Jelenkoriak persze. Sőt maiak. Merthogy Dante s Machiavelli mit tartott az elkötelezettségről, illetve a Risorgimento patrióta írói miként vélekedtek róla, az ma iskolás tananyag, irodalomtörténeti közhely. Hittek egy szétdarabolt ország, egy többszörösen elnyomott nemzet jövőjében – és ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy előrenézzenek, és jól megmarkolják a tollat. A XVIII. század ezernyi „szonettistája” sem szorul különösebb magyarázatra. Álnépi allűrjeikkel megrohamozták a szalonokat, az emblémájukon hordott pásztorsíp csengő-bongó semmitmondást honosított meg a Parnasszuson, Petrarcát utánozva tagadták meg Petrarca legbecsesebb örökségét: világos, hogy nem voltak (nem lehettek) elkötelezett poéták.
A mai írók s költők azonban? S ráadásul Olaszország viszonylatában? Egy, a mienktől élesen elütő társadalom szerkezetét kéne átvilágítani, hosszabb-rövidebb frontvonulatokat feltérképezni, több tucat árnyalatot egymástól szigorúan és gondosan elkülöníteni, kérdezni-felelni-vitázni, hogy az igazság közelébe férkőzhessünk; s ha az ilyen fáradságosan szerzett válasz csak valamennyire is egyértelmű lenne, még mindig tarthatnánk attól, hogy a fák eltakarták előlünk a „sötétlő erdőt”, vagy esetleg fordítva, selva oscura-t véltünk látni ott is, ahol pedig sudár fák törnek a magasba – többnyire magányosan.
Néhanapján, mégis, valamivel könnyebb az eligazodás, az irodalmi díjak kiosztását megelőző és követő hetekben például. Mikor a lángot adó „Strega” vagy a még rangosabb „Campiello” jelöltjei s új nyertesei kerülnek terítékre. Ilyenkor Milánótól le Palermóig felborzolnának a kedélyek. Hol a Corrierre della Sera, hol a Nuovi Argomenti, az Espresso vagy az Il Mondo hasábjain kerekedik heves vita. Szuperlatívuszokat követel az elismerés, féktelenül röpködnek a sértések. Vihart kavarnak a szenvedélyek. De a sok személyeskedés, átlátszó célzás meg kiteregetett kulisszatitok mellett épületes együttható is termékenyíti az ilyen alkalmi eszmecseréket. Neves írók, publicisták, kritikusok vetnek fel elvi jellegű, közérdekű kérdéseket. Begubózott solitario-kat bírnak szólásra az irodalmi sajtóban elhangzó vélemények s ellenvélemények. S a felvetett kérdések tisztázása – de még puszta megfogalmazásuk is – hozzájárul a különböző írói magatartások „kristályosabb” körvonalazásához.
Az utóbbi hónapokban – de talán inkább években – rengeteget vitatott kérdés Olaszországban az írói elkötelezettség, az úgynevezett impegno, illetve ennek hiánya és ellenpólusa, a disimpegno. Ami távolról sem véletlen. Egy modern tőkés társadalom, melyben a munkásság s az értelmiség akkora erőt képvisel, de melynek múltja s közelmúltja annyi káros örökséggel teszi próbára – még mindig – a jelen teherbírását, szükségszerűen követeli meg hatványozott mértékben a színvallást minden tollforgatójától. Közvetlenül a háború után könnyű volt optálni – az utolsókat rúgó fasizmus meg az Ellenállás évei szinte négyzetméternyi pontossággal jelölték ki mindannyiuk helyét: aki harcolt a gyűlölt diktatúra ellen, tovább harcolt a köztársaságért s a demokratikus intézményekért; aki viszont lepaktált a feketeinges Mefisztókkal, az vezekelt, vagy örült, hogy büntetlenül megúszta állítólagos tévelygését, de mindenesetre igyekezett új fejezetet nyitni életkönyvében. Ennek azonban 25-30 esztendeje, három évtized alatt pedig sok víz lefolyik a Pón. Vannak írók, akik szilárdan kitartottak az akkori elveik mellett, s változott körülmények között haladnak – változatlanul – a baloldal soraiban. De olyan is akad, aki belefásult a „politizálásba”, konformista hályog zavarja látását, és képtelen a valóságnak megfelelő, pregnáns képet festeni a körülötte hullámzó emberi életről. Ez a fajta rövidlátás mind önmagában, mind a fiatalokra gyakorolt hatása folytán veszélyes s könnyen oda vezethet, hogy az illető író észrevétlenül az álcázott, de egyre nyíltabb sisakkal porondra merészkedő jobboldal karjaiban ébred.
