A tudománynak, illetve a tudomány végső és legfontosabb „termékének”, az igazságnak, mindig voltak – és, tegyük hozzá, mindig lesznek – ellenségei. Nem szükséges azonban megerőltetni a dialektikánkat ahhoz, hogy megértsük: az új és a régi (valamint a közöttük dúló harc) egy természetes folyamatnak, a fejlődésnek a szerves összetevői. A fejlődést mint önálló fogalmat éppen úgy tanulmányozzuk, mint bármely egyéb jelenséget, sőt, magáról a fejlődésről is megtudhatunk jó néhány olyan igazságot, amelynek megvannak a maga privát ellenségei.
A tudomány „trófeái” között kimutathatunk azonban nem egy új vagy még nem megcáfolt régi igazságot, amely ma már akadály lehet a fejlődés útjában, ha jelentőségét eltúlozzuk. Ilyen esetekben az a paradoxális helyzet adódik, hogy a tudomány haladását magának a tudománynak egyébként jól bevált intézményei és módszerei fékezik, csupán azért, mert eredményből érdemtelenül eszménnyé léptetjük elő őket.
A legkomolyabb kutató is hajlamos arra, hogy önmaga, sőt, más által „faragott” igazságból fétist, totemet csináljon. A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy ezt is meg lehet érteni: a kutatás kiindulópontja a kételkedés, de igazán kételkedni csak az tud, aki igazán tud hinni is.
Írásunkban éppen ezeket a „túlhitt” igazságokból kialakult „tudományos totemeket” kíséreljük meg leleplezni.
A szakértő-totem
A kutatómunkának három szakasza van: az adott munka előkészítéséhez és lebonyolításához szükséges információcsere, a téma tulajdonképpeni tanulmányozása és az előbbi két szakasz során nyert adatok feldolgozása, kiértékelése.
E három szakaszban a kutató számos műszerrel, felszereléssel, anyagi és szellemi eszközzel operál, és – lélektani, sőt módszertani szempontból is érthetően – a legjobban bevált, legismertebb, illetve legújabb, legkevésbé ismert eszközökhöz vonzódik. Kissé távoli, de találó hasonlattal élve: a régi eszközökkel felhajtja és bekeríti a „nyulat”, egy váratlan, új módszerrel pedig kiugrasztja a bokorból. Na már most, előfordul, hogy egy tehetséges – vagy szerencsés – kutató nyulat kerít be és őzbakot ugraszt ki. És akkor felfordul a tudomány megfontolt, rendszeres világa: az őzbakugratás tudományos cikkek és összefoglalások, nemzeti és nemzetközi kongresszusok tárgyává válik, és – figyelem, most jön a veszélyes dolog – hihetetlenül gyorsan kialakul a jól megfizetett szakértőzsoldosok derékhada, akik a tudomány közkatonáinak áhítatával kísérten és tábornokainak jóváhagyásával megáldottan: „Maguk ehhez nem értenek”, „Ezt csak bízzák ránk” és egyéb harci kiáltásokat hallatva bőszen ugrasztják a bakot, ott, ahol talán még bokor sincs…
De szálljunk le erről a rubensi freskóról, és kíséreljük meg hasonlatok nélkül feltárni a lényeget. Bebizonyított tény, hogy az utóbbi három évtized legnagyobb műszaki találmányai – mint például az atombomba, a félvezetők, a lézer stb. – különböző tudományok és technológiák szoros együttműködése során születtek. Ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy a kutatók magukévá tették a szomszédos, sőt, a legtöbbször idegen szakma kérdéseit és céljait. Így és csakis így születhettek és születhetnek meg az új válaszok, és ami a legfontosabb, az új kérdések.
A „kívülről jövő” éppen az által lehet forradalmár, hogy másképpen és mást kérdez. A válasz: az már„csak” munka. És viszont: Isten őrizzen a „szakértőtől”, aki körmét piszkálva nyugodtan várja, hogy megkérdezd, utána pedig kapásból vagy a legjobb esetben pár napi szorgoskodás után házhoz szállítja a Megoldást. Kétségtelen, hogy ez együttműködés. De nem kutatás. Erről volt szó ugyanis.
De ez még hagyján. A baj az, hogy az igazi szakértő-totem rendszerint nem is olyan jó szakember, vagy ha az is, kihunyt vagy ki sem fejlődött benne a kíváncsiság. A szakértő-kultusz legelfajzottabb változata pedig az, amikor készakarva keressük azt a totem-kollégát, akiről tudjuk, hogy nem fog beleavatkozni apró-cseprő csodatetteinkbe. Mert vannak ilyen esetek is a kutatómunkában.
