Olena Sztjazskina ukrán író, a Donyecki Nemzeti Egyetem volt történelemtanára. A “Cecil, az oroszlán halálának volt értelme” és a “Zéró pont Ukrajna” című könyvek szerzője. Jelenetek egy naplóból.
Mariupolban egy nő halott férje holttestét vonszolja be a golyó által szétroncsolt autójuk maradványaiba. Kijevben az ókori filozófusok szobrai néznek ki a védőállványok mögül. Máshol a szülők neveket és telefonszámokat írnak gyermekeik hátára, arra az esetre, ha valami elképzelhetetlen történne. A február 24-i orosz invázió óta Olena Stzjazskina ukrán író és történész háborús naplóban rögzítette a mindennapi élet e pillanatképeit – némelyiket szemtanúként, másokat a hírekből, néhányat a képzelet és a valóság határán egyensúlyozva.
Sztjazskinának nem első alkalommal, kell háborúval szembenéznie, hiszen 2014-ben már menekült a donyecki harcok elől. Most Kijevben él fiatal családjával, de az írónő nem hajlandó másodszor is elmenekülni otthonról, a fővárosban marad, hogy önkéntesként a polgári védelemnél dolgozzon. Kicsit több mint két hónappal Vlagyimir Putyin orosz elnök inváziója után Sztyazskina megoszt egy válogatást naplóbejegyzéseiből.
A 6. nap
Március 1. Egy Mariupolban élő barátom meséli ezt a történetet. Egy mariupoli kislány édesanyja, akit egy orosz rakéta ölt meg, mindent azonnal megértett. Az orvos megpróbálta újraéleszteni a mariupoli kislányt, a csodában reménykedve. Aztán az orvos hangosabban sikoltott, mint a világ összes légvédelmi szirénája együttvéve. A sikolya félelmetes volt: “A francba veled! Átkozottak vagytok!” És az anya elhallgatott.
Harkiv. 8:00 Szabadság tér. Európa egyik legnagyobb városi tere. Egy rakétát lőttek ki rá. Több tucat civil halt meg.
Oroszország bosszút áll Ukrajnán a szabadságunkért, Európáért és a kántálásért, amelyet a harkivi futballszurkolók találtak ki 2014-ben, amikor Moszkva először szállta meg Ukrajnát: “Putyin egy seggfej … La la la la la la la la la”.
8. nap
Március 3. Hallgatom a beszélgetést a barátaim családtagjai között. A kis Szerhij leguggol és morog a kutyájára. Az anyja megkérdezi: “Miért csináltad ezt?”
“Ő egy orosz tank, és én megállítom”.
“A mi kutyánk ukrán. Kérj bocsánatot, aztán esetleg nevezd meg valamelyik játékodat Putyinnak, jó?”.
Néhány perc múlva megjelenik a szobában a nagymama: “Szerhij! Vedd ki azt a békát a szádból!”
“Ez nem béka, ez Putyin, és megeszem!
“Legalább tiszta?”
“Ugyan már nagymama, tényleg azt hiszed, hogy Putyin tiszta?”
15. nap
Március 10. Orosz jelkép. A Matrjoska — az orosz baba — Oroszország egyik legtalálóbb szimbóluma. Egyik alak a másikban. Üresség az üresség után. Az utolsó figura egy apró, görcsös fababa, amelynek belsejében az üresség helyett most halálos golyó van.
22. nap
Március 17. Egy barátom mesélte, Mariupoli történet
Egy nő elhagyja a három hete bombázott Mariupolt a régóta várt humanitárius folyosón keresztül. Vele van a gyermeke is. És a férje holtteste. A nőnek csodával határos módon sikerült megőrizni az autóját. Mindenhol horpadt, és tele van lyukakkal a golyóktól és repeszektől, de még mindig működik. A nő a gyereket az első ülésre teszi, majd megpróbálja a férjét hátraültetni. A körülötte lévő emberek arra kérik, hogy álljon meg, és hagyja hátra a holttestet. A nő ordít rájuk, jajgat, kitépi magát a gondoskodó kezek közül, és hiába próbálja betuszkolni férje merev, halott testét az autóba. Aztán megnyugszik. Mindenki azt hiszi, hogy végre feladta. De nem. Átkarolja a holttestet, megcsókolja, bocsánatot kér tőle, majd a kocsi hátsó ülésére vonszolja, és bepakolja a csomagtartóba. “Ne gyertek a közelembe! Ne gyertek a közelembe! Ő a mindenem … Nem mondok le róla.”
A 25. nap
Március 20. Egy hír. Egy orosz betolakodó és orosz anyja közötti lehallgatott telefonbeszélgetésből:
“Anya, megöltem egy kisfiút”.
“Hát, de a te oldalad is veszteségeket szenved, nem igaz?”
Ők nem szenvednek veszteségeket. Mindent elvesztettek és megöltek már régen – anyákat, apákat, nagyszülőket. És most a mi földünkön temetik el a fiaikat. És nincs mit mondani.
A 33. nap
Képek a Facebookon
Volodimir Zelenszkij ukrán elnök felszólal a spanyol parlamentben április 5-én. “Képzeljék el, az ukrán anyák tollal írják a gyermekeik hátára a gyermek nevét és telefonszámát, hogy ha a megszálló megöli a szülőket, a gyermeknek legyen esélye megmenekülni” – mondta. Az emberek a gyermekeik hátára írják a nevüket, születési dátumukat és telefonszámukat. Angol, orosz és ukrán nyelven. Akik már pincékben ülnek, és semmi másban nem reménykednek, mint gyermekeik túlélésében, egyenesen a gyermekeik testére írnak. Azok, akik arra készülnek, hogy maguk is a pincébe költözzenek, egy papírlapra írják az információkat, amelyet egy műanyag tárcába tesznek, és a gyermek kabátjának vagy kabátjának gallérjára erősítenek.
