Inno all’Uomo – egy kicsit retorikusan hangzik, és az olvasónak talán Manzoni versciklusát (Inni sacri), esetleg Pindarosz ódaszárnyalását, Szophoklész híres kardalát juttatja eszébe. Átültetésében a már említett Rosa del Conte eleve kikerekíti a költemény címét azzal, aminek felismerését szerény-tudatosan hallgatóságára bízta a dalnok: hogy évezredek húrjait pengető ujjai alól himnusz akkordjai zengnek világgá.
S himnusz a Cîntare omului, valóban, Arghezi meg a mai román líra legegyetemesebb és egyben leghazaibb képviselője. Énekét a másik világirodalmár, Tudor Vianu ismert tanulmánya nyomán – de annak előtte is – természetszerűleg helyeztük a Munkák és napok, a Faust, a Századok legendája, Az ember tragédiája mellé – műfajilag elegyítetlenebb poème d’humanité-t el sem lehet képzelni. Nem, de modernebbet, korszerűbbet is alig!
A fenti művek szerzői (Hésziodosztól Madáchig) nagyobbára teocentrikus világkép keretei közt heroizálják „Ádámot“, s persze nem tagadják meg tőle a titán babérait. Arghezi hőse viszont? Demitizált, lucretiusi természet ölén felcseperedett homo militans, aki törekvéseiben összegezi a mai „condition humaine“ legkézenfekvőbb követelményét – a szocializmus harcos igényét.
„Ember, meddig maradsz te a rossz szolgája még? Ideje már, hogy egyszer magad gazdája légy!“ Ekkora hangerővel kevesen rikkantották el közös igazság- és szabadságvágyunkat; a Cel ce gîndește singur verssoraiban az „egyedül“ nem magányába süppedt, elkülönülő, rodini gondolkodót fed, hanem a láncait végképp szétroppantó Prométheuszt, emberembert, aki sorstársaival egyetemben megérett már arra, hogy saját lábán megálljon és a sorsát kovácsolja.
Mi hát a nyereség abban, hogy Rosa del Conte, a Nobel-díjas Quasimodo, Luc-André Marcel, Szemlér Ferenc és mások fordításában ez a poéma – s szélesebb körben Arghezi költészete – idegen nyelveken is hozzáférhető? Az, hogy a második világháború után újabb szociogóniai költeménnyel gazdagodott a világirodalom? – Ez sem csekélység, Arghezi érdeme azonban jóval nagyobb: az ő emberiség-költeménye jellegzetes nemzeti vonások hordozója, hőse pedig – bár a jelenkori tudomány és technika szintjéről tárja fel évezredes gyötrődését, fényes jövőbe fúródó életérzését – finom hajszálerekkel, ízeket-színeket közvetítő huzalokkal kötődik egy össze nem téveszthető talajhoz. „Hazája az egész föld s hozzá a messze ég“, de… az Oltnál gyújt pipára; mert „szent a ház, hová belépsz naponta“ (Ajtó fölé), s üllő igéivel a költő – miként az eke – a föld arculatát akarja megváltoztatni. Georges Alain kívülről közelíti meg e sajátosságot, de a lényegére tapint: „Hasonlóan Eminescuhoz, Arghezi a népi elemek s a művelt ember érzékenységének szintézisét adja; felfrissíti – kora szellemében – a román nyelv kifejezőkészségét, árnyalatait, új színt, új mondattant, új szenzibilitást honosít meg a román költészetben.“
