– és II mulino sul Siret, Nechifor Lipans Weib (illetve El Macha, A balta), Tales of War, Nikora Potkova, húsz antológia és több önálló kötet, melyeknek lapjain oroszul regél, egy sereg lefordított elbeszélés: jelzi – persze csak töredékesen – Sadoveanunak az irodalmi nagyvilágba vezető, egyre szélesebb útját. Ritka-szerencsés eset az övé: egy viszonylag kis nép nagy írója, aki (hasonlóan Illyés Gyulához, Krlezsához vagy Ivo Andričhoz) megérte műve nemzetközi elismerését. A múlt század második felében előbb a norvég Ibsen, később a svéd Strindberg fut be ilyenszerű pályát – manapság ez a folyamat sokkal intenzívebb lett: amikor szerény múltú nemzeti irodalmak Hikmeteket, Pablo Nerudákat, Patrick White-okat teremnek, természetes jelenség, hogy a román klasszikusok – akár a XIX. században, akár a miénkben „lokalizáljuk” őket – megtalálják az utat a művelt emberiség felé. Részemről nem is a jelenséget, hanem annak okát-fokát tartom (külön-külön minden esetben) fontosnak.
Sadoveanu oeuvre-je annak köszönheti növekvő világhírét, hogy valóban átfogó, széles vásznú freskója egy nép múltjának, jelenének: időben a VIII. századtól (Creanga de aur) a szocialista építés korszakáig, térben egész Romániát (sőt egyik-másik peremvidékét is), mélységben az évezredes népszokásoktól a mai szív-ész-lélek legapróbb rezzenéséig terjed ki a hatósugara. E modern krónikás látásmódját lehet a Turgenyevéhez hasonlítani, lírával átszőtt epikus hangszerelését titulálhatjuk dickensinek. De írásaiban erőteljes, markáns művészi egyéniség lüktet, ez a Persönlichkeit pedig szinte egybeolvad a román szellemiség ősrégi arcélével; hiszen összetéveszthetetlen vonásait – Ion Creangă, Dimitrie Cantemir, Neculce örökségén keresztül – a Mioriţáig visszavezethetjük. „Mélységesen egyetemes, lévén mélységesen román!” – mondta Eminescuról Arghezi. A tétel messzemenően érvényes Sadoveanura is.
Eminescu azonban mégis osztatlan elsőbbséget élvez a világtájakon barangoló román klasszikusok népesedő családjában. Alakja és tragikus vége élénken foglalkoztatja még kortársait, amikor Marguerite Miller-Verghi negyvenkét versét teszi közzé Quelques poésies de Mihai Eminesco címmel. Puskin nyelvén hat önálló kötet és hét-nyolc antológia terjeszti ragyogását – körülbelül annyi poémája forog közkézen oroszul, mint Catullus egész corpusa. Konrad Richter és Alfred Margul-Sperber német tolmácsolásai mellett legszembetűnőbb az olasz és a magyar Eminescu népszerűsége. Véleménye szerint Eminescuban egyetemes vonás a „kozmikus világkép” és a szüntelen őrlődés a múló pillanat és az örökkévalóság hívása között, míg „románsága” a népi hagyományok továbbgyűrűztetésében és az úgynevezett keleti kereszténységben jut kifejezésre. Eredeti, bár kissé bizarr vélekedés, mindenesetre; Eminescu nagyságát mi már másutt látjuk, keressük: abban, hogy amikor Nyugaton alkonyati utórezgéseihez ért a század elején a Mme de Staël-ék szellemében megifjodott líra, ő a nagyromantikát műveli és fejleszti tovább – összetéveszthetetlen, sajátosan román hangnemben. Ezért érthető, ha a magyar olvasó szemében egyike a legkedveltebb költőknek: halálától 1964-ig 121, 1964-ben (Költemények című kötet) 284 verse jelent meg magyar fordításban – alig néhánnyal kevesebb, mint a Perpessicius gondozta kritikai kiadásban. Fokozódó térhódításával – elmondhatjuk – valóságos reneszánszát éli a romantika, az örök elégedetlenség és a titanizmus között vergődő költői attitűd, de anélkül, hogy az álomvilág fölébe kerekedne a társadalmi érdeklődésnek, vagy a szétágazó stílusirányzat kellékei megkérdőjelezhetnék a román költő eredetiségét. Byron és Shelley, Lamartine és Hugo, Hoffmann és Heine, Ugo Foscolo és Leopardi? – Eminescu rokona valamennyiüknek; de bizonyos értelemben szintézisüket is adja életművében.
