On reviendra toujours

Belle phrase! Elle peut se traduire littéralement par: „Mindig visszatérünk” – „Always we’ll come back.” Mais tout dépend du contexte…
Romantique: On reviendra toujours l’un vers l’autre – „Mindig visszatérünk egymáshoz.”
Patriotique/nostalgique: On reviendra toujours au pays – „Mindig visszatérünk a hazánkba.”
Philosophique: On reviendra toujours à soi-même – „Az ember mindig visszatér önmagához.”

A „visszatérés” gondolata a filozófiában mindig időhöz, identitáshoz és a lét értelméhez kapcsolódik.
Nietzsche szerint az ember sorsa és döntései örök körforgásban térnek vissza: „Ha minden pillanat újra és újra visszatérne, vállalnád-e az életedet ugyanígy?” Az „on reviendra toujours” itt nemcsak a fizikai visszatérést jelenti, hanem azt, hogy minden tettünk „visszhangzik az örökkévalóságban”. Visszatérünk, mert nem tudunk kilépni a lét örök ritmusából – csak a hozzá való viszonyunk változhat.
Camus-nál (Sziszüphosz mítosza) a visszatérés az abszurd elfogadásának aktusa. Sziszüphosz újra és újra felveszi a követ: „On reviendra toujours” – az ember újra nekivág, méltóságból és mert az élet maga az újrakezdés. Nem azért térünk vissza, mert hiszünk, hanem mert nem tudunk nem élni, nem tudunk nem próbálni.
Proustnál a visszatérés az emlékek rejtett idejében történik. A múlt nem múlik el – ízekben, illatokban, dallamokban újraéled. „On reviendra toujours” itt azt jelenti: a lélek soha nem távolodik el attól, ami nyomott hagyott benne. A visszatérés nem térbeli, hanem időbeli és érzéki: az emlék maga az örök jelen.
Heidegger szerint az ember elfelejti a Létet, mert belevész a mindennapiságba. A „visszatérés” nála a létezés eredetéhez való visszafordulás – a kérdéshez, hogy „Miért van valami inkább, mint a semmi?”
Egzisztenciális refrén: Visszatérünk önmagunkhoz, mert az identitásunk körben jár. Visszatérünk a fájdalomhoz, mert csak így ismerhetjük meg a boldogságot. Visszatérünk a kezdethez, mert ott van a vég értelme. Proust írja: „Az igazi felfedezőút nem új tájak keresése, hanem új szemmel látni a régit.” Vagyis: mindig visszatérünk – de már másként.

A visszatérés arcai

Hegel: az abszolút szellem mint az emlékezés története

Hegel szerint a szellem útja az, hogy a természetből, az anyagból, az emberi történelemből önmagára ébred. Az ébredés mindig negációkon keresztül történik:
a szellem tagadja azt, ami nem ő, hogy végül felismerje: minden, amit tagadott, önmaga volt.
Az abszolút szellem tehát nem Isten a vallási értelemben, hanem az egész valóság öntudatra jutása. Művészet, vallás, filozófia – mind ugyanazt a folyamatot fejezi ki más formában: a világ önmagába való visszatérését, az „on reviendra toujours” legmélyebb formáját.

Borges: A kör, amely sosem zárul be, mert sosem nyílt meg

Borges világában a visszatérés nem mozgás, hanem szerkezet. Az idő nem folyik, ismétlődik, mint egy önmagát álmodó elme. Minden ember, aki elindul, valójában már megérkezett – minden döntés, minden hiba, minden árulás egy előre leírt oldal a Végtelen Könyvben, amelyet Isten sem tud végigolvasni, mert ő maga az olvasás. A visszatérés itt nem remény, hanem bizonyosság: az ember nem tér vissza, hanem mindig is ott volt, ahol most azt hiszi, hogy újra jár. A tükör, amelybe belenéz, nem jövőt vagy múltat mutat, hanem a pillanat örök geometriáját.
„Aki visszatér, az csupán belép egy mondatba, amelyet valaki más már egyszer kimondott.” Az „On reviendra toujours” Borges számára nem ígéret, hanem tény. A létezés egy végtelen körmondat, amelynek minden vesszője mi vagyunk.

Saramago: A kör, az emberiség arca

Saramago szemében a visszatérés nem egyéni, hanem kollektív sors. A történelem nem tanul, csak újra és újra álmodja a saját tévedéseit. Mindig visszatérünk, mert mindig elfelejtünk – és mégis, minden újrakezdésben ott bujkál a remény, hogy most talán kicsit többet értünk majd abból, amit már egyszer elrontottunk. „Visszatérünk, mert a világ nem felejt el minket – és mert mi sem tudjuk végleg elfelejteni a világot.”
Saramago nem ítél, csak figyel: a visszatérés nála az emberiség lassú öntudatra ébredése, ahol minden bukás után marad egy morzsányi tisztánlátás, egy fáradt, de mégis kitartó emberi hang. A kör itt nem zárul, hanem összekapcsol: a múlt, a jelen és a jövő egyazon hibában, egyazon vágyban találkozik — abban, hogy mások legyünk,
és mégis mindig ugyanoda térünk vissza: önmagunkhoz.

Krasznahorkai: A kör, amely önmagába omlik

Krasznahorkainál a visszatérés már nem metafizika, hanem kimerülés. Az ember újra és újra próbál elindulni, de a világ pora, a sötét ég, a megszokott mozdulatok nehéz gravitációja visszahúzza, mielőtt még lépne.
A „mindig visszatérünk” nem az örökkévalóság ritmusa, hanem a remény eróziója. „Mert mi, akik visszatérünk, már nem ugyanazok vagyunk, és ahová visszatérünk, az már nem ugyanaz a hely.”
Nála a visszatérés vég nélküli lejtmenet, ahol az ember minden felismerésével egyre mélyebbre süllyed a világ fáradt anyagába. A megváltás nem lehetőség, ám az emberi történet itt nem labirintus, hanem örvény, és aki visszatér, az nem érkezik meg – csak elhasználódik.

Borges szerint a visszatérés a rend bizonyítéka, Krasznahorkai szerint a rend bukása,
Saramago szerint a rend keresése. A három hang egyetlen szóban: „On reviendra toujours” – nem azért, mert akarjuk, hanem mert a világ így működik: kilégzés, belégzés, emlékezés, felejtés, s a szívünkben a bizonyosság, hogy minden út újra és újra ugyanarra a pontra visz vissza, ahol először kimondtuk: én vagyok.

Guillaume Apollinaire: L’Adieu

J’ai cueilli ce brin de bruyère
L’automne est morte souviens-t’en
Nous ne nous verrons plus sur terre
Odeur du temps brin de bruyère
Et souviens-toi que je t’attends
1903

Búcsú

Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sohse látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
(Vas István)