Balogh Dezső – Gállfy Mózes – J. Nagy Mária: A mai magyar nyelv kézikönyve. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1971.
Aki csak érdeklődik anyanyelvi műveltségünk alakulása iránt, örömmel vehette kézbe a Balogh Dezső, Gálffy Mózes, J. Nagy Mária szerzői kollektíva valóban hiánypótló kötetét, A mai magyar nyelv kézikönyvét.
A könyv kettős jellegű: egyrészt tájékoztatni igyekszik „a tudomány mai állásának megfelelően”, másrészt „a mindennapi nyelvhasználati, helyesírási, helyes ejtési kérdésekben” szándékszik az olvasó segítségére lenni.
Hogy a kettő közül ez utóbbi célkitűzés valósult meg teljesebben, az következik a szerzőknek abból a felfogásából, mely szerint „a leíró nyelvtan a nyelvhasználat, a nyelvművelés egyik fontos eszköze”, és hogy a Kézikönyv nem csak a szakemberhez, hanem „az anyanyelve iránt érdeklődő olvasóhoz” kíván szólni. E törekvés már önmagában is figyelmet érdemel, hiszen az ilyen jellegű művek – eltekintve Nagy Kálmánnak az egy évvel korábban megjelent Kis magyar nyelvtankönyvétől – eddig hiányoztak hazai magyar művelődési életünkből.
A nyelvművelési szándékból és a nagyközönséghez szólni akarásból következik a Kézikönyv néhány más sajátsága is. Az egyik – normatív jellege. Az olvasó a könyvben együtt találja az iskolai nyelvtanok kötelező grammatikai ismeretanyagát s a helyesírási szabályzat előírásait. S mindezt olyan közvetlen, mindenki által hozzáférhető megfogalmazásban, amit feltétlen a könyv erényeként kell megemlítenünk – mint külön jellegzetességét. Ugyanitt kell megemlíteni a Kézikönyv praktikus voltát a könnyen áttekinthetőség igényének következetes végigvitelét is. A törzsanyag és a nyelvhasználati útbaigazítás más-más betűkaraktere mellett a könyvben található sok táblázat, grafikus ábrázolás nemcsak a gyors tájékozódást teszi lehetővé, de a nyelvi jelenségek szerkezeti összefüggését is világossá teszi.
Sok példát említhetnénk a fentiek igazolásául, a hangképzési kérdésektől kezdve a gondolatok mondatba foglalásának számos lehetőségéig. Ehelyett egyetlen példa erejéig inkább a kihagyásokat tenném szóvá: említi a kézikönyv, hogy a mai nyelvben általános a magán- és mássalhangzók megrövidülése, de okára már nem utal, holott ez kétségkívül hozzájárult volna a nyelvhasználat tudatosításához, így viszont megmaradt a figyelemfelhívás szintjén. (Általában hiába keresnénk a könyvben akár utalást az esetleges vitatott, megnyugtatóan el nem döntött problémákra, amelyek tudománytörténeti bemutatása a tudományágon belüli törekvéseket, a továbbfejlődés lehetőségeit érzékeltethette volna. Holott ez a könyvnek tágabb kitekintést biztosított volna anélkül, hogy kézikönyv-jellegét megbontotta volna).
A kézikönyv első, húsz lapnyi fejezete általános nyelvészeti kérdéseket tárgyal, a második rész, a tulajdonképpeni nyelvtan a hagyományos hangtan, szótan, alaktan, mondattan sorrendben mutatja be a nyelvi jelenségeket. A két rész szervesen kapcsolódik egymáshoz, hiszen rövid terjedelme ellenére az első részben fogalmazódnak meg azok a legfontosabb elvi tételek, amelyek aztán a nyelvi anyag bemutatásában érvényesülnek. Így a nyelv és a beszéd mibenlétének tisztázása után a nyelvi jelről, a nyelv rendszerjellegéről, struktúrájáról, földrajzi és társadalmi-csoportonkénti rétegződéséről esik szó.
Ezek a felismerések viszont végső soron a nyelv és a beszéd szemléletében, értelmezésében összpontosulnak, amely korszakonként, sőt kutatónként vissza-visszatérő kérdése a nyelvtudománynak. Hogy hogyan válaszolja ezt meg a Kézikönyv? – nem tanulságok nélkül való a közelebbi vizsgálódás.
„A nyelv a társadalmi tudatban, a kollektív tudatban élő állomány, jelrendszer. A beszéd egyéni tevékenység, de társadalmilag meghatározott formában” – olvashatjuk a Kézikönyvben. Ez a megkülönböztetés végső soron Ferdinand de Saussure-nek, a modern nyelvtudomány megteremtőjének a nézeteire megy vissza, és azáltal, hogy a nyelvben elkülöníti, szembeállítja a társadalmi vagy kollektív tudatot és az egyéni tevékenységet, törést okoz a nyelv egységes társadalmi eredeztetése szempontjában, mert úgy tűnik, hogy a nyelv a priori adott voltát hangsúlyozza, amely független az ember önfenntartó termelőtevékenységétől. Az a kitétel, hogy a beszéd „társadalmilag meghatározott formában” történik, ha enyhíti is, végső soron nem oldja fel a nyelv-beszéd szembenállást.
