Van-e az életben olyan, az ember fölött álló törvény, amely megmondja, hogyan és hol kell élni? Hol a határ az egyén szabadsága és a közösség kényszerítő ereje között? Ki vagy mi döntheti el, hogy meddig tűrd el azt a szenvedést, amit az élet bármilyen okból is rád rakott? Ezek és hasonló kérdések kavarogtak a fejemben a kétezres évek elején, amikor szülővárosomba, Budapestre visszatérve az elhelyezkedés, a lakhatás és a családfenntartás embert próbáló kihívásaival kellett szembenéznem.
Pedig mennyire örültem, hogy ismét itthon vagyok az én városomban, amit úgy szeretek, és amelyért tettem is, nem is keveset. Fiatalon rendesen kivettem a részemet a rendszerváltásból, alapító fideszes voltam, majd XII. kerületi jelölt az első szabad választáson, még az alpolgármesteri szerep is felcsillant az önkormányzati választásokat követően egy rövid időre. De akkor a sors keze beleszólt a dolgok alakulásába, és a megválasztásom helyett a megbuktatásomról gondoskodott, nem is sejtve, milyen jót tett velem, hogy nem lett belőlem politikus. Ezután kerültem ki Berlinbe, puszta kalandvágyból, a szabadság iránti elkötelezettségből mentem oda, kipróbálni az életet egy általam ismert és szeretett idegen városban. Fantasztikus évek voltak, az egyetem, a kulturális élet, kinyílt számomra a világ, de sosem akartam ott maradni. Mindig az volt bennem, hogy itthon a helyem, és úgy is lett, az első gyermekem születésekor hazaköltöztem.
A visszatérés öröme azonban nem sokáig tartott. Szembesülnöm kellett a kijózanító valósággal, hogy az eltelt jó tíz évben, míg távol voltam, minden megváltozott. Egykori lakásom árából most csak egy egyszobásra futotta volna a közben lezajlott ingatlanár-robbanás következtében. Így nem tudtunk lakást venni, és végül egy aprócska önkormányzati bérlakást sikerült liciten megnyernünk öt évre. De nem ez volt a legnagyobb baj, így is örültünk, hogy legalább van hol laknunk.
Az igazi probléma ott kezdődött, hogy rendes munkát sem sikerült szereznem. Képzett és némileg gyakorlott diplomás újságíró voltam, akinek már jelentek meg cikkei itt-ott hazai lapokban, de ennek ellenére a médiában állást nem tudtam szerezni. Hiába próbálkoztam és kaptam dicséretet az önéletrajzomat illetően, rendes, fizető munkát nem kaptam. Protekció híján folyamatosan lepattantam mindenhonnan. Ekkor már rég nem voltam fideszes, és bár nem gondoltam, hogy az megoldaná problémámat, de kerestem a segítséget. Politikai múltamból származó kapcsolataimnak köszönhetően sikerült egy három hónapra szóló megbízásos PR-munkát szereznem a Műcsarnoknál, ami jó és sikeres is volt, de aztán semmi. Csak a hallgatás, a válasz nélküli beadványok, a csendes halál.
Ez volt számomra a kijózanodás időszaka, amikor be kellett látnom, hogy a politikában nincsen hála, nem számíthatok segítségre, főleg úgy, hogy a Fideszben is már az elején a kritikus hangadók közé tartoztam. Az meg azóta már mindenki számára nyilvánvaló, hogy az ilyenekre milyen sors vár. Szembesülnöm kellett azzal a lehangoló ténnyel, hogy tizenpár évvel a szabadabb és jobb élet ígérete után a lehetőségeim végzetesen szűknek látszottak, még a minimumot is alig kapom meg az élettől, nem is beszélve egy karrierről vagy sikerről. Így aztán egy félreértett álláshirdetésnek köszönhetően egy gazdasági PR-magazin telefonos hirdetésszervezője lettem. Eljutottam arra a pontra, amikor a filozófia, a pszichológia és a média iránti érdeklődésem helyett belekényszerültem a kereskedelem, a hirdetések, a sales világába, amitől jobban kevés dologtól irtóztam akkoriban.
Nem volt más választásom, és ma már ezt sem bánom, mert az a kemény három év megtanított a kitartásra, az alázatra, a türelemre, amiből aztán később építkezni lehet. Igen, minden munka nemesít. Engem is kiképezett egy készülő, nagyobb kalandra, amit akkor még nem is sejtettünk, aminek a bűnös gondolata csak az elkövetkező években kezdett megérlelődni bennünk.
Az ember csupán a pénz miatt nem hagyja el a hazáját, ahhoz több kell. Egyre inkább úgy éreztem, itt rám nincsen szükség. Nem kell a munkám, nem illeszkednek a nézeteim, a szavazataim kárba vesznek, nem tudok semmin változtatni, egyáltalán, mást gondolok arról, mi a jó. Egyszerűen nem akartam, hogy a gyerekeim egy ilyen közegben nőjenek fel.
Ez a hosszas vívódás aztán abban az elhatározásban csúcsosodott ki, hogy el kell mennünk. Kivándorlunk egy olyan országba, amely nem nyomorít meg, amelyben egy egyszerű munkából is meg tudunk élni, inkább leszek egy boldog asztalos a világ másik táján, mint egy meghasonlott értelmiségi a saját hazámban. Úgy éreztem, mintha a magyar politika boszorkánykonyhájában fortyogó mérgező folyadék bűzös illata elüldözne a hazámból, így a méltóságteljesebb megoldást választottam, és önkéntes száműzetésbe vonultam. Szinte mindenki azt mondta, igazunk van, és csak néhányan nem értették, miért.
Bennem már korábban is voltak aggályok, amiket nem tudtam félretenni. Például az, hogy a Fidesz 1998-as győzelmét követően meglepve tapasztaltam, hogy Orbán Viktor hatalomra kerülve meg sem próbált konszolidálni, ehelyett rátett még egy lapáttal, és egyre erősebben kommunistázott. Nem értettem, miért van erre szükség, amikor épp legyőzte őket; miért az ellenség képének felfestése a legfontosabb dolga? Ma már mindez könnyen képbe illeszthető, Orbán Mein Kampfjának ez a központi eleme.
De van itt egy sokkal súlyosabb tényező, ami már hosszú évek óta ott lebegett és lebeg a magyarok feje fölött. Ez a vezetőik, a saját elitjük hozzáállása, viszonya a néphez, a társadalomhoz, az egyszerű emberekhez. Hosszú történelmünk során is ritka volt az a vezető, aki ezt a népet felemelni próbálta, a közelmúlt pedig ennél is súlyosabb képet mutat. A magyar társadalom elitje hosszú ideje élősködőként csüng az országon, és piócaként a neki kiszolgáltatott nép vérét szívja. Magyar a magyart nem tiszteli. Az egyik részük magyarkodik iszonytató büszkeséggel, a másik meg legszívesebben megszabadulna magyarságától. Hát egyiknek sincs igaza.
Most lesz húsz éve, hogy a családommal kivándoroltunk Ausztráliába, és nem asztalos, hanem szobafestő lett belőlem. Nem kívánom senkinek, hogy megtapasztalja a migráns lét nehézségeit, mert nem volt könnyű. Sokakat megroppant, másokat felvirágoztat, de kivétel nélkül mindenkit abba az örökös kétkedésbe taszít, amit a szakirodalom kultúrsokknak nevez. Őszintén remélem, hogy jön még olyan idő Magyarországra, amikor az embereknek nem kell majd azzal küzdeniük, hogy hova meneküljenek a hazájukból, és talán egyszer még mi is hazatérhetünk.