Markó Béla a politikusokat övező tiszteletről, az anyaország Ukrajna-politikájáról és az Őszikékről
Nem szerettem, ha költőként is a politikust látják bennem – mondja interjúnkban Markó Béla költő, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) korábbi elnöke és Románia egykori miniszterelnök-helyettese. Legutóbbi kötete Már nem közös címmel jelent meg, ennek bemutatója után beszélgettünk.
– Többektől hallottam már: Markó Béla nagyszerű költő, politikusnak mennie viszont kár volt. És ön is nyilatkozta, hogy amikor költőként visszatért, mintha próbálta volna zárójelbe tenni a politikusi múltját. Valóban a költőség számított igazán?
– Az én eredeti hivatásom mindenképpen az irodalom. Bölcsészkart végeztem, tanítottam rövid ideig, majd tizennégy éven át szerkesztőként dolgoztam egy marosvásárhelyi irodalmi lapnál. Közben pedig több verseskönyvem is megjelent. A szenátorság a román parlamentben egyfajta kényszerszünetnek tűnt az irodalmi pályámon. Ahogy az is, hogy majdnem két évtizedig az RMDSZ elnöke voltam. Nem tekintettem magam hivatásos politikusnak. Ettől még azt, amit az elmúlt évtizedekben az erdélyi politikában végigvittünk, nagyon jelentősnek tartom. Közös teljesítmény volt persze, de számomra egyéni próbatétel is. Nem kell letagadni, hiszen a szemléletemet is megváltoztatta. A rendszerváltás lázában én is egyfajta értelmiségi vállalkozásként értelmeztem a politikát. Tudva persze, hogy végül így is, úgy is megosztó leszek. Magam is hallom időnként: milyen kár, hogy Markó nem csak verset írt egész életében! Ennek a fordítottja viszont nem nagyon hangzik el. Hogy mekkora politikus, csak kár, hogy verseket is írt közben. Tulajdonképpen elégtétel ez, legyünk őszinték. Hiszen általában a műalkotás az, ami hosszabb távra szól. Az is igaz, hogy amikor ismét verset kezdtem írni, főleg az elején magam is szabadulni próbáltam a politika nyűgétől, nem szerettem, ha költőként is a politikust látják bennem.
– Általánosabb politikusellenesség is megmutatkozik ebben. A verset mindig igaznak érezzük, a politikusi beszédet meg leegyszerűsítőnek, hamisnak.
– Változott is a politikusok megítélése sajnos. A kilencvenes években azokat, akik vállalkoztak egy új rendszer felépítésére, nagy tisztelet övezte. Viták akkor is voltak persze. Azóta viszont fokozatosan sikerült lejáratni ezt a mesterséget. Közben történt egy nemzedékváltás is. Mi még valóban outsiderek voltunk. Kívülről jöttünk, tapasztalatokat nem hoztunk magunkkal. Akik később léptek be a politikába, többnyire már politikai karriert is terveztek maguknak. Én sosem. Mindig azt mondtam, hogy majd visszatérek az eredeti hivatásomhoz. Aztán évtizedek lettek ebből. Ettől még örülök, hogy vállaltam a politikát. Sőt, büszke is vagyok arra, hogy nagyon nehéz körülmények között ki tudtuk mozdítani az erdélyi magyarok helyzetét a holtpontról.
– Erdélyi kritikusai szerint eközben ön és politikustársai épp hogy nem tettek eleget. Az úgynevezett Neptun-ügyet szokták felemlegetni, a román politikai elittel való kiegyezést. (1993-ban erdélyi magyar politikusok román politikusokkal tárgyaltak a kisebbségpolitikáról a Neptun üdülőhely, innen az elnevezés – a szerk.) Nem lehetett volna sokkal hatékonyabbnak lenni? A nemzetközi szervezetekbe való belépés idején még több jogot kikövetelni?