A 43. nap – Április 7. Még egy hír
A felszabadított és aknáktól megtisztított területeken az emberek megkezdték a vetést. És dolgoznak a kertjeikben. A föld lélegzik. Szülni akar a föld. Még tud szülni. Kilenc nő, akiket az orosz megszállók megerőszakoltak, terhes. Alig kapnak levegőt, nem esznek, nem beszélnek. Nem akarnak szülni. Nem tudnak szülni. Nem lehet őket aknamentesítésre kötelezni.
46. nap – Április 10. Önkéntesként Bucsában
Egy kis temető egy lakóház bejárata mellett. Néhány síron törött székekből készült keresztek állnak. Másokon a kereszteket kövekből, járólapokból, vagy a földre fektetett, sérült faldarabokból alakították ki. Ez itt Bucsa, Borodianka, Irpin. E temetők némelyike nagyobb, némelyik kisebb, csak két-három sírral. A bejárat mellett egy öregember ül. Dohányzik, felnéz a napra, hunyorog a szeme. Aztán azt mondja: “Egy karcolás sincs rajtam, de ők itt vannak”.
– “Majd újratemetjük őket. Biztos, hogy …” mondom
– “Nem”, mondja, “nem engedem … Ha meghalok, elvihetitek mindet. Nézd, ott van Ihor a harmadik emeletről, és itt van a felesége, ő egy bajkeverő volt, Isten bocsássa meg, hogy ezt mondom. És itt van a feleségem. Negyven éve vagyunk együtt. A mögötte lévőn nincs kereszt, mert zsidó volt – az iskola igazgatója, Sztepan. Hogy a többiek hol vannak, nem tudom.”
Rágyújt. Felnéz a napra. Összehunyorítja a szemét, mert csendesen gyűlnek benne a könnyek.
– “Ők vigyáznak rám. És én gondoskodom róluk … Nem mondok le róluk!”
50. nap – Április 14. Séta a megváltozott városban
Ötvennapos február. Amikor gyerek voltam megtanultam, hogy ez a legrövidebb hónap.
Az emlékművekről. A Kijev Podil kerületében található Hrihorij Szkovoroda ukrán barokk filozófus emlékműve eléggé átalakult. Zsákokat halmoztak fel körülötte, és lapos fadeszkákkal fedték le. A deszkák között egy rés van. Skovoroda átnéz a résen, és úgy tűnik, mintha híres mondatának módosított változatát készülne elmondani: “A világ üldözött, de soha nem kapott el. És te sem fogsz.”
Az embernek az a benyomása, hogy az éjszakai kijárási tilalom idején leugrik a talapzatáról, és sétál egyet a városban. Mert minden reggel ez a pimasz, csibészes arckifejezés van az arcán.
A Mihály arkangyal megmaradt. Csak egy golyó találta el az emlékművet, a fején. Bal kezében még mindig a kardját tartja, de a kereszt kiesett a jobb kezéből. Ahol nincs kereszt, ott nincs megbocsátás.
Szoborkompozíció: egy kisfiú és egy könyvet olvasó kislány, Harkivban. Egyelőre még egyben van. De mindkét alakon több golyó ütötte lyuk van. Nincs vér. Kőből vannak. A fiú és a kislány szitává lőve. De a könyvet olvassák, és most napsugarak hatolnak át rajtuk. Mint azoknak a gyerekeknek a lelke, akiket az oroszok megöltek.
53.nap – Április 17. Amit magam láttam
Most lehetőségünk van első kézből megérteni, hogy igaza volt-e [a német filozófusnak] Theodor Adornónak, amikor azt mondta, hogy “Auschwitz után verset írni barbárság”. Nem tudom, hogy az esemény után, amelyet mi “Bucsának” nevezünk, de amelynek valójában tucatnyi más neve van, képes leszek-e bármit is írni. Minden, amit eddig írtam, lapos szónak és megperzselt betűnek tűnik, amelyek között levegőtlen űr van.
55. nap – Április 19. A történelem számára
Soha nem tudtunk volna kitartani, ha nincs Lengyelország, Litvánia, Nagy-Britannia, az Egyesült Államok, Szlovénia, Csehország… ha nincs egész Európa, Ausztrália, Japán. Ha nem lett volna szinte mindenki. Mindig hálásak leszünk. Elie Wiesel [holokauszt-túlélő] szavai azonban mindig érvényesek lesznek Bucsa, Irpin, Mariupol, Izium … lakosaira is. Az összes ukrán városra, amelyeket az orosz hadsereg lényegében haláltáborokká változtatott. Sok év múlva, a mi győzelmünk után és miután az oroszok bíróság elé kerültek, Mariupol egyik védője tiszteletbeli nemzetközi kitüntetést fog kapni. És köszönőbeszédében (többé-kevésbé) szóról szóra Wieselt fogja idézni: “Amikor az amerikai harmadik hadsereg felszabadította Buchenwaldot, nem volt öröm a szívünkben: csak fájdalom. Nem énekeltünk, nem ünnepeltünk. Éppen csak annyi erőnk volt, hogy elmondjuk a Kaddist”.
És Wieselhez hasonlóan ők is kérdezhetik a világot: Miért ilyen későn?
Publikálta a CNN televízió
Kiemelt kép: Séta a városban…
Forrás: Újnépszabadság
