunk, tönkretegyük a bolygót.
– Térjünk vissza az elismeréshez: a Nemzet Színésze cím egy pályafutás összegzését jelenti?
– Mindenféleképpen a pályám megkoronázása. Sok olyan művész van itthon, aki ugyanúgy megérdemelte volna a címet, ezért is különösen nagy megtiszteltetés számomra. De nem bízhatom el magam tőle. A forgatáson drága kollégám, Schmied Zoli azzal ugratott, hogy nekem mostantól már nem kell elfogadnom a rendezők instrukcióit, hiszen én a nemzet színésze vagyok. Jót nevettünk rajta, de persze ez nem így működik. Egy 106 ezer forintos rongálás ügyében bíróság elé lehet citálni egy csapat aktivistát, akik között nemzetközi hírű biológust ugyanúgy találunk, mint építészmérnököt vagy épp színésznőt. , de amíg eljutunk a bemutatóig, rengeteg akadályon kell átküzdenünk magunkat. És a következő előadással minden kezdődik elölről.
– Állandó belső bizonytalanságban dolgozik?
– Egyszerre él bennem a bizonytalanság és a makacs hit, hogy előbb-utóbb úgyis meg tudom csinálni. És ez így van jól, mert nem szerencsés, ha minden elsőre, akadálytalanul sikerül. A színésznek össze kell költöznie, meg kell barátkoznia a szereppel, amihez időés kudarcok kellenek. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy sosem vagyok egyedül ebben a folyamatban, a színház és a film csapatmunka, mindenki hozzáteszi a saját részét, segítünk egymásnak. Engem roppantul ösztönöz, hogy annyian dolgoznak egy-egy produkció sikeréért, miattuk is igyekszem mindig a legjobbamat nyújtani.
– A nemzet színészeként változhat a szakmán belüli megítélése?
– A kollégáim nem a díjak, hanem a közös munka alapján ítélnek meg. Akkor becsülnek, ha ugyanúgy igyekszem, ahogy tettem azt tíz vagy húsz éve, függetlenül a szakmai elismerésektől. Azt hiszem, hamar elfordulnának tőlem, ha valóban úgy viselkednék, ahogy azt Schmied Zoli „tanácsolta”.
– Többször beszélt az édesanyjával, Dévay Camilla színésznővel való kapcsolatáról, nemcsak a szülő-gyermek, de a szakmai viszonyukról is. A díjai ezt a kapcsolatot is felidézik?
– Bármilyen elismerés ér, anyám mindig eszembe jut. Ő soha semmilyen díjat nem kapott, holott mindent megérdemelt volna, és ezt nem csak én, az elfogult lánya vélem így. Amikor kitüntetnek valamivel, tudom, hogy az ugyanúgy az övé is.
– Édesanyja karrierje a főiskola után szinte azonnal derékba tört, koholt vádak alapján három évre börtönbe zárták, majd újabb három évre Kistarcsára került, internálótáborba. Bár korábban a Nemzeti Színház művésze volt, 1989-ig nem kaphatott szerepet a fővárosban. Ön fel tudta dolgozni a történteket?
– Igazságtalanságok mindig is történtek és mindig is történni fognak, de az optimizmusom ezúttal is azt mondatja velem, hogy előbb vagy utóbb a helyükre kerülnek a dolgok. Szörnyűségek zajlanak a világban, de megtalálhatjuk azokat az emberi értékeket, amiért érdemes küzdeni. Áprilisban gyűjtést indítottam azért a bohócdoktorért, akinek leégett a háza Csobánkán, és ott maradt a család fedél nélkül, a gyerekekkel. Minden előadás végén leteszem a színpad szélére a kis sminkesdobozkámat, hogy aki hozzá tud járulni, abba rakja az adományát. Nézem a takarásból, ahogy az emberek egymás után mennek oda a dobozhoz, és elönt a melegség. Három hónap alatt tízmillió forint gyűlt össze.
– Mégis létezik a sokszor hiányolt társadalmi szolidaritás?
– Létezik. Talán a magasabb szinteken kellene változtatni, de az már a politikai döntéshozók ügye, amivel nem szeretnék foglalkozni. Engem az emberek mindennapi ügyei, az apró jó cselekedetek érdekelnek. És abból nagyon sokat találunk.
– Optimizmusa a megosztott, és egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő társulatokkal zsúfolt hazai színházi életben is működik?
– Kétségbe ejt, és összeszorul a szívem, amikor azt látom, hogy a kultúra, a színházművészet hogyan veszíti el az értékét, és kerülnek egyre nehezebb helyzetbe a fiatal és független alkotók. De aztán történik valami, amiben újra megtalálom a reményt. A nulladik perc próbáit a Jurányi-házban tartottuk, ami egy befogadótér független, alternatív műhelyek számára. Néztem az elképesztően nyüzsgő helyet, és azon gondolkodtam, hogy azok a művészek a megélhetésért küzdenek, állandó bizonytalanságban élnek, mégis tele vannak energiával és lelkesedéssel. Nem túl rózsásak a kilátások, de ez a lelkesedés mindenen átsegítheti őket.
– Akár az anyagiak hiányán is?
– Nincs más, csak a lelkesedésbe vetett hit. Ami eddig jó volt az emberiség történetében, azt mind a lelkesedésnek köszönhetjük. Engem az emberek mindennapi ügyei, az apró jó cselekedetek érdekelnek. És abból nagyon sokat találunk.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 27. számának (július 7. – július 13.) nyomtatott változata.
