Egy lepusztult cseh bányavidéken 1990-ben új állatfajt fedeztek fel. A Pacurofagus oxitoxicus nevű, magyarul olajfalóknak keresztelt állatkák nagyjából akkorák, mint egy nutria. Emlősök, leginkább olajtócsákban élnek (remekül úsznak), és különlegességük, hogy növények és más állatok helyett ipari szénhidrogénekkel táplálkoznak. A levegőnél jobban szeretik a kipufogógázt, mi több, az oxigén egyenesen árt nekik (innen az „oxitoxicus” fajnév). Első ismert képviselői az evolúció logikus mai elágazásának, amely alkalmazkodik az egyre szennyezettebb bioszférához.
Bizonyára sokan emlékeznek arra a tévéfilmre, amely napok alatt országos szenzációt keltett. Az elegáns latin nevet hetekig olyan gyakran hallhattuk az utcán és a járműveken, mintha tüsszögésjárvány tört volna ki. A tévé telefonjai sisteregtek az érdeklődő hívásoktól: hol lehet ilyen aranyos szörnyecskéket beszerezni? E katartikus pillanatban az olajfaló egyszerre vált jelképévé az ember romboló ostobaságának és a természet építő bölcsességének.
Mindössze azok hümmögtek kétkedően, akiknek az evolúció nemcsak iskolai emlék és homályos filozófiai eszme volt, hanem józan ésszel azt is meggondolták, miképp fejlődhet ki egy új faj, például a Pacurofagus a régiekből. Kell egy új légző- és emésztőrendszer, új enzimekkel és új energetikai folyamatokkal. És mindez mindjárt egy emlős szervezet bonyolultsági szintjén, egyszerűbb, hasonló tulajdonságú élőlények nélkül… Ennél talán még az is valószínűbb, hogy annak idején Pallasz Athéné teljes fegyverzetben pattant ki Zeusz fejéből.
Mint annyiszor a történelemben, az események most is a hümmögőknek adtak igazat. Két héttel az első adás után jött a leleplező műsor. Újra bemutatták a filmet, utána láthatták a főszereplőt: a Pacurofagust alakító ügyes gumifigurát meg néhány forgatási trükköt. A meghívott szakértők ejtettek néhány szót az igazi evolúcióról, és mindenki igyekezett rávilágítani, hogy a Pacurofagus oxitoxicus jelképnek ugyan valóban páratlan lelemény, a valóságban azonban nem létezik.
Mindez jó hat éve történt. Azóta az evolúció rohamosan haladt előre, megismerkedtünk Uri Gellerrel és Albert Ignatyenkóval, elmehetünk rákműtétre a Fülöp-szigeteki csodadoktorokhoz, egünkön ide-oda röpködnek az ufók, és persze, ami a legfontosabb, hozzánk is behullámzott a Vízöntő-kor, hogy elavult racionális világképünket felváltsa egy sokkal lényeglátóbbal és egyben humánusabbal.
Hümmögők ugyan most is akadnak, de a helyzetük elég reménytelen. Először is nyilvánvaló, hogy az emberi tudás korlátozott, a világ minden bizonnyal tele van még felfedezetlen dolgokkal és jelenségekkel. Hogyan veheti valaki a bátorságot ahhoz, hogy bármit is lehetetlennek nyilvánítson? Az ember érzi a gyomrában, hogy sokkal demokratikusabb, ha mindenkinek hisz, mint ha csak annak az egy-két hivatalos szaktekintélynek, akik a többi „nem hivatalost” lesújtó kézlegyintéssel intézik el. Harmadszor, valljuk be őszintén: amit tudományosan igazolt ténynek tartunk, azt többnyire éppúgy nem értjük, mint mondjuk az Egely-féle bioenergiát vagy a varázsvessző működését. Számunkra kinyilatkoztatás ez is, az is.
Az olajfalók esetében viszonylag egyszerű volt a helyzet, mert a film készítői maguk álltak elő az igazsággal. Tehették, mert szándékuk már eleve nem a megtévesztés volt, hanem a figyelmeztetés, s ennek ezt a szokatlan és hatásos módját választották. A mai parajelenségnek népszerűsítőitől azonban ez az önleleplezés még akkor sem várható el, ha, ne adj Isten, ők is trükköket alkalmaznak. Akkor meg főképp nem, ha szándék nélkül, önmagukat tévesztik meg, vagy ha – ne feledjük, ez is lehetséges – az általuk híresztelt jelenség valóban olyan rejtélyes, mint amilyennek mondják.
Így mi, kétkedők ritkán számíthatunk arra, hogy a gyanúnk ugyanúgy magától igazolódik, mint a Pacurofagus történetében. Valamit nyilván tennünk is kell érte. Ráadásul, mint jeleztem az imént, mi magunk sem lehetünk teljesen meggyőződve arról, hogy mindig jogosan gyanakszunk. Végtére is számtalan, népszerű parajelenségben többen hisznek, mint ahányan kételkednek benne, és ez mindenesetre óvatosságra int. (Ámbár a természettudományokban nem eredményes döntési módszer a népszavazás.) Gyanakvásunk mindenképp csak kiindulópont lehet az igazság keresésében. Helyzetünk azért ígéretesebb, mint a parahívőké, mert ők a keresés útját már lezárták maguk előtt, mikor a kész hitet elfogadták.
Akit valóban érdekel, hogy a vízöntő-kori hullámok hordalékából mi a talált kincs, és mi a szemét, az elfogulatlanul, darabonként vegye ezeket szemügyre. Számos parajelenség esetében ehhez szerencsére nem kell drága berendezés vagy bonyolult módszer. Még tudományos képzettség sem, elég a hétköznapi józan ész. Egyszerű kísérletekkel eldönthető, van-e objektív igazságtartalma egy-egy asztrológiai jellemképnek, valóban kitalálja-e mások gondolatait egy parafenomén, lát-e az ujjaival egy másik, léteznek-e a radiesztézia rejtélyes sugárzásai és így tovább.
Az ember józan esze még józanabb lehet, ha figyelembe veszi mások tapasztalatait. Több árgus szem többet lát. Ezért hoztunk létre egy klubot néhányan, akik a parajelenségeket hasonló, szándékunk szerint elfogulatlanul kritikus módon közelítjük meg. Kísérleteket fogunk kitalálni és végezni, olyanokat, amelyek amatőrök számára, házilag is kivitelezhetők. Parakutatási klubunknak az olajfalók iránti tiszteletből a Parajfalók Klubja nevet adtuk. A parajfaló (Parafagus mistitoxicus) – mint bizonyára sejtik – az az élőlény, amely parajelenségeket rágcsál, hogy lenyelje vagy kiköpje őket. Nagyon kényes jószág, a misztifikáció halálos méreg számára.
A Parajfalók Klubjába ez úton is meghívunk mindenkit, aki célunkkal egyetért, és úgy gondolja, ideje és kedve is lesz az efféle munkához. Ez egyben jó szórakozás is, ezt saját tapasztalatom alapján állíthatom mint néhány éve gyakorló Parafagus. Első nyilvános gyűlésünket 1996. október 17-én 18 órakor tartjuk az ELTE Pszichológus Diákklubjában (Budapest VI., Izabella u. 46.), ahova minden érdeklődőt szeretettel várunk.
Megjelent az Élet és Tudomány 1996/41. számában.