– Hamisnak érzem ezt a megközelítést. A viták az 1990-es években valóban arról szóltak, hogy politikai eszközökkel lehet-e változtatni a helyzetünkön. Hogyan vívhatnánk ki új státust, egyenlőjogokat? Vitáztunk arról, ott kell-e lenni a parlamentben, egy bukaresti kormányban. Máig állítom, nekünk nagyobb érdekünk volt, mint a román többségnek, hogy mielőbb belépjen Románia ezekbe a szervezetekbe. Ez védettséget is jelenthetett számunkra. Tudatosan támogattuk mindezt, de ennek a részünkről volt ára is. Azokban az években oktatási, nyelvhasználati, önkormányzati jogokat tudtunk kivívni, egészen jelentőseket. Elértük az államosított javak restitúcióját is. A közbirtokossági erdők, melyek sok százezer hektárt tesznek ki, nem kerültek volna vissza a volt tulajdonosaikhoz nélkülünk. Az egyházi javakat illetően is a magyar egyházak voltak leginkább érdekeltek.
– Tehát nem lehetett többet tenni?
– Nyilván fontos volt a nemzetközi közbenjárás, tettünk is ezért. Sikerült is sokszor, de persze csak általános elveket fogalmaztak meg nyugatabbról. Azt nem mondta meg Washington vagy Brüsszel, miként kell kinéznie egy nyelvhasználati szabályozásnak. Csak azt, hogy oda kell figyelni a kisebbségi jogokra. Az alternatíva lehetett volna valamilyen passzív rezisztencia. Esetleg erőszakos fellépés? Ezt aztán tényleg nem mondta ki így senki, a velünk szemben érvelők vádjaiban mégis mindig ott éreztem. Mi viszont a saját bőrünkön tapasztaltuk meg Marosvásárhely márciusakor, hogy az erőszak mit is jelent. A Neptun-ügyet ma is felemlegetők mit mondtak tulajdonképpen? Hogy ne tárgyaljunk egyébről a románokkal, legyen dupla vagy semmi. Vagy mindent elérünk, vagy részeredményeket nem szabad elfogadni. Pedig a politika arról szól, hogy lépésről lépésre haladunk előre. Ha másképp politizáltunk volna, máig a semminél tartanánk. Közben ráadásul román oldalról is értek kemény támadások, minthogy számukra is újdonságot jelentett a magyar képviselet a román kormányban. És nézzük meg a mai helyzetet. Utánunk a szlovákiai magyarok is beléptek a szlovák kormányba. Más kérdés, hogy most épp elég rossz állapotban vannak.
– Viszont lett épp egy magyar miniszterelnökük!
– Igen, lett. Fontos is. Viszont nem egy magyar szervezet delegálta. Mi 1996-ban léptünk be a román kormányba, a rá következő évben a szlovákiai Magyar Koalíció Pártja eljött Bukarestbe egy küldöttséggel. Kíváncsiak voltak, hogyan működik az egész a gyakorlatban. Utána a vajdasági magyarok is bekerültek a kormányba Szerbiában, Kasza Józsefnek miniszterelnök-helyettesi pozíciója is volt. Szlovákiában Csáky Pálnak szintén. A modell, amiért minket többen támadtak, általánossá vált. Kíváncsi lennék, ma ki mutatna nekem olyan jelentős politikai erőt a Kárpát-medencében, amelyik megkérdőjelezi, hogy ha lehetséges, részt kell venni a kormány munkájában.
– Könnyebb persze tisztának maradni, ha az ember kimarad a hatalomból. Az ember olyankor mindig azt érzi, hogy eredendően neki van igaza. Rakovszky Zsuzsának is volt erről egy verse, a Megjöttek! Benne azzal: „most (…) mi látjuk az ő szemükben, amit / ők láthattak korábban a miénkben: (…) a boldog bizonyosságot, hogy Isten / mellettük áll, hogy az ő ügyüket / karolja fel, hogy náluk az igazság, / ami mindig az áldozatoké”.
– Tagadhatatlan, hogy egy ilyen vállalkozás kompromisszumokkal jár. Az a kérdés, előrébb visz-e a dolog. Még ha nem is lehet mindent megvalósítani, amit szeretnénk. De ha az aktuális állapothoz képest előrébb tudunk lépni, az már elfogadható. Ha lemondunk a távlati elképzeléseinkről, esetleg visszább is lépünk, az persze nem kompromisszum lenne, hanem megalkuvás. Esetleg árulás. A kompromisszumok felé haladunk már azzal, hogy a kisebbség párbeszédet folytat, együttműködik a többséggel. Nekünk pedig mégis csak az a célunk a térségben, hogy ezek a nemzetek valamiként egyetértsenek egymással.