A józan ész toteme
A kutató sokszor nem olyan nagy forradalmár, mint amilyennek beállítjuk. Mint jó gazda, szeret a régi, jól bevált szerszámokkal dolgozni, amelyekhez már hozzábütykösödött a marka.
Ez magában véve nem negatívum. A tudomány fejlődése tulajdonképpen a régi elméletek folyamatos alkalmazása új helyzetekhez, új tényekhez, és szükség esetén új elméletek kidogozása. De csakis szükség esetén. Régi elméletet új tényekkel alátámasztani, illetve új tényeket régi elmélettel megmagyarázni nem szégyen, mint ahogy nem tudományos érdem kételkedni a régi elméletben csupán azért, mert régi…
De kételkedni az új tényekben, csupán azért, mert „nem férnek bele” a régi, jól bevált elméletbe, ez már maradiság, reakció… Ez a józan ész toteme: a tudatos igazság lemerül a tudat alá, ösztönné válik. Mert a tudományban, akárcsak az életben, az ember rendszerint olyankor hivatkozik józan észre, amikor ösztönösen érzi, hogy annak használata már nem segítene.
A „földi” és „égi” mechanika a XVIII. és XIX. században nyugodtan és gondtalanul élt és fejlődött a Galilei és Newton által megteremtett, illetve megmagyarázott világban, amelyben bármely mozgó test sebessége a megfigyelő sebességétől függött. Ezt a nyugalmat alaposan megzavarta a Michelson és Morley által elvégzett kísérlet, amelyből kiderült, hogy a fénysebesség abszolút, független a megfigyelő sebességétől. (Képzeljünk el egy rohanó zsiráfot, amely ugyanolyan sebességgel közeledik a vadászhoz, mint a puskagolyóhoz. Világos, hogy ilyen állat nincs!) A kísérletet, többször megismételték ugyanazzal az eredménnyel. A Michelson–Morley-effektus éveken át paradoxon maradt, és mindenki a kísérletben rejtőző hibát, tévedést kereste. Aztán jött egy szerény fiatalember, aki jobban megbízott a hihetetlen tényben, mint a józan észben, és kijelentette: a fény sebessége bármely, egyenletes sebességgel mozgó koordinátarendszerben állandó. Ez a tétel a relativitáselmélet alapköve.
A matematika-totem
A kutató aranylag könnyen túlteszi magát azon, hogy elfelejt egy-egy, közvetlenül a szakmajába vágó adatot, képletet. De nagyon elkeseredik, amikor képtelen megérteni egy szaklapban talált kétoldalas matematikai levezetést, amelyben a számara oly ismert tényezőkkel a szerző azt művel, amit akar, és lelkiismeretfurdalással olvassa el az érthetőbb „prózában” megírt és talán nem is olyan forradalmian újszerű zárószavakat.
A matematika-totem (talán helyesebb volna mumusnak nevezni) a „túlhitt” tudományos igazságok egyik legveszélyesebbike, mert letörheti a kutató lelkesedését, vagy téves irányba terelheti alkotóképességét. „Én itt gürcölök, és kísérletezem, és végül kiderül, hogy amit felfedeztem, az mindössze egy kettős integrálás eredményének szabad tagja”. És a mi találékony, jófantáziájú kutatónk nekiesik a felső matematikának, és egyre jobban elszontyolodik, mert mire „behozza” az integrálszámítást, egy új cikkben már a Boole-algebrával vagy tenzorokkal kábítják el.
Ne értsen félre az olvasó: kétségtelen, hogy bármely természeti jelenség vagy tudományos tétel matematikai modellezése a megismerés legfelsőbb formája. De ez nem jelenti azt, hogy a bonyolultabb képlet eleve jobb, mint az egyszerű, és főleg nem azt, hogy egy matematikai levezetés „nemesebb”, mint egy kísérlet. Ne felejtsük el, hogy a tudomány és a technika alapvető képletei általában így néznek ki; PV=RT; c=hV; E=mc2; V=IR stb., és hogy a legsziporkázóbb levezetés nem teljes értékű, amíg nincs gyakorlatilag bebizonyítva. Leopold Infeld, akire nehéz volna ráfogni, hogy nem értett a matematikához, mondotta egyszer: „A kísérlet volt és marad a végső fórum, amely eldönti bármely elmélet sorsát!”