Hát Ion Creangă? – Más nyelven visszaadni legalább olyan nehéz, mint, teszem azt, Jean Giono prózáját. Agnesina Silvestri-Giorgi elsőként fordítja le Gyermekkori emlékeit olaszra (1931), de két év múltán már a Contes populaires de la Roumanie lapjain szerez „belépőt” a franciául olvasók óriási térségébe, majd Sütő András és Kiss Jenő magyar fordításai mellett angol, olasz, portugál könyvcímek mögött húzódik meg szerényen. Old Nichifor Coțcariul, La suocera con tre nuore, Recardações de Infância…
Ami a fogadtatást illeti, kritikusok és irodalomtörténészek a legmeglepőbb „rokoni szálakat” vélik felfedezni arcvonásaiban, a hasonlított helyett többnyire a hasonlót tartva szem előtt, így Jean Boutière jobb híján a Lúdanyó meséiről híres Charles Perrault tőszomszédságába helyezi, mások tollára Gogol, Mark Twain, Rabelais nevét adja Creangă témavilága és gejzírként buzgó humora. Mindannyiuk közül talán Yves Auger-nak, a Souvenirs d’enfance (1947) fordítójának megállapításai a legtalálóbbak: ő ismerte-beszélte az író anyanyelvét, tanulmányozta a román irodalmat, kolozsvári román és magyar egyetemistáknak adta le Montaigne-t és társait. Ezeket előrebocsátva idézem kommentárját: „Creangă varázsát mindenekelőtt stílusában,, gazdag színskálájában kell keresni. Semmi sem viseli művében valamely (idegen vagy román) irodalmi hatás nyomait. Művészete egyenesen a moldvai kősziklából fakad, közvetlenül és természetesen, keresetlenül…”
Klasszikus volt Alecsandri, klasszikus Caragiale; a hozzánk közelebb állók közül Ion Barbu, Lucian Blaga. De ha (kellő fenntartásokkal) elfogadjuk T. S. Eliot véleményét, hogy tudniillik a klasszikusság elsősorban érettség, s egyetértünk abban is, hogy a modern irodalmak „beérését” legeredményesebben a regény fejlettségi fokán lehet lemérni, óhatatlanul Rebreanunál kötünk ki. Ő az, aki elsőként ír világszinten mozgó regényeket a román irodalomban. Frontális támadás a kettős – társadalmi és nemzeti – elnyomatás ellen; emlékezetünkbe vésődő, eleven hősök, szereplők; drámai feszültségtől lüktető epikus hömpölygés; arányosság és egyensúly a meseszövésben, keretes szerkesztésmód…: a Ion, le Roumain, El Bosque de los Ahorcados (illetve La foresta degli impiccati, Akasztottak erdeje), Der Aufstand (Lázadás), La Danse d l’amour et de la mort (Ciuleandra) és a hasonló címek légiója megmagyarázza, miért beszélhetünk a világirodalom jelenkori történetében egy Rebreanu-fejezetről. Az első világháború utáni légkörben, mikor a lezajlott kataklizma irodalmi visszhangja akkora méreteket ölt, hogy az egyedül a második világháború filmes visszhangjához mérhető, az Akasztottak erdeje valahol a Tűz, a Doberdó, a Nyugaton a helyzet változatlan szomszédságában… emlékeztet, s egymás után hódítja meg a cseh, magyar, szlovák, francia, olasz, angol és spanyol olvasót; s mind ez ideig kevesen vették észre, hogy a regényben Apostol Bologa, Klapka és Varga mellett központi hőssé magasodik Gross főhadnagy, aki a szocialista forradalom szükségességéről szeretné meggyőzni (nemzeti elfogultságaiktól szabadulni nem tudó) bajtársait. A legnemzetközibb rebreanui siker a Ion.
