Fura bökkenő századunk irodalomtörténetében a Mann fivérek kettőse. Heinrich nevét ki sem tudjuk ejteni, le sem tudjuk írni anélkül, hogy a Thomasé automatikusan melléje ne kerüljön; s kisebb mértékben ugyan, de ennek a fordítottja is fennáll: a hírnevesebb Mann gyakran eszünkbe juttatja – a másikat. Olyan ez, mintha teszem azt, két Flaubert-rel kellene számolnunk a XIX. század francia irodalmában: Flaubert juniorral, aki fölébe nőtt édesbátyjának, és ez utóbbival, aki… nem hagyja magát, mert hiszen van olyan jelentős, mint valóban világhírű öccse.
Thomas Mann és Heinrich Mann rangsorolását még pályájuk delén elvégezte a német és világirodalmi közvélemény, s a „kisebbik nagyobb testvér” nem fellebbezte meg a kimondatlan (de némely párhuzamból félreérthetetlenül kitetsző) döntést. Néma viaskodásuk azonban változatlanul tart olvasói tudatunkban, s nemegyszer állásfoglalásra késztet. Volt idő, a startolás ideje, amikor közös családi élmények egyazon gyékényén árultak: a lübecki patríciuscsemeték mellé elszegődött nevelőnő, a Katharineum reálgimnázium alsó tagozatán megismert (s egy életre megutált) porosz drill, no és a művészet vagy írás kedvéért gondolkodás nélkül felrúgott gabonakereskedői pálya mindkét Mann regényeiben nyomot hagy. Következik aztán a harag hosszú húsz esztendeje: 1905-től 1925-ig viharzik köztük a „drámai párbeszéd”, amit nem az idősebb fivér kicsinyes féltékenysége váltott ki – ahogy azt egyesek mai napig előszeretettel hangoztatják –, hanem inkább a testvéröccs bántóan atyáskodó fellépése, illetve az elvi felfogások különbözősége kettejük között. Thomas váratlanul kifogásolni kezdi Heinrich sikerhajhászó erotikus túlzásait és állítólagos felületességét (márpedig – hangzik a megszívlelésre szánt lecke – „író az, aki nehezebben ír, mint a többi ember”), Heinrich viszont a szemére veti Thomasnak, hogy írásainak egy részével akarva, nem akarva a vilmosi Németországot támogatja. Thomas Mann 50. születésnapján azonban kibékülnek, s életük alkonyán megint találkozik a két írótestvér sorsa: mind a ketten száműzetésbe kényszerülnek, a háború alatt Amerikából igyekeznek ébren tartani a nem-hitleri, másik Németország szellemét, tudatát, s hazájuktól távol fejezik be életüket.
Ennek a végső soron egybeforrt parnasszusi kettősnek Heinrich Mann önmagában is nagyérdemű, neves tagja. Születése évében alakult meg a Német Császárság, halála előtt nem sokkal viszont már a Német Demokratikus Köztársaság Művészeti Akadémiája választja meg elnökének. Írói pályája majdnem hat évtizedet átfog, s ívelését félszáz novella, húsz regény – köztük az 1500 oldalas IV. Henrik –, továbbá hét esszékötet, néhány (sikert nem aratott) színdarab, egy terjedelmes önéletrajz (Korszak a mérlegen), valamint rengeteg cikk meg alkalomszerű jegyzet jelzi. E hatalmas Mű különálló alkotóelemei szinte kivétel nélkül a németség jelenét-jövőjét firtatják – s ha történetesen francia múltat idéznek, akkor sem tévesztik szem elől a szomszéd nép problematikáját –, írójuk jelentősége azonban túlnő a német irodalmon. Heinrich Mann életműve beszédesen illusztrálja, hogy sem a divatokba kapaszkodó gyökértelenség, sem a helyi-táji röghöz kötöttség nem nyit utat a világirodalom magaslatai felé; az adott valóság specifikus ízeit-színeit visszaadó, ám összemberi nézőpontból történő feltárása azonban sok esetben oda vezet.
Címeket idézzünk? – Hosszú kommentárt igényelne valamennyi, hogy igazi súlyát legalább részben érzékelhessük. Heinrich Mann valóságos sírásója, kérlelhetetlen ellensége a császári világnak, amely történetesen épp az ő születése évében válik egész Európára nézve fenyegető, agresszív erővé. (S ha öccsével szembeni „lemaradásának” mélyebb, alkati okait keressük, az egyik valószínűleg az, hogy az elkötelezett és állásfoglalásra kötelező szatirikus attitűd óhatatlanul nagyobb ellenállásba ütközik a kortársak részéről, mint az elmarasztalást áttételek útján kifejező, csöndes mérlegelésre késztető elbeszélés.)
Heinrich Mann kezdettől fogva szurkál, támad, bírál, írásmódjának alfája és ómegája a tudatos ellenszegülés. Egyik ifjúkori regénye, a Dínomdánomország fejezeteiben például berlini tőzsdések és szélhámosok, bankárok és talpnyalók, szajhák és hímringyók ropják szédítő haláltáncukat, miközben Zumsee, a főszereplő, mint valami német Lucien de Rubempré botorkál végig az illúzióvesztés poklán. A Kisváros groteszk figurái vándorszínészek hatására lesznek őszintébb és igazabb emberek; a komédiások megjelenése felrázza tespedtségéből a vallási terror légkörében vegetáló burgot, s mivel az átmeneti felszabadultság hevében álarcok hullnak – nyílt harcok dúlnak, egészében elviselhetőbbé tisztul – mégis – az élet.
