Boldogult tanárjelölt koromban (de rég volt, te jó ég!), mikor a Nagy Flórenci életrajzi adatait kezdte elősorolni, Várady Imre professzor kétórás előadásban ismertette, milyen göröngyös és tekervényes úton, menet közben elejtett és váratlanul felbukkant hipotézisek buktatóin jutottak el a Dante-kutatók arra a megállapításra, hogy költőóriásuk 1265 májusában született. Részemről az említett előadáson és azután, számos magyar, román és világirodalmi klasszikus életének tanulmányozása folytán döbbentem rá a döntő fontosságú, kezdetben szinte lehangoló igazságra: nagy írók és költők születését bizony nem jelzi előre üstökös vagy más égi csoda – legtöbben holmi tabula rasa alacsony szintjéről szökkennek a magasba; az utókor azonban (ha csak teheti) megjelöli az évet, napot, hónapot, s post eventum korszaknyitónak deklarálja a dátumot, amely eredetileg semmivel sem különbözött a leghétköznapibb hétköznapoktól.
Kortársi szemmel nézve ugyan kinek jelentett valamit Atcalá de Henaresben – nem egész Hispániában! – az 1547-es esztendő, melynek valamelyik (?) hónapjának valamelyik napján (?) Miguel de Cervantes a világra jött? A leszegényedett kasztíliai törpenemes család tagjain kívül legfeljebb néhány rokon meg ismerős szerezhetett tudomást az eseményről. A spanyol irodalomtörténészek azonban ma erre az évre teszik a majdnem másfél századra terjedő „Siglo de Oro” (aranyszázad) kezdetét, s amikor ezt cselekszik, tagadhatatlan szépirodalmi virágbaborulás fényeire támaszkodnak.
Dantéval még inkább így áll a helyzet. Hat évszázad kutatásai, néha dantomániássá hőbörödött dantológusok kínos-keserves szorgoskodása mai napig sem tudta tévedhetetlenül megállapítani, hogy ama bizonyos május idusának hányadik napján született a költő. De már Boccaccio Dante-életrajza – az a Vita di Dante, melynek címe nemsokára műfaji meghatározássá patinásodik – félreérthetetlenül közli: a „divino poéta” ötvenhatodik életévében, 1321. szeptember 13-ról 14-re virradólag hunyta le szemét. Paradoxális dolog, látszólag legalábbis: a valóban halhatatlan alkotók elhalálozásának időpontját feljegyezzük, megtanuljuk, észben tartjuk, holott ezeknek (mint Babits mondja) tulajdonképpen csak születési évük van; a „paradoxon” azonban természetes jelenséggé szelídül mindenki szemében, mihelyt figyelembe veszi, hogy a két dátum között létrejött és kimagaslóvá terebélyesedett – a Mű, megszületett az alkotóját túlélő alkotás, amely egy csapásra különleges ragyogást kölcsönöz a legcsekélyebb életrajzi adatnak is, lévén érthető örök-emberi velleitás, hogy tisztázzuk: milyen volt, esetleg milyen is lehetett emberi mivoltában az, akinek olyan kincseket köszönhetünk, mint az Aeneis, a Hamlet vagy a Háború és béke.
Klasszikusok ismérvei között gyakran szerepel a sokoldalúságukat kiemelő megállapítás: a tankönyvek elöljáróban elmondják, mi mindenben jeleskedtek az illetők. Voltaire egy személyben elbeszélő, történetíró, tragédiaköltő és félelmetes publicista. Goethe kiváló lírikus, színpadi szerző, regényíró, természettudós, bölcselő, államférfi satöbbi.
Dantéról mindenki tudja, hogy költő, filozófus, teológus, nyelvész, reformer… poéta, ahhoz sem fér kétség, hogy „nagy költő, mivelhogy nagy ember”, és így tovább. Benedetto Croce – akinek esztétizáló Dante-képét azért nem fogadhatjuk el szó nélkül – lényeges körülményre hívja fel ezzel kapcsolatban a figyelmet: ,,… ha Dante nem lenne rendkívül nagy költő – mint ahogy az –, feltehetőleg elvesztené jelentőségét a sok egyéb foglalatosság, ugyanis teológus, bölcselő, közíró, utópista és szenvedélyes politikus bőven akadt az ő idejében – mint minden időben.” (La poesia di Dante, Bari, 1922.)
