Fura véletleneket csendít olykor egybe a sors. Petrarca apjának, Pietro Petracco ügyvédnek – akit 1302-ben Dantéval együtt száműztek Firenzéből (sikkasztás hamis vádjával) a fekete guelfek – kis híján levágták a jobb kezét. Vagy hét és fél évtizeddel később, a már halott Francesco Petrarca egyik rajongója, fra Tommaso Martinelli, felfeszíti a szarkofágot, levágja és eltulajdonítja a költő jobbját, mely azokat az isteni verseket papírra vetette.
Arról a kézről van szó, melyben oly könnyűnek találta doctus poétánk a tollat. 1373 áprilisában írja Boccacciónak: „A többi élvezet üressé válik, velük mulatozni fájdalmas. Az ujjak közé szorított penna azonban öröm, a letett penna gyönyörűség; s nemcsak annak van belőle haszna, aki szórakozott vele, de másoknak is – gyakran olyanoknak, akik ezer év múlva születnek!…” Soha ennél szebb krédót humanista el nem rebegett, soha ennél igazabbat. S Petrarca – akit egy évvel később, ama július 19-én délelőtt holtan találnak, de nyitott könyvre bukott fejjel – tudja, hogy mit beszél.
Dante óta óriásit fordult a világ: ezerévnyi hiátus után helyrezökkent az idő – vátesz újfent a poéta. Nem száműzetés az osztályrésze, nem koldussors, meg bújdosás, hanem siker, megbecsülés, hódolat, a Capitoliumon fejére tett babérkoszorú. Öreg barátja nem értette, hogy’ fogadhatta el a zsarnok Viscontiak meghívását. „lo sono rimasto di sasso…” – Kővé dermedtem … – hangzott a boccacciói feddés. (Emlékszünk ugye? Klopstock nem nyújt majd kezet Goethének, amiért Weimarba költözött.) De Petrarca válasza egyszerű, határozott, világos: „Nem én élek immár a fejedelmek árnyékában – ők élnek az én árnyékomban.”
A bolyongása? – Önemésztő s énérlelő nyugtalanság mindössze; hasonlít az Ulyxesére – (ifjúkorában eszményéül választotta Homérosz hősét) –, de nem egyszerű tudásszomj fűti, s még kevésbé sarkallja kényszer, nyomor, hontalanság.
Petrarca tulajdon egyénisége kiteljesedését, a megnyugvás ösvényeit és az önüdvözülés biztos révét keresi. Avignon, Montpellier, Vaucluse, Párizs, Prága? Verona, Ferrara, Padova, Velence, Mantova, Róma, Milánó és a többi olasz város, ahol átmenetileg kiköt? Rekonstruálható térkép, s fél Éurópára kiterjed: de mindaddig hiányos, míg a testvérbátyjával megmászott Monte Ventoso nem szerepel rajta. Hogy önmagára lelhessen, Petrarca még a merész, úttörő alpinista vállalkozástól sem riad vissza.
Jó ideig áltatja magát: latin nyelvű költészete célbavisz. Africa, Bucolicum, Carmen, De viris illustribus, De vita solitaria, Secretum. Hídverő munkák egytől egyig: a középkor hullámvölgye fölött kapaszkodnak az ókori humanitás partjaiba, s ébren tartják a közvetlen leszármazás, a kulturális kontinuitás tudatát. De elkallódott cicerói traktátusok megtalálása, Vergilius konzseniális utánzása, a tökéletesen elsajátított latin nyelv nem tudja feledtetni, hogy ő más kor szülöttje, más ember, s képtelenség hidat verni anélkül, hogy a mélybe is ne tekintenénk.
A Monte Ventoso (=Vihartető) csúcsán így ötlik eszébe Szent Ágoston elmélkedése az emberi veselkedés hiábavalóságáról. Az eszmetársítás fontos felismerést fejez ki: nincs renaissance – naissance nélkül (G. R. Hocke), sem újkor, mely a középkortól teljesen elszakadna, hacsak nem akarunk azokra a „jól táplált és fejlett gyermekekre hasonlítani, akik tulajdon dajkájukat ütlegelik” (H. Brémond).