Heinrich Mann katalizátorfunkciót tulajdonít a művészetnek a nyárspolgári maradiság leküzdésében; akár azért, mert az úgynevezett német nyomorúság ellenszere évszázadok óta a „fennkölt” szellemi tevékenység, akár a jobban kiütköző kontrasztok erejénél fogva – az író antihősei sóvárogva tagadják a művészek titokzatos világát. A Ronda tanár úr bonyodalma sok mindent elárul erről a felfogásról. A regény (vagy inkább prózai vígeposz) címszereplője – akárcsak a Buddenbrook-ház lapjain megjelenő iskolaigazgató – szomorú lübecki tapasztalatok terméke, de mérhetetlenül felnagyított, torzképszerű jellemvonások avatják össznémet társadalmi jelenséggé: a tulajdon diákjaitól reszkető, ám ugyanakkor bosszúvágytól lihegő kis zsarnok, aki „az államhatalom elleni erőszaknak minősíti a figyelmetlenséget és a nevetést”, teljesen lezüllik, börtönbe kerül Rosa Frölich iránti szenvedélye következtében; a kétes hírű művésznőben ugyanis magasabb régiók megtestesülését véli felismerni – mint az előkelő körökhöz tartozó férfiak közül igen sokan. Az Unrat-ról szóló remekmű egyébként egy sajátos Heinrich Mann-i eljárásra is kellő fényt derít. „Komikus cselekmény tragikus kicsengéssel, a vidámság álarca mögött meghúzódó szomorú valóság” – jellemzi később szatirikus művét az író, majd kifogásolja, hogy a regényből forgatott Kék Angyal végkifejlete (mely szerint az osztályteremben hal meg Ronda) csorbát ejt az eredeti mű kritikai élén. („Hogy mi vezetett a film rendkívüli közönségsikeréhez? – Az én fejem és Marlene Dietrich lába!”.)
Ennek az írói alapállásnak – melyet csak helyszűke miatt nem vezethetünk végig a Császárság című trilógián is – látszólag ellentmond a kétrészes IV. Henrik. De igazán csak látszólag. Mert ugyan bizony mi más lehetne ez a pozitív hős – a józan eszű, jóságos és bölcs uralkodó –, mint a XVI. század vallásháborús viharaiból előkotort, elvei és elvbarátai, ellenfelei és ezek üldözőbe vett téveszméi általa XX. század emberéhez szóló anti-führer?! Aki Montaigne-től tanult fanatizmust leszerelő szkepszist, diadalmas emberséget („Nam nihil est tarn populare quam bonitas” – Mert sem mi sem olyan népszerű, mint a jóság), s ugyanakkor vérengző Guise-ek és szájtépdeső Boucher-k példáján okulva gyűlölte meg – a gyűlöletet, az természetszerűleg akarja, hogy vasárnaponként tyúk rotyogjon minden paraszt fazakában, Istent pedig úgy imádja minden alattvalója, ahogyan jónak látja. Mialatt ezt a dilógiát alkotja (1934-1937), Heinrich Mannt elözönlik a közéleti feladatok, sürgős teendők: a kétféle tevékenységet azért tudja oly könnyedén összeegyeztetni, mivel tulajdonképpen… egyféle; a francia reneszánsz királyalakját magasba emelő fejlődésregény szerzője nem tekinti puszta ürügynek a történelmet – ellenkezőleg: alaposan utánanéz minden apró adatnak –, de saját kora s kortársai legégetőbb kérdéseit feszegeti akkor is, mikor a múltat idézi.
Olvassuk el e néhány sort: „… És aztán a birodalom összeomlott. Egyik napról a másikra omlott össze, a katasztrófa teljes művészi bevégzettségével. Így és nem másként tudta ezt egy ember, aki regényeket talált ki. Szinte misztikus igazolást kapott az író…” Nem az a benyomásunk, mintha Heinrich Mann látnoki érdemeit méltatná valaki? Holott Emile Zola művészi előrelátását méltatja – egy 1915-ben írt esszéjében! – Heinrich Mann. Írónk vátesz-tehetsége a német birodalmat illetőleg semmivel sem kisebb, mint a Zoláé a franciát illetőleg: őt is igazolta – szörnyű robajjal – a történelem. Ez az, ami lángelméjét a Thomas Manné mellé emeli. Heinrich Mann nem l’art pour l’art ellenzékiségből támadja és ostorozza mind a vilmosi, mind a hitleri imperializmust (egyedül a Weimari Köztársasághoz fűz megengedhetetlenül vérmes reményeket): Az alattvaló, a Szegények s A fej szerzője mindig a német nép s az európai népek jövőjét tartja szem előtt. Hazája realitásait szemlélve, a német fejlődés legnagyobb tragédiáját a szellem és a tett, az ész és a hatalom különválásában látja. Ezért tesz meg mindent annak érdekében, hogy az ő „szépírása” az első betűtől az utolsóig – tett legyen.
Megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-odikán