Modernsége-népisége XX. századi világlíránk élvonalába – Majakovszkij, József Attila, Paul Eluard, Pablo Neruda – mellé emeli a pár éve halott, örökségével változatlanul ható Arghezit. Hogy az élő román írók és költők közül kik előtt nyílik meg a nemzetközi elismerés útja, azt jóval nehezebb megjövendölni (lévén a prognózis e téren kockázatos vállalkozás). Az irodalmi nagyvilágban való érvényesülés folyamata napjainkban örvendetesen felgyorsult; de az, hogy tiszavirág-e vagy tölgyfa ez a könnyebben szerzett „babér“, még mindig a jövő zenéje. Nemrég megjelent, mélyenszántó összegezésében – Personalitatea literaturii române – Const. Ciopraga idéz neveket, műveket, fűz hozzájuk átgondolt észrevételeket, felvázol néhány portrét. C. Crișan és V. Crăciun könyvészeti esszéje – Literatura română în lume –, hasonlóképpen, fontos megállókat tüntet fel szépírásunk világkörüli útvonalán. Marin Preda fő műve, A Moromete család, Pekingtől Kievig és Berlintől Szófiáig aratja sikereit; a jelenségek rejtett okaira szegezett írói figyelem és a tudatosan alkalmazott korszerű kifejező eszközök valószínűleg megnyitják az utat a Risipitorii, a Marele singuratic, az Intrusul előtt is. Titus Popovici két regénye (Străinul – Az idegen, Setea – Éhség) Bukarestben jelent meg angol, német, cseh, magyar, francia és orosz fordításban. Az Északi országút, Eugen Barbutól, hosszabb elbeszéléseivel (Groapa, Princepele) együtt terjed évek óta magyar, német, francia, lengyel és orosz nyelven. Fănuș Neagu szinte egyidejűleg bontogatja szárnyait az osztatlan hazai elismerés meg a nagyvilág irányában. Geo Bogza, a riport élő klasszikusa, díjat nyert az Újságírók Nemzetközi Szövetségétől.
Jelen vannak külföldön a javában alkotó román költők is. Das Lächeln Hiroshimas és Le Sourire d’Hiroshima tanúskodik Eugen Jebeleanu növekvő népszerűségéről (és a béke védelmében kifejtett „agitáció“ örök időszerűségéről), míg szerelmi lírája szomorú mollakkordokat hallat. Al Philippide ókori mítoszokban elmerülve hoz fel színre döbbenetesen új gondolatokat; nagy európai költőkével közös formanyelve belépőféle a mai világirodalomba. Mihai Beniuc – mint „új idők dobosa“ – megbecsült román költő a testvéri szocialista országokban s Vita della vita című gyűjteményes kötete szép fogadtatásra talált Olaszországban. A korán elhunyt Nicolae Labiș, továbbá Nichita Stănescu, Ana Blandiana, Marin Sorescu és mások jelzik, hogy az ifjabb költők művében sem lesz nehéz időtálló emberi értékeket találni.
Nagy István és Kovács György, Sütő András és Papp Ferenc, Székely János és Kányádi, Oscar Walter Cisek és Erwin Wittstock? – Természetesen román társaikkal „azonos hullámhosszon“ jutnak el a külországi olvasóhoz; sajátos módon ékes művekkel bizonyítják, hogy sokoldalúan fejlődő szocialista társadalomban nincs (hisz nem is lehet) különbség ilyen vagy olyan nyelven író-beszélő-gondolkodó honpolgárok között. Nélkülözhetetlen szerepet töltenek be a nemzetiségek tollforgatói a román irodalom terjesztésében; ők az első hídverők, akik mint magyar, német, szerb „tolmácsok“ összekötnek népekkel, nemzetekkel – a világgal. Körülbelül 600-ra rúg a Petőfi nyelvén megjelent román könyvcímek száma a felszabadulás óta: ezeknek tekintélyes hányada jelenkori alkotók tehetségét dicséri, és hazai műfordítók révén került a romániai magyar, illetve a külföldi olvasók kezébe. Műfordítás-irodalmunk óriásit lendült előre az elmúlt évtizedekben, hozzájárulva a szocialista nemzeti egység megszilárdulásához. Ám ez csak egyik fontos ténykedése; a másik – hogy tudniillik ablakot nyitott népünkre, országunkra, életünkre – semmivel sem kevésbé fontos…
Ki az a román író – tűnődöm magamban –, aki legméltóbb módon képviseli ma hazánkat a „Welt“ Parnasszusán. S bármint gondolom végig a lehetséges felállításokat, a sor élére mindenképpen Zaharia Stancut teszem.