A felszerelés-totem
Ha a tudomány bálványait egy áldozóhelyen felállítanánk, a felszerelés-totemet a matematika-totemmel szemben kellene elhelyezni. Gondosan hátat fordítva az elméletnek, ide szokott leborulni a kutató olyankor, amikor kifogy a kérdésekből. Mert minden igazi kísérlet voltaképpen egy gondosan megfogalmazott kérdés, amelyet a kutató a felszerelés segítségével csupán lefordít a „dolgok nyelvére”. Természetesen nem mellékes, milyen gyors és pontos a fordítás, de a legfontosabb az, hogy mit kérdezünk.
A kérdés-krízis leplezése a felszerelés-imádásnak csupán egyik, igaz, hogy a legsúlyosabb formája! Az enyhébb forma az, amikor a kutató többé-kevésbé tudatosan lekanyarodik a kitűzött útról, és a kutatást igazítja a felszereléshez. Mert sok pénzbe került, és kár volna nem használni, ha már megvan. És a főnök is bármikor megkérdezheti, miért tartjuk a raktárban. És a közlemény is jobban néz ki, ha megemlítem benne a tranzisztorizált hatlövetű ultraintegrátort. És ezzel el is jutottunk a fő bálványhoz. Íme, itt tornyosodik az apróbb totemek fölé:
A közlemény-bálvány
Verba volant, scripta manent. Az elsőbbségi jog bebizonyítása és biztosítása megköveteli, hogy a kutatás eredményét megfelelő helyen és megfelelő formában írásban rögzítsük. Ugyanakkor a kutatás a hasonló témájú munkák áttanulmányozásával indul.
Mindez megalapozza a tudományos közlemények értelmét és hasznát. Csakhogy lassacskán elfelejtettük. hogy a „közlemény” főnév a „közölni” igéből származik, és a tudományos cikk közlési eszközből észrevétlenül mérőeszközzé alakult át. Nem kutató ma az, akinek nincs a háta mögött megfelelő számú közlemény, és nem tudományos az a cikk. amely nem hivatkozik 8-10 cikkre, lehetőleg az utóbbi húsz évre visszamenően. És az már nem is lényeges, hogy néha az egész cikket egyetlen mondatra lehetne lerövidíteni: XY-nak igaza volt. Vagy nem volt igaza, és a kérdés még tanulmányozásra szorul stb.
A tudományos cikkek hihetetlen elszaporodásával kapcsolatosan a hatvanas években kezdték először emlegetni az „információrobbanást”. A jelenlegi helyzetet inkább információs környezetszennyezésnek nevezném, mert a szakirodalom mennyiségi túltengése már nem egyszerűen haszontalan, hanem káros.
Káros azért, mert a kutató ma nem attól függ, hogy a szakirodalomban rábukkan egy hasonló vagy azonos munkára, hanem attól, hogy nem bukkan rá, de létezik „valahol”. És akkor inkább a kitaposott utat választja, mert egy kutatást megismételni nem szégyen (és erről cikket is lehet imi), de nem tudni egy kutatásról?… Továbbá káros azért, mert időveszteség elolvasni tíz cikkel, amelyből kilenc és fél nem mond semmit, es időveszteség gondosan megfogalmazni tíz oldalt, amit fél oldalra lehetne sűríteni.
Ha rajtam múlna, azt javasolnám, hogy a tudományos lapok csupán néhány szóban számoljanak be a kutatómunkák céljáról és eredményeiről, viszont részletesen közöljék a szerző címét. Es aki kíváncsi, az levélben érdeklődjön. Csakhogy néhány ilyen „apróhirdetéssel” es egy csomó érdekes hasznos levéllel nem lehet megalapozni egy doktori címet.
Ejnye, ejnye, siettemben csaknem feldöntöttem még egy totemet…
Kényes téma volt! Ahogy átolvastam ezt a kéziratot, egy kicsit összeszorult a szívem, hiszen fontos és komoly dolgokkal élcelődtem. Csupán abban reménykedem, hogy sikerült megértetnem az olvasóval, hogy az eltúlzott, bálvánnyá emelt értékek mögött húzódó árnyékba kíséreltem meg egy kis fényt deríteni, oda, ahol megbújik a középszerűség, a rutin vagy egyszerűen a restség.
Ui. Tévedés ne essék: azért mertem követ vetni a bálványokra, mert magam is nem egyszer hevertem lábaik előtt. És még fogok…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 37. számában, 1973. szeptember 14-én.