Amiből logikusan következik, hogy Dante örökségéből elsősorban az opus poeticus tekintendő valóban halhatatlannak: a Beatrice légies szépségét „édes új stílusban” magasztaló szonettek, balladák (Vita nuova), és a földi (=való) élet örömét-bánatát, a középkor végi lélek transzcendentális sóvárgását, szimbólumokba ágyazott boldogságvágyát magvas-szép terzinákban megörökítő poéma (Divina Commedia). Kommentátorok hada, tudós műelemzések légiója tudatosítja olvasók millióiban e költészet szépségét, mélységét. Vég nélküli szövegmagyarázatok derítenek fényt a dantei allegorizmus egy-egy különösen homályos pontjára. Nincs az Isteni Színjátékban szókép vagy stílusalakzat, melyet ne igyekeznének újból és újból megvilágítani olasz és nem olasz dantológusok. Jobbnál jobb műfordítók ültetik át Hugo, Puskin, Petőfi, Eminescu, minden művelt nemzet nyelvére.
Az a „sok egyéb” azonban mégsem olyan elhanyagolható apróság, vagy egyenesen ballaszt, amilyennek Croce hiszi és hirdeti. Nem az, mert ama bizonyos „altre cose” mozaikkockáiból tevődik össze a valónál valódibb középkor végi-újkor eleji valóság, melynek talajából a Költő műve sarjadt. Mondhatná-e például valaki, hogy Dante történetírói alapossága nem sokat nyom a latban, mikor köztudomású, hogy némely terzinája tényleges értelmét csak Dino Compagni, Matteo Villani és más krónikások közreműködésével lehet megközelíteni? S állíthatjuk-e, hogy (távolról sem statikus, de attól következetes) politikai állásfoglalása nem érdekes, ha tudva tudjuk, miként vált lokálpatrióta fehér guelfből olasz hazafivá, majd az egységesnek megálmodott Itália szószólójából a ghibellin nemzetköziség hirdetőjévé?
Nincs ez másként Dante prózájával sem. Első olvasásra skolasztikus elmére valló, nyakatekert, élvezhetetlen „irány”. (Az Új élet így kezdődik: „Születésem óta már kilenced ízben tért vissza forgásában a világosság ege majdnem ugyanarra a pontra, amikor először jelent meg szemem előtt lelkem dicsőséges hölgye, kit is sokan, akik másként nem nevezhették, Beatricének hívtak” – Jékely Zoltán fordítása.) Ám ez a mélyen archaikus, a mi modern fülünknek talán csikorgó, kellő előképzettség híján élvezhetetlen kifejezésmód az olasz széppróza első számottevő dokumentuma, s mint ilyen előfeltétele, „szálláscsinálója” például a boccacciói Dekameron epikus hömpölygésének.
Dante érdemei sok szempontból az úttörő érdemei. Azt cselekszi az olasz Parnasszuson, amit Chaucer az angol vagy Villon a francia költészetben: összegez és előre lendül, lezár egy korszakot – s megnyitja a soron következőt. Egyetlen, nagyon-nagyon fontos különbséggel: hogy zseniális alkotóként tör utat egy eladdig gyermekcipőben tipegő nemzeti irodalomnak. Az előtte fejlődésnek indult olasz szépírás számottevő képviselőit tíz ujjunkon megszámolhatjuk: a nyomába lépő írók és költők összehasonlíthatatlanul magasabb szintről kapnak szárnyra, s igen gyakran vernek Európa-szerte visszhangot műveikkel.
Az „illustre volgare” alig másfél évszázadnyi szerény múlttal dicsekedhetik, amikor Dante Alighieri jelentkezik. (Az első olasz nyelvű feljegyzés 1135-ből való.) De ő úgy ír, úgy versel mégis, mintha ezeréves költői virágzást tetőzne be. Csoda-e, hogy az olaszok nem csekély büszkeséggel Sommo Poeta, a legnagyobb költő néven emlegetik?
Dante első jeles képviselője egy fejlődésnek indult irodalomnak – s mindjárt a legeslegjelesebb. Költő-óriása egy nemzetnek – s mindjárt nemzetközi költő-óriás. Az Isteni Színjátékhoz fogható remekmű létrehozóját tulajdonképpen lehetetlen méltóképpen méltatni. Természetes, hogy egy-egy évfordulójáról világszerte megemlékeznek. Mert nincs az a szobor, tudományos ülésszak, könyvkiadói vállalkozás vagy sajtóvisszhang, amely felérne öröksége univerzális értékével. Egyik kiváló szakértője írta művéről a század derekán: „A hatalmas és a nagyszerű mellett, amely legmagasztosabb koncepcióiból árad, megtaláljuk benne annak a művésznek az egyszerűségét, frisseségét, szelídségét, aki a természet legtünékenyebb jelenségeit, az élet legköznapibb eseteit, a szív leggyengédebb rezdüléseit is ábrázolni tudja.” (Michele Barbi: Vita di Dante, Sansoni, Firenze).
Megjelent A Hét II. évfolyama 39. számában, 1971. szeptember 24-én.