A világért sem azért, mivel történetesen írószövetségünk elnöke: ha képesség és funkció törvényszerűleg egybevágna, Platón sosem írta volna meg utópiáját. Az sem feltétlenül irányadó, hogy 1972 őszén országosan ültük meg 70. születésnapját, bár a Viața românească és az Igaz Szó emlékszáma, közös estje meglehetősen sokat mond.
Viszont az már kétségkívül döntő argumentum, hogy határainkon túl Stancu a legolvasottabb élő román író. Hírnevét – nem nehéz kitalálni – a Mezítláb alapozta meg (annyira, hogy későbbi műveit árnyékba is borítja).
1948 végén tűnt fel a kirakatokban, a következő évben már magyar, cseh, szlovák olvasók adják kézről kézre, s a futótűz mai napig terjed, kígyózik – rendre hódítja meg a holland, francia, angol, német, olasz, hindi, orosz, ukrán, finn, urdu, izlandi, perzsa, szlovén, vietnami, japán, török, bolgár, bengáli könyvpiacot, mialatt eredetiben már valahol a 16. kiadásnál tart.
A „román Gorkij“ – ahogy valaki nevezte –, „mintha könnyekbe mártotta volna tollát“ (Amita Ray), „a nyomor, a lázadás, a remény rapszódiáját“ alkotta meg (André Wurmser), és „a vállain hordozza Sadoveanu és Rebreanu örökségét, továbbfejlesztve robusztus realizmusukat, humanista meggyőződésüket“ (Arthur Lundkvist).
Ekkora siker nyilván nem véletlen; csakis többszörös egybehangzások, konszonanciák idézhetik elő, melyeknek figyelmes „lehallgatása“ az összehasonlító irodalomtörténet dolga. Al. Oprea Marcel Prousttal rokonitja a Desculț szerzőjét, amire maga Stancu is tápot ad : „Roskadásig tele vagyok emlékekkel, mint ősszel az almafa …“
A közelítés nem légből kapott, feltéve, hogy a két író közt szembeszökő különbséget sem rejtjük véka alá. Swan-ék hiperérzékeny krónikása szájába vesz egy piskótát, és a szétomló sütemény hatására drága emlékek légiója rohanja meg – a század eleji Párizs előkelő „grand monde“-ja kel életre a tollán. Stancu bekap egy szem szőlőt, és nyomban eszébe jutnak a szájkosárral „féken tartott“ szüretelők, amikor Darie még kisfiú volt. Miltoni Paradicsom ott – dantei Pokol itt: kell-e hozzájuk kommentár?
Többé-kevésbé erőltetett társításoknál kézenfekvőbbnek vélek egy feltevést, amit másutt már megpendítettem. Darie sorsában – akinek lírai telítettségéről elég lesz elárulni annyit, hogy gyermekkorában az író „Zárié“ becenévre hallgatott – szegényparasztok százezrei ismernek önmagukra világszerte, valahogy úgy, ahogy a XVIII. század utolsó negyedében Goethe Wertherében látott alteregót minden polgári vagy plebejus származású, tehetséges fiatalember, aki előtt előítéletek és társadalmi válaszfalak elzárták az érvényesülés útját. De itt van megint egy különbség, amely jócskán elütő kicsengést kölcsönöz e két, egyébként egybehangzó konfliktusnak. Lotte reménytelen imádója Homéroszban keres vigaszt, majd véget vet életének. Stancu hőse viszont? Osztályöntudat, remény, harcos bizakodás parazsát kaparja ki az 1907-es lángcsóvák hamujából. Vagyis unos-untalan vissza kell kanyarodnom leitmotívunkhoz: hasonlóan a dojnák meg az Esthajnalcsillag minden egyenes leszármazottjához, a Mezítláb is annak köszönheti bestseller-karrierjét, világkörüli diadalútját, hogy Zarie-Darie önmagát és népe elidegeníthetetlen géniuszát szólaltatja meg lapjain…
Megjelent A Hét V. évfolyama 34. számában, 1974. augusztus 23-án.
