Nem vagyok történész. Nem vagyok kremlinológus, sem autoriter rezsimek megbízott tudósa. Nem vagyok viselkedéspszichológus, és nincs PhD-m fasizmusból vagy kleptokráciából – bár őszintén szólva, a világ helyzetét tekintve kezdek azon tűnődni, hogy nem kellene-e legyen mindannyiunknak. De egy ideje Oroszországban élek. Voltam már Kelet-Európában. Megszállottan olvastam, figyelmesen hallgattam, odafigyeltem, mintha az életem múlna rajta – mert nagyon is valós értelemben múlik is. És amíg az akadémiai boncolást az elefántcsont toronyra hagyom, amit a földről elmondhatok, a következő.
Ami ebben az országban történik, az nem csak kegyetlen – módszeres, stratégiai és mélyen ismerős mindenki számára, aki az elnyomásra és rothadásra épülő rezsimek alatt tanult vagy túlélte.
Egy forgatókönyvet nézünk, amely a putyini Oroszország vérében és bürokráciájában íródott, a csecsenföld börtöneiben kifinomult, évtizedes oligarchikus hanyatláson, titkosrendőrségi megfélemlítésen és maffiaállami színjátékon keresztül tökéletesítve. És most újra színpadra állítják itt Amerikában zászlókkal és hajtókatűvel és a „törvény és rend” fáradt nyelvét.
A Trump rezsim – harmadosztályú erősemberek, szélhámosok, talpnyalók és szadisták karneválja – semmit sem újít. Másol. Importálja az autoritermodell-nagykereskedelmet. Elolvasták a Putyin-játékkönyvet, a legjobb részeket megjelölték kutyafüllel, és most valós időben futtatják.
És a kegyetlenség? Ez nem hiba a rendszerben. Ez a rendszer. Mert a kegyetlenség kettős célt szolgál: eltereli a figyelmet, és lebénít. Épp elég ideig sokkolja a lelkiismeretet ahhoz, hogy elfeledtesse veled a fényes nappal történt lopást. Lefagyasztja az ellenállást, hogy elgondolkodtass, ki lesz a következő. Nem csak a célpont embertelenítéséről van szó, hanem a megfigyelő lefegyverzéséről is. Látsz egy ötvenkét éves varrónőt, akit álarcos ügynökök rabolnak el fényes nappal, és az elméd megáll. Ez a lényeg. Amíg te megfagytál, ők kifosztják a páncéltermet.
Putyin kritikusai – olyan bátor disszidensek, mint Borisz Nemcov, Vladimir Kara-Murza és Alekszej Navalnij – világosan elmondták: a gengszter elnyomás mögött nincs nagy ideológia. Csak lopás van. A hatalom csak egy eszköz arra, hogy többet lopjunk, megvédjük az ellopottakat, és elpusztítsunk mindenkit, aki fenyegetést jelent az ütővel. Navalnij kristálytisztán megmondta. Putyin állama nem hitre épül – hanem fosztogatásra. És minden más – verések, cenzúra, propaganda, eltűnések – csak öltözködés a rabláshoz.
Trump, bukott üzletember és sorozatcsaló nem azért botlott hatalomba, mert volt egy látomása. Úgy botlott bele, mint egy mosómedve az ékszerboltba: túlterhelt, opportunista, és kétségbeesetten mindent megragadott, ami csillog, mielőtt felgyúlnak a fények. Hasonlóan üreges, öncélú gengszter bandát hozott magával – zászlótű parazitákat –, akik felismerték, hogy a nyers erő és a látványosság tökéletes álcaként szolgálhat a tömeges korrupciónak. Csak elég csizma, elég maszk, és elég amerikai kell, akik túlságosan félnek vagy túl kimerültek ahhoz, hogy ellenálljanak.
Ez az, ami most a ICE – (Immigration and Customs Enforcement, Bevándorlási és Vámhatóság; lásd még VOICE, Victims Of Immigration Crime Engagement, Bevándorlási Bűncselekmények Áldozatait Támogató Hivatal): egy terrorosztag, amelyet nem csak a „másik” büntetésére terveztek, hanem hogy a többieket is megijesszék, behódolásra késztesék. Nem kell kopogtatniuk az ajtódon. Csak azt kell, hogy lásd, mi történik, amikor bekopognak. Zavartnak, dühösnek, összetört szívűnek akarnak, és mindenekelőtt azt akarják, hogy hallgass.
Ez nem a bevándorlásról szól. Ez az uralomról szól. De van egy dolog, amivel sosem számolnak: az embereket csak egy ideig lehet bénultságban tartani. A félelem megkövül. A sokk elhalványul. És végül a düh összpontosul.
Szóval beszéljünk világosan: ez nem normális, nem amerikai, és nem fenntartható. Ez egy kleptokrata halálszekta, amely a demokrácia álarcát viseli. Ez egy tekintélyelvű maffia, amely bíróságok és egyenruhák mögé bújik. És el fog bukni – ahogyan minden olyan rezsim megbukott, amely az erőszakot összetévesztette a sebezhetetlenséggel, a korrupciót a hozzáértéssel.
Mit tehetünk? Először is: álljunk ellen a bénultságnak. Düh, igen – de ne hátrálj meg.
Figyelj. Szólalj meg. Ha valami rossznak tűnik, mondd ki, hogy rossz. Ne fogadd el a nyelvezetüket, a keretezést, a szépítő eufemizmusaikat. Ők nem „jogellenesen tartózkodó bevándorlókat távolítanak el.” Ők embereket tüntetnek el. Ők nem „helyreállítják a rendet.” Ők fegyverként használják az államot.
És ami ugyanolyan fontos: törődj magaddal. Öröm, közösség, szeretet, pihenés – ezek nem luxusok az elnyomás idején. Ezek az ellenállás aktusai. Ezek adják az üzemanyagot a hosszú küzdelemhez, ami előttünk áll.
Mert ez hosszú küzdelem lesz. Lesznek figyelemelterelések, áldozatok, árulások.
De lesz bátorság is. És szolidaritás. És lesznek pillanatok, amelyek emlékeztetnek arra, hogy miért harcolunk.
Mert nem a zászlóért tesszük. Nem a politikusokért tesszük. Minden varrónőért tesszük, akit kirángatnak a kocsijából. Minden családért, akiket szétszakítottak. Minden elhallgattatott másként gondolkodóért. Minden bebörtönzött tüntetőért. Azért tesszük, hogy tisztelegjünk a polgárjogi menetelők, a szabadságvonatosok, a Stonewall-lázadók, a vízvédők, a szakszervezeti szervezők előtt – a dacolók, a bátrak, az elszántak előtt.
Azokért az amerikaiakért tesszük, akik életüket adták a fasizmus megsemmisítésért Európában. A katonákért, akik partraszálltak, hogy harcoljanak a zsarnokság ellen –
s nem azért, hogy beengedjék azt az ajtón. Azokért, akik dzsungelekben, sivatagokban és utcákon harcoltak – nem hódítani, hanem szabadságért. Azokért, akik tudták, hogy az autoriter hatalomnak nem kell idegen nyelven beszélnie ahhoz, hogy fenyegető legyen.
És tesszük, mert muszáj. Mert a történelem figyel. És ezúttal a mi nevünk a tét.
Gondoskodjunk róla, hogy jó okból emlékezzenek ránk.
Forrás: HOBBLEDEHOY (blog?), szerkesztett gépi fordítás, a szerző Facebook-bejegyzése 2025. április 12-én.
