Az író születésének 150. évfordulóján
„Tudja meg: egy hétig törtem a fejem azon, hogy kell-e oda az a vessző!” Baudelaire írta ezt a Revue des Deux Mondes igazgatójának, aki úgy látszik – feleslegesnek vélte azt a bizonyos vesszőt. Nyugodtan mondhatta, még több joggal írhatta volna Flaubert. A Balzac utáni nemzedék el nem ismert írófejedelmének szilárd meggyőződése, hogy minden fogalomnak, színnek-hangnak-árnyalatnak csak egyetlenegy szó, egy kifejezés felel meg igazán; s addig keres, javít, kínlódik, míg azt az egyedül idvezítőt tolla alá nem kerítette. „Inkább dögöljek meg, mint egy kutya, semhogy egyetlen másodperccel siettessem a még be nem érett mondatot!” – kiált fel egy levelében; s garmadával idézhetnők meghökkentő kitételeit, ugyanis hol azért panaszkodik, mert ólomsúlyok nehezednek minden ujjára s neki mégis zongoráznia kell, hol meg azzal áll elő, hogy… a semmiről szeretne utolérhetetlenül szép könyvet írni.
Életrajzírói számtalanszor elmondták, mint szokta ellenőrizni hangos felolvasások segítségével készülő müveinek zenei hatékonyságát, Sainte-Beuve még a Bovaryné megjelenésekor észreveszi, hogy szerzője „úgy tartja kezében a tollat, mint sebész a biszturit, Antoine Thibaudet pedig „Flaubert laboratóriuma” cím alatt fejtegeti az író alkotásmódját. A hagyományos francia irodalmi közvélemény értékskálája szerint Gustave Flaubert=Műgond. Annyira, hogy ma már elég sokan kezdik sokallni. Claude Roy szemében például Flaubert, a művészet remetéje, a stílus aszkétája, a munka megszállottja egyben „az irodalmi szemfényvesztés legremekebbül sikerült esete”, melynek súlyosságát egyedül a Bouvardés Pécuchet csökkenti valamelyest. R.-M. Albéres (Histoire du roman moderne – A modern regény története, 1967.) pedig? – Tökéletes, ám többé-kevésbé öncélú leírások mesterét látja benne, s tételét bőséges idézetekkel támasztja alá, míg végül oda nem konkludál, hogy ez a fajta virtuozitás holtpontra juttatja a regényt.
Indokolt-e vajon ez a (különben elismerő értékelésből kifeslő) kíméletlen vád? Tehetünk-e egyenlőségjelet Flaubert és a parnasszista költők közé, akik úgy lúgozzák ki személyiségüket a műalkotásból és törnek az abszolút szépség csúcsai felé, hogy közben elutasítják vagy a legjobb esetben elegáns mozdulattal mellőzik a haladás gondolatát? – A Madame Bovary évszázados sikere, az Érzelmek iskolája növekvő népszerűsége, a Salammbȏ régmúltat átvilágító hitelessége a bizonyíték arra, hogy az ilyenfajta, szigorkodó vélekedések jóval inkább retorta-képződmények, mint Flaubert változatlanul eleven alkotásai, „őrizkedjünk attól az ihlet néven ismert túlfűtöttségtől, melyben néha több az idegizgalom, mint az izomerő. Ebben a pillanatban például nagyszerűen megy az írás, simán gördülnek a mondataim… De tapasztalatból tudom, mit ér a csapongó képzelet álarcosbálja, melyről kimerülten, halálos-unottan támolyog haza az ember, miután csupa hamis dolgot látott és ostobaságokat fecsegett összevissza. Mindent hidegvérrel, kimérten kell csinálni…” E vallomás mélyén Flaubert realista művészi krédója vibrál: a pontos értesülést kifogástalan tolmácsolással párosító regényíró hitvallása, aki tudatosan ölti magára az érzéketlenség (ezúttal áttetsző) kirurgusi maszkját, hogy megbízható látlelet birtokában nyilváníthasson véleményt, s ugyanakkor annak tudatában kalapálja ki mondanivalójának a legtalálóbb formanyelvet, hogy minden felületesség a tartalomra ütne vissza.
Flaubert levelekben szétszórt vallomásait már csak azért sem kezelhetjük félvállról, mert míg mások „papucsban” mutatkoznak be hasonló alkalmakkor – s a francia irodalomban könnyű erre klasszikus és modem példát találni –, ő az episztolákban sem tagadja meg önmagát. Flaubert első- és másod- és tizedsorban egyaránt és kizárólag író. Gondjai-bajai szinte kivétel nélkül műhelygondok, érzelmei mindig készülő vagy alig elkészült műveket lengnek körül. Az irodalom tölti ki magán- és közéletét (ha ritka párizsi felruccanásait annak lehet nevezni). A maximálisan kifejező stílus problémái merítik ki egész szellemi érdeklődését. A mit-hogyan főbenjáró kérdése foglalkoztatja, akár saját „próbálkozásairól”, akár akadémiai babérokra pályázó kartársak műveiről van szó. Emlékszünk a Szent Antal megkísérlése drámai jelenetére? – Ahogy Sába királynőjét taszítja el kincsestül-kéjlakostul a szent életű férfiú, úgy menekül alkotó magányába Flaubert. Megint egy idézet, egy Louise Colet-hez intézett levélből: „Ne szeress annyira! Fájdalmat okozol vele!”