Leonardo Sciascia, a filmekből már-már közismert Mezzogiorno íróküldöttje válaszolta nemrég egy interjú-kérdésre: „Én már végignéztem egy szánalmas komédiát, a fasizmus bukását: láttam, hogyan született meg fasiszták ténykedéséből az antifasizmus. Remélem, nem kell végigszenvednem egy második komédiát is, az antifasiszták nyomában újjászülető fasizmusét”. Olyan messze azért talán nem kell mennünk – Az egyiptomi tanács, a Mint a bagoly nappal s újabban az Il contesto (A szövevény) szerzőjét elég sokan vádolják gyógyíthatatlan pesszimizmussal. Pedig az ő borúlátása, ha egyáltalán így nevezhetjük, még mindig nem vakság, egyensúlyvesztés, behódolás – ellenkezőleg: intő figyelmeztetés a botorkálóknak. Azonban mit szóljunk Ennio Flaiano, a mifelénk kevésbé ismert szatíraíró vélekedéséről, kevéssel halála előtt?: „Itáliában többé semmi sem történik. És mindaz, ami mégis történik, agyoncsépelt és siralmas… A fiataloknak világosabb fogalmaik vannak, mert a tények láttán olyannak ítélik őket, amilyenek, s javaslatokat tesznek orvoslásukra. Mi (ti. idősebbek) nem javasolhatunk semmit, mert magunk is okai vagyunk annak, hogy ebbe a nevetséges helyzetbe kerültünk. Hittünk az irodalomban, a művészetben, az életben, ma pedig tudjuk, hogy a művészet nem létezik többé, és hogy az írók az irodalom, a költők a költészet halálát ünnepük. Felgyújtották a hajóinkat, és nem tudunk másokat építeni helyettük…”
Ha író vagy költő céltalannak véli alkotómunkáját, panasza lehet önvizsgálatból fakadó szubjektív érzés, de adódhat abból a felismerésből is, hogy a nagyközönség másfajta, olcsóbb portékára tart igényt. Ez a kelendő portéka ma Itáliában a mérföldes léptekkel (=példányszámokkal) teret hódító, divatos libro giallo, a krimi (az olasz azért nevezi„sárgának” a ponyvát, mert mint a ragályos betegség, melynek hajókon sárga zászló a hírnöke, veszedelmes gyorsasággal terjed). De ponyva jóformán minden időben létezett, a detektívtörténet mint műfaj pedig Edgar Allan Poe rémnovellái óta hódít, persze anélkül, hogy termékeit egy napon emlegethetnők Simenon vagy Dürrenmatt műveivel. De hol van az megírva, hogy az irodalomnak kizárólag a nem irodalom kedvéért lehet hátat fordítani? A jelenségre az olasz kritikusok legutóbbi, Arezzóban tartott összejövetele kapcsán hívta fel a figyelmet Geno Pampaloni, a Corierre della Sera munkatársa. „Túlságosan sok az időtlen regény” – állapítja meg egyebek között s további fejtegetését erre az alapgondolatra építi. Szerinte a regényírók átvették a lírikusoktól a lét kultuszát, egyoldalúan heroizálják a magányos embert (tehetetlen meghasonlottságával és kiúttalan szorongásával együtt), nem nyújtanak tápot kollektív emóciókra, magyarán: képtelenek érdeklődést kelteni az olvasóban. „Az olasz regény utolsóig az témája az Ellenállás volt… Jelenleg a mi elbeszélőirodalmunk, már amelyik számít, a fragmentizmus világában, a csip-csup dolgok között éldegél.”