Petrarca nem tartozik közéjük. Episztolái szorosan tapadnak a napi eseményekhez (Cola di Rienzo felkelése, a pápai kúria erkölcsei stb.), a Secretum pedig már-már rousseau-i vallomás-húrokat penget. „Menj csak, kis könyvem, kerüld el messze az emberek sokaságát, s elégedj meg az én társaságommal, híven nevedhez: hiszen az én titkom vagy, és az is maradsz.”
Petrarca szenvedélyes latinista, de lelki beállítottsága, érzelemvilága közvetlenebb közlésformát követel. Ez lenne az olasz nyelvű Canzoniere, amely nélkül De Sanctis szerint legfeljebb tudósok ha ismernék a nevét. A humanista szenvedélyen így áll bosszút a való élet, az önsanyargató elveken így kerekedik felül a szerelem. Laura? – Létezett az életében, természetesen. Nem a mennyei tökéletesség földre vetült sugara, mint Beatrice, hanem asszony, fiatal és szép. Ismeretsége Petrarcával vég nélküli viták forrása. Akadt kortárs, aki kételkedett a költő szerelmében – sértődött levél veszi védelmébe a negyven esztendei lángolást. Azt is felhánytorgatják, hogy Laura tizenegy gyermeket szült Hugo de Sade-nak – Petrarca fia-lánya mástól született. Felnagyított epizód-e a költő életében az avignoni templomban megpillantott nő, vagy csak Laura megszépült emléke borít árnyékba minden egyebet? A kérdés talán azért nem juthat soha nyugvópontra, mert nehezünkre esik a Daloskönyvet hidegvérrel s amúgy alaposan kivallatni.
Abban ugyanis minden benne van: a jelkép is (lauro=babér), az asszony is.
Közhely, hogy ez utóbbi, míg csak élt, több gondot-szenvedést okozott szerelmesének, mint halála után. Alighogy megismerte, Petrarca diplomáciai „kiszállásokra” kérezkedik, hátha elfelejti; de visszatérve első dolga, hogy viszontlássa Őt. Ismételten elbeszélget Laurával – fél kesztyűjét cseni el egy alkalommal. Szonettekben ünnepli meg találkozásuk 14., majd 15. évfordulóját. Vagyis egy sereg bizonyíték szól őszinte szerelme, szerelmének őszintesége mellett. Ez a szerelem azonban egy Platón-tanítvány szerelme: beéri a valóságban nagyon-nagyon kevéssel, de annál többet sajtol ki az emlékezés, az álmodozás, a csukott szemű merengés pillanataiból, mikor a költő tollal a kezében rögzíti bonyolult érzelmeit, gondolatait. A modern európai lírát Petrarca önvizsgálata indítja el napjainkig kígyózó-emelkedő útján. Egy hullámzó kedélyű ember mer ember módjára szeretni, saját benseje felé fordítja a tükröt, s ezzel lelkivilága megismeréséhez segíti hozzá a korabeli embert. S a bátor kezdeményezés eredménye – láncreakció, mert mindegy a név, a hely, az időpont, a diadalmas érzelem kiköveteli jogait.
Hogy Laura, Lilla-e vagy Veronica Miele – a véletlen játékán múlik csupán. S hogy a Sorga partjain sétálunk-e vagy filmet nézünk a társaságában, az sem egyéb hely és kor diktálta körülménynél. Petrarcában azt értékeljük, hogy sokunk érzelemvilágát önti vers-zenébe, lírai regénnyé nemesíti a hétköznapi, igazából talán banális szerelmet. Szakadatlan sikere hevében persze sokan értelmezték a Daloskönyvet – sokféleképpen. (Legutóbb Umberto Saba – freudi csábításnak engedve – a fiúgyermek anyja iránti szeretetének kivetítését vélte felismerni a petrarcai lírában.) Kevesen mondtak ki, mégis, olyan alapvető igazságot, mint a bolognai Luigi Balducci.