– Az együttműködés és szövetségkeresés általában is fontos az ön szótárában. Volt nemrég egy írása arról, hogy Románia már Amerika-barátabbnak tűnik Magyarországnál. Mint írta, nem tehetjük meg a mai viszonyok között, hogy eltávolodjunk a szövetségeseinktől. Viszont kérdéses, ez nem csupán kommunikációs különbségnek számít-e. Elvégre Magyarország is megszavazza sorra a szankciókat. Kimondja, hogy Oroszország a háborús agresszor.
– Én nyilván azt tartom nemcsak helyesnek, de létérdekünknek is, hogy ezek az országok részei legyenek egy közös európai akaratnak. Miközben persze mindenki megőrzi a maga sajátosságait. De attól függetlenül, ki mit gondol erről, egyvalami biztos. Ha Magyarország és Románia szemben áll egymással, és geopolitikai, akár stratégiai kérdésekben mást vall, annak előbb-utóbb kárát fogjuk látni.
– De tényleg mást vall? Nem csak a hangsúlyok, az érintettség más? A magyar kormány szokott hivatkozni arra, hogy a kárpátaljai magyarság védelme érdekében tesz így.
– Persze, érveket lehet találni, akár ürügyeket is. Az, hogy az orosz agressziót nemcsak elítéljük, de az egész világra nézve veszélyesnek tartjuk, nem jelenti, hogy az ukrán kisebbségpolitikával egyetértünk. Magam is többször írtam arról, mennyire elfogadhatatlan, ahogy az ukránok a nyelvhasználati és oktatási jogokat csonkították. De erőszakkal rendezni ezeket a kérdéseket nemcsak Ukrajnára és Oroszországra, hanem mindannyiunkra nézve óriási veszélyt jelent. A béke kívánása jogos, csak az a kérdés, mit jelent ez végeredményben. Ha elfogadom, hogy erőszakkal meg lehet változtatni a status quót, majd pedig a béke ezt szentesíti, akkor azzal elfogadtam az erőszak uralmát. Nem hiszem, hogy ebből mi, magyarok jönnénk ki jól.
– Mi vezethet el a békéhez?
– A szolidáris Európának van szerintem igaza, amikor nem akarja engedni, hogy az erőszak érvényesüljön. Hogy a magyar kormány mást vall-e, mint a román? Romániában sem gondolkozik mindenki egyformán. Van olyan politikai erő, amely nemcsak nacionalista, populista és magyarellenes, hanem a háborúban érezhetően inkább az oroszok oldalán áll. Még ha óvatosan mondják is ki ezt. Viszont a politikai pártok túlnyomó többsége és a közvélemény is a nyugati integrációt támogatja. A magyar kormány esetében pedig látszik, hogy bár végül majdnem mindent megszavaz, mégis makacsul ragaszkodik a különvéleményéhez egyes szankciós kérdésekben, például energiaügyekben. Ennek, azt gondolom, nagyon rossz üzenete van Brüsszel felé. Még ha nem is gondolom, hogy a magyar kormány ki akarná léptetni az országot az unióból. De egy európai összefogás kompromisszumot feltételez, amelyet mintha Magyarország nem akarna megkötni. Oroszország felé pedig ez azzal az üzenettel jár, hogy Magyarország nem olyan, mint a többiek. Magyarország tagja az Európai Uniónak, de közben azt is gondolja, csak ne szóljanak bele a dolgaiba. Ha Románia is ezt mondaná, az vajon jó lenne a kisebbségi magyarságnak?
– A trianoni sérelmekre is rá szoktak ráadásul játszani. Ez látszott a Russia Today közelmúltbeli riportján, amelyben Bencsik András egy Nagy-Magyarország-térkép előtt állt, és mások is revizionista gondolatokat élesztgettek. De látszik a Nagy-Magyarország-mintás sálon való vitákon is. Még 2023-ban sem tudjuk ezt a témát megfelelően kezelni?