Ez már irodalmár-olvasók kifogásait összegező elmarasztalás; konstruktív bírálat, mely valóságos kátyúból szeretné kiemelni egyesek szekerét. De ha e „kátyú” mélyére nézünk, megint csak az írói felelősségtudat kérdésével találjuk szembe magunkat. A tekintélyes Espresso hasábjain nemrég lezajlott kisebb szellemi turnír bizonyítja, hogy ez így igaz. Guido Piovene és Alberto Moravia. Gofíredo Parisé és Leonardo Sciascia, Giorgio Bocca és Italo Calvino akasztott egymással tengelyt, s vitájuk lényege ezúttal is az elkötelezettség körül forgott. Szerénytelen dolog lenne egy ilyen vitába messziről beleszólni, egy két kiragadott s egymás mellé helyezett vélemény azonban viszonylag hű képet vázolhat a „discussione” arányairól.
Itt van példának okáért Goffredo Parise válasza a disimpegno vádjával együtt nekiszegezett kérdésre. „Az író elkötelezettsége – ha történetesen művész az illető – abból áll, hogy szép elbeszélést, szép könyvet ír, végtelen lelkiismeretességgel és őszintén, teljes odaadással végzi a munkáját. Ha sikerül művészit alkotnia és meghatja az embereket, maradéktalanul eleget tett hivatásának”.
Más hadállásból, történelmi, de mégis időszerű szemszögből közelíti meg ugyanazt a kérdést Alberto Moravia. A Ciociara világhírű szerzője – akit kritikusai el-elmarasztalnak, amiért újabb könyveiben nem emelkedik saját régebbi színvonalára – azzal magyarázza számos író viszolygását mindennemű ideológiai harctól, hogy Itáliában még mindig rendkívül szívós eszmeáramlat a katolicizmus, a harmincas években pedig az olaszok (akárcsak a németek vagy más európai országok népei) kiábrándító tapasztalatokat szereztek az embert puszta eszközzé degradáló, vagy egyenesen semmibevevő ideologizálásról. „A művész – elmélkedik Moravia –, ha békében hagyják, pontosan úgy viselkedik politikai vonatkozásban, mint bármelyik állampolgár; ugyanazokkal a kétségekkel, ugyanazzal a tájékozatlansággal, ugyanazokkal az idioszinkráziákkal és ugyanazzal a naivsággal viaskodik, mint a többiek. Sajnos azonban a művészt nem hagyják békében. Ami egyfelől hízelgő dolog ugyebár, hiszen a művészet nagy tekintélyéről tanúskodik a modern társadalomban, de másfelől –, hogy úgy mondjuk – kockázattal teli válaszút elé állítja nem egyszer a művészt…” az időtálló választás jelentőségét helyezi hozzászólása középpontjába Leonardo Sciascia. Természetes dolognak tartja, hogy az írót adott pillanatban filozófiai kérdések foglalkoztatják, s ötvenes éveiben a halálra is gondol – nemcsak az életre; ettől ugyanis politikai téren gondolkodhatik pontosan úgy, mint harminc esztendővel előbb. Válaszút esetén azonban kimondhatatlanul fontos a hibátlan tájékozódás. „A magam részéről egy sereg dologban végérvényesen választottam: úgy döntöttem példának okáért, hogy nem akarok sok pénzt, beérem kevéssel; úgy döntöttem, hogy hiszem és vallom, az OKP az egyetlen komoly dolog, amely Olaszországban létezik, épp mivel az utóbbi években egyre jobban elhatározta, hogy kizárólag a munkásosztály pártja lesz; úgy döntöttem, hogy a kényelmetlen igazságot is kimondom; és szükség esetén – remélem – úgy döntenék, hogy vállalnom kell a börtönt is…”
Igaz-szép vallomás ez az írói felelősségről. Méltó egy nagy múltú irodalomhoz, amely annyi halhatatlant adott népének s a világnak.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 24. számában, 1973. június 15-én.