„Laura igenis kizárólagos központi motívuma a Canzonierenek, de nem mint trubadúri hódolat tárgya, hanem mint állandó ürügy saját belső világának felfedésére. A Canzoniere lírai központja inkább a költő emberi viaskodása, mint Laura alakja: Laura csak a vonatkoztatás fix pontja, tényezője, amely újra meg újra visszalopódzik a költő emlékezetébe, hogy hasonlóan a taplóhoz érintett szikrához – kicsiholja a lírai lángvetést.”
Fényévek választanak el (ismét) a Nagy Flórencitől. Laura nem az üdvözülés útjain kalauzolja kézen fogva szerelmesét, hanem alkotó erőket, energiát szabadít fel benne. Hogy aztán ama taplóhoz érintett szikra milyen lángot csal napfényre, szinte mindegy: lehet az lírai vallomás, kőbe-képbe-tettbe vésett szenvedély, esetleg hitvesi hűség, szülői szeretet – a lényeg az, hogy a „költő” viaskodásán könnyít a szeretett „Laura”. Petrarca azonban nem véletlenül a mélabú első dalnoka is Európában: a futó találkozások, a meddő vágyakozás, a perzselő kielégületlenség könnyekben keres (de talál-e?) enyhülést. Tehet-e Laura szerelmese róla, hogy a melankólia – olaszul malinconia – számos utódja tollán nyafka siránkozás, póz és semmi más? Bizonyos mértékig tehet. Néha rajtakapjuk, amint eljátszadozik a szerelmi versvirág szirmaival. Elvégre „nincs semmi, ami könnyebb volna a tollnál, sem ami jobban gyönyörködtetne”, az Ő ujjai közt különösen. „Nincs békém és erőm se háborúra; félek s remélek, jég és tűz a lényem; egekbe szállnék, s mászom porba hullva; s világot ér át koldus ölelésem…” (Csorba Győző fordítása.)
Mikor Petrarcáról beszélünk, nem hallgathatunk a petrarkizmusról. Ez „bizonyos mesterkéltség a kitárulkozásban, s ügyes játék a szavakkal – formai szempontból” – tartja G. Călinescu. És hatott az utódokra, kétségtelenül – Tassoni már a XVII. században kárhoztatja. Petrarca azonban nagyon-nagyon ritkán hódol a nevéből faragott izmusnak. Túl az életrajzi hitelességen – amely sosem lehet döntő kritérium egy költői mű megítélésében – messzemenően gondoskodik a lélektani hitelességről; ami egyes-egyedül számíthat, mikor az ő nevében immár hatszáz esztendeje a Mű beszél. Utódai közül a legtehetségesebbek – Lorenzo il Magnifico, Pierre Ronsard, Shakespeare és Milton, Luis de Góngora, Balassi és Csokonai, C. Conachi és még sokan mások – nem tekinthetők petrarkistáknak. Akik meg azok, többnyire epigonok.
Petrarca más téren is hagyott utódaira örök érvényű műveket: a hazafias költészetben például. A szerelem ugyanis nem kizárólagos ihletforrása – megihleti őt a Laurával vetekedő, fájón-eleven nagy szerelme, Itália is. Kárhoztatja szétdaraboltságát, szeretné megérni reneszánszát, népe-nemzete felemelkedését, az egész félszigetet egységbe forrasztó államszövetséget. Italia mia… Machiavelli másfél évszázad múltán, Leopardi és Manzoni a XIX. században fogalmazza újra a magasztos eszmét, amit első ízben Petrarca jobbja vetett papírra a Trecento derekán, hogy Dante és Boccaccio öröksége mellett mind a mai napig ragyogjon.
Megjelent A Hét V. évfolyama 31. számában, 1974. augusztus 2-án.