– A populizmus nem csak egyik-másik ország problémája. A pártok pedig mindenhol folyamatos kampányban vannak. Ennek aztán az a következménye, hogy amikor csak megjelenik egy ilyen zászló- vagy himnuszügy, Romániában felkapják a fejüket. Azt hittem magam is, ezen már rég túl vagyunk, mégis egyre inkább csúszunk vissza oda, ahol a 90-es években tartottunk. Minden párt arra játszik, hogy a közvélemény nacionalistább része ne hátráljon ki mögüle. Ha a kormányzó erők, de általában az értelmiségiek is vigyázni tudnának arra, hogy ne lobbanjon fel ez a parázs, akkor lennénk képesek haladni előre. Sok mindenen tudtunk azért változtatni. A kilencvenes évek elején a románok számára szörnyűség volt, ha valahol magyarul is kiírtak egy cégtáblát vagy intézménynevet. Ebből nagyon komoly konfliktusok származtak. Aztán az évek során sikerült mindezt elfogadtatni. A tanulság viszont az, hogy a tartósnak hitt eredményeket is gyorsan semmissé lehet sajnos tenni.
– A versei közben egyre erőteljesebben szólnak az élet végességéről, halálról és búcsúzásról. Azt is mondta, az ember nem a jövőjét, hanem a múltját éli fel. Ez természetesnek mondható hetven körül? Vagy önt a szokottnál is jobban foglalkoztatja a kérdés?
– Azt szoktam mondani, hetven év körül régen nem volt szokás verset írni. A költészet a fiatalok műfajának számított.
– Voltak azért Arany Jánoshoz hasonló költők is!
– Arany valóban hosszabb hallgatás után megírta az Őszikéket, amelyek már egészen más, sokkal személyesebb hangütésű versek voltak, mint a korábbiak. Számomra, még az életkortól függetlenül is, ez mindenképp az összegzés időszaka. Mögöttem van az a politikai pálya, amelyről most is beszéltünk. Már félig-meddig kívülről szemlélem, próbálom a tapasztalatokat összegyűjteni. Mi volt a siker, mi a kudarc? Személyesen is gondolkozom ezen. A vers elvégre mégsem politikai nyilatkozat. Hozzátartozik a gyerekkor, amely rávezetett arra a pályára, amelyen jártam. Én már akkor a költészetet választottam, de a sajátos helyzet predestinált arra, hogy másképp közelítsem a valóságot, együtt- és különélés kérdését. Kézdivásárhelyen nőttem fel, Budapesttől több mint hétszáz kilométerre. Ez a kisváros az én gyerekkoromban teljesen magyarnak számított. Sajnos megélhettem, hogyan szorul vissza fokozatosan a magyar identitás a közéletben. Ezt a gyerekkort próbálom most versben visszahozni, szembesíteni azzal, aki most vagyok. Számomra is érdekes felfedezés, hogy egy kézdivásárhelyi gyerek életében megtörténik mindaz, amit ha versbe ágyazunk, ott van benne a mi XX. századi történelmünk.
– Érdekes, hogy a verseiből nem a közélet alakítója, a szónok tűnik ki. Hanem az ember, aki magába van zárva, egymagában szemlél mindent. Kívül marad a tömegen.
– Lehet, hogy ez egyfajta kompenzálás is. Hosszú időt töltöttem a politikában, ami azért teljes közösségi alávetettséget jelent. Ha a saját meggyőződésünk vagy erkölcsi értékrendünk ütközik a közös szándékkal, olyankor abba kell hagynunk. De ha nincs ilyen ütközés, akkor végül alávetjük magunkat egy közös akaratnak. Olyan ez, mint egy egyenruha. Már ha tisztességgel végezzük. Érdekképviselet. Magyar politikát művelni Romániában nem egy ideológiához való csatlakozás, hanem közösségi akarat képviselete. Ami az egyéniséget igényli, de közben vissza is szorítja. Lehet, hogy most azt élem meg a versben, amit politikusként háttérbe kellett szorítanom.
Forrás: a Magyar Hang VI. évfolyama 22. számának (2023. június 2-8.) nyomtatott változata.