Vajon nem azt jelenti-e az irodalom számára, amit anachoréta elődeinek a vallás? Megszállottsága nem a misztikusoké, de impassibilitéja sem a naturalistáké: mindkettőt a legmesszebbmenő hitelesség igénye hatja át. Flaubert – az epilepsziás rohamokkal viaskodó, fiatalon megvénült Croisset-i remete – az élet örömeit löki el magától, hogy hamisítatlanabbal adhassa vissza az életet. Alig volt húszesztendős, mikor az olasz templomok meghitt légkörével kapcsolatban elmerengett: „Be jó is lehet szerelmes szavakat suttogni a gyóntatószék félhomályában, úgy estefelé, lámpagyújtás idején. Na, de mindezt nem nekünk találták ki. Mi azért születtünk, hogy átérezzük, kifejezzük – nem pedig azért, hogy átéljük és birtokunkba is vegyük az ilyesmit.” A szépírás mint önfeláldozás élete végéig művészi programja Flaubert-nek.
Mindenekelőtt megírja a Bovarynét. Ezt a regényesség ellen megalkotott regényt, melyben – akárcsak a Don Quijote-ban – minden olvasó megtalálja számítását a múlt század hatvanas éveiben. Aki romantikus ábrándok fantomjait kergeti, együttérez Emmával, tragikus végzetnek fogja fel bukását. Viszont aki felismeri, hogy a „banalitás tragédiája” egy anakronisztikus korérzés felmelegítésének szükségszerű velejárója, annak jótékony hatású ellenméreg a könyv.
Flaubert A nyomorultak kapcsán jegyezte meg Hugoról, hogy nem szabad „olyan hamisan festeni a valóságot annak, aki Balzac és Dickens kortársa”. De még kevésbé szabad zárdában szövögetett leányálmokra építeni az életet, amikor élettársunk középszerű ember, életkörülményeink a sivár vidékiség bélyegét viselik magukon. Emma boldogságálmából csúfot űz az élet; s miután képtelen az egyhangú, szürke mindennapok szomorú valóságát megszépíteni, emberi tartalmakkal lakályossá tenni – életével fizet a szerencsétlen asszony. Bovaryné vigasztalan sorsa nem véletlenül hozta létre a bovaryzmus fogalmát, aki félreismeri és mindenáron „jobb sorsra érdemesnek” tartja önmagát, annak előbb-utóbb szembe kell néznie a kijózanító valósággal… Mindezt bonyolult hangszerelésű, szimfonikus eszközökkel megkomponált regényben juttatja kifejezésre Flaubert. Neveltetésétől a házasságkötésen és házasságtörésen át az öngyilkosságig kíséri végig hősnőjét, anélkül, hogy rokon- vagy ellenszenvének expressis verbis hangot adna, híven esztétikai meggyőződéséhez, mely szerint ami igaz – egyben szép is.
A Salammbȏ lapjain még szembetűnőbb Flaubert impassible eljárása, hiszen az ókori Karthágó falai közé vezeti érdeklődése. Valóban: sehol semmi líraiság, semmi személyes hozzáállás, maximális tudományos vértezettség. Alkotás közben az író (saját bevallása szerint) szívesen odaadná jegyzethalmazának a felét, ha csak három percre átélhetné hősei szenvedélyét. A fáradságos munkával összegyűjtött jegyzetekből, mégis, remekmű keletkezett a fiaubert-i regényírás kohójában: hőskölteményszerű múltidéző remekmű, a fellázadt zsoldosok eposza, mely a „részvétlen” ábrázolás erényei folytán rászolgál ugyan a parnasszista regény elnevezésre (Michel Raimond: Le roman depuis la Revolution, 1968), Matho és Salammbö szerelme azonban inkább az utóromantikus művek között jelöli ki a helyét. A (szélesvásznú filmre kívánkozó) monumentális tömeg- és csatajelenetek egyfelől s az aprólékos tárgyleírások másfelől itt is a valóságos ókori élet igaz-szép felidézését célozzák; s ezt a célt Flaubert messzemenően realizálta, akkor is, ha szakavatott orientalisták megkérdőjelezték egy-két beállítását.
Úgynevezett Bildungsroman (vagy angol viszonylatban life novel) az 1869-ben kiadott Érzelmek iskolája. Flaubert az ifjúkorból a férfikorba való átmenetet ábrázolja művében, regényének azonban nincs sem összefüggő, kerek egészet alkotó cselekménye, sem aktív és tevékeny központi hőse, sem világos és megnyugtató kifejlete: Frédéric Moreau eseménytelen vegetálása a kiábrándultság és kilátástalanság „eposza”. Talán ennek tulajdonítható kezdeti bukása a megjelenés pillanatában, de ez magyarázza ugyanakkor a naturalista nemzedékre gyakorolt nem mindennapos hatását, valamint azt, hogy napjainkban, mikor az „új hullám” hívei elődök után kutatnak, bizonyos fokú reneszánszát éli az Education sentimentale.
Megjelent A Hét II. évfolyama 51. számában, 1971. december 17-én.