Egyrészt mivel szervesen kapcsolódik a paraszti világhoz, melynek ábrázolása Délkelet-Európában (lásd Móriczot és társait) éppoly szívós-általános, mint Nyugaton a polgári, másrészt mivel bőven volt mire hivatkozni kommentálása közben, ez a regény egy adott pillanatban az érdeklődés homlokterébe került. Itáliában doktori disszertáció iș született Un naturalista romeno – Livio Rebreanu címmel, Anna Giambruno tollából. De a tanulmányíró önmagát cáfolja meg, amikor megállapítja.: „Míg Reymont műve mélyen vallásos, a Vergáéban pedig holmi keresztény-sztoikus morál érvényesül, Rebreanu regényeiben – melyek a föld kérdéseit taglalják – a vallásos tényező teljességgel hiányzik.”
Nem atavisztikus hajlam verista-naturalista megnyilvánulása, valóban, s még kevésbé vallásos révületé A csók című fejezetben filmszerűen lencsevégre kapott jelenet. (Ion „áhítatos, lassú mozdulattal térdre borult, szinte öntudatlanul lehajolt, s ajkát kéjes vággyal nyomta a nedves földhöz”.) Inkább egy parasztember önkéntelen gesztusa, aki megszokta, hogy holdakban mérje a boldogságot. Zola parasztjai hajmeresztő bűncselekményekre vetemednek földéhségükben, Reymont szereplői még a kiszólásaikban sem tagadják meg misztikus észjárásukat. Rebreanu Ionjában Belciug tisztelendő fontos regényalak, de igazából nem „lelki atya”, hanem nagyon is világi perpatvarokban irányítja-kormányozza a falusiak életét.
Engedtessék meg, hogy a Ionhoz fűződő személyes élményemet is elmondjam. Amikor magyarra fordítottam, először igyekeztem minél szebben s választékosabban átültetni minden mondatát. Egyetlen újraolvasás és az eredetivel való – kicsengésre, hangulatra fülelő – egybevetés azonban rádöbbentett, hogy Rebreanu stílusa kevésbé „irodalmi”. Az egész fordítást át kellett gyúrnom, hogy az eredeti szöveg ízeit-zamatát el ne sikkasszam.
Rebreanu regényírása ugyanis nem úgynevezett szépírás, és persze a legtávolabbról sem szépítgető írás: a toll inkább vésőként „forog” a kezében, amellyel keménykötésű, szilaj, tántoríthatatlan kőalakokat, népi figurákat hív életre. Ezért mosódik és halkul el mind a környező természet, mind a lírai felhangok zsongása műveiben, ezért olyan drámai sodrású a prózája, amilyen „bukdácsoló” odafent, Naszód környékén a Nagyszamos. „Az alkotás alapja – írta 1943-ban Rebreanu – kétségtelenül a kifejezésmód, azonban nem mint öncél, hanem mint eszköz. Egy ragyogó körmondat vagy újszerű szóösszetétel kedvéért sosem fogok feláldozni egy művészi szándékot; legyen inkább a kifejezés darabos, de mondjam valóban azt, amit akarok,. semhogy csiszolt legyen – és pontatlan”. Íme, egy esztétikai krédó, amely hasonmása a közismert tolsztoji vallomásnak: „Különös dolog ez a törekvés a forma tökéletességére, de csak egy feltétellel: ha jó a tartalom…” Rebreanu megjelenésével a realizmus üli diadalát a román irodalomban, eredeti színfolttal gazdagítva az európai regényírás összképét. Erre a teljesítményre jó ideje gyűjtötték az erőt a Dunának–Oltnak klasszikusai.
Megjelent A Hét V. évfolyama 33. számában, 1974. augusztus 16-án.