A kommunikációelmélet és a szociálpszichológia eredményeit figyelembe vevő legújabb nyelvértelmezés, úgy tűnik, kiküszöböli ezt az ellentmondást. Távol álljon tőlünk a szándék, hogy alkalmazását a Kézikönyvtől számon kérjük, de mivel érdeklődésre tarthat számot, hasznos lehet rövid ismertetése. Fabricius-Kovács Ferenc Nyelv, gondolkodás, jelentés (Kísérlet néhány fogalom tisztázására) (Általános Nyelvészeti Tanulmányok. VII. Bp. 1970, 101–11.) című tanulmányában például, miután leszögezi, hogy magyar és nemzetközi vonatkozásban „új nyelvfogalom van kialakulóban”, így körvonalazza „ma mit is értünk nyelven”: „Változatlanul érvényesnek látszik az a tétel, hogy a nyelv jelrendszer, vagyis egy jelekből álló rendszer, jeleknek a rendszere. A jelek természetszerűleg jelentéseket hordoznak. A jelentések viszont a valóság valamely részletét jelenítik meg a jelrendszer használói számára. Az egy valamely konkrét társadalomhoz kötött nyelvi jelrendszer egyrészt a beszéd folyamatában jön létre, másrészt ugyancsak a beszédben funkcionál is, s mindig legalább két ember között. Legfontosabb funkciója tehát az emberek közötti érintkezés és együttműködés lehetővé tétele. Nem individuális, hanem szociális jelenség, s mert interakció közvetítője, szükségképpen interperszonális relációkban jelentkezik, s ő maga is természetszerűleg interakció.”
A tanulmány ismételten leszögezi: a nyelv szociális jelenség voltából következik, hogy nem individuális, nincs tehát „egyéni” nyelv, mert „a nyelvet a maga teljességében… mindig legalább két fél hozza létre”, ami „egyaránt érvényes a nyelv genézisét – filogenézisét és ontogenézisét – s a nyelvnek a beszédben való funkcionálását (az én kiemelésem – O. F.) tekintve”. Ebből viszont következik – állapítja meg a továbbiakban a szerző Gardinerre utalva –, hogy a beszédnek nem az a legfontosabb ismérve, hogy egyéni tevékenység, hanem az, hogy megkönnyíti az együttműködést olyan esetekben, amikor a puszta rámutatás vagy gesztus már nem elegendő.
Még egyszer hangsúlyozzuk, pusztán a tájékoztatás szándékával hivatkoztunk a fentiekre. Hiszen a magyar nyelvtudományban még nem született meg egy olyan, a nyelvi rendszer egészét bemutató mű, amely ezekre az újabb elméleti eredményekre épült volna, amely mint gyakorlat igazolná vagy cáfolná helyességét.
Továbbra is az elméleti kérdéseknél maradva fel kell figyelnünk a Kézikönyvnek az irodalmi nyelvről vallott felfogására. Azáltal, hogy a köznyelvet az irodalmi nyelv beszélt változatának fogadja el, dinamikusabb szemléletű, mint a magyar akadémiai nyelvtan (A mai magyar nyelv rendszere), mert a köznyelvet – helyesen – a nyelv-használat normatív oldaláról közelíti meg. A mai magyar nyelv rendszere a köznyelvet „elsősorban az élőbeszédben, esetleg a családi vagy baráti hangú levelezésben” véli felfedezni, s így inkább a réteg és csoportnyelvek felé közelíti, eleve kizárja annak normatív jellegét. Aligha kielégítő az az indok, hogy „a társalgási nyelv könnyen befogad irodalmiatlan, olykor valósággal alsóbbrendű, de divatos kifejezésformákat”, hiszen nem ez a mérvadó benne. Hanem a norma, az igényesség, a minta, amelyhez a közhasználat igazodik. A művelt ember nyelvében sem az esetleges kiszólásokat szoktuk megcsodálni vagy éppen irigyelni.
Utaltunk rá, hogy a tulajdonképpeni nyelvtani anyag tárgyalása rendjén a Kézikönyv a hagyományos elveket követi, „az iskolai oktatást véve alapul”. Ami nem akadályozta meg a szerzőket abban, hogy az újabb tudományos eredmények felhasználásával kiteljesítsék a nyelvről, a nyelv szerkezetéről és működéséről az iskolában korábban szerzett ismereteket. A hangtani részben az általános és középiskolai oktatásban általában kellő figyelemben nem részesített hangképzés- és kiejtésbeli kérdések tudatosítása, a hangoknak a nyelv működésében betöltött szerepe szerinti bemutatása (funkcionális szempont) stb. a nyelvhelyességi tudnivalók mellett a nyelvi szépségre, vagyis a nyelv esztétikai oldalára is figyelmeztet. Ez a törekvés különben mindenik részben megfigyelhető, különösen a szókészletet tárgyaló részben, ami természetes is, hiszen a nyelvnek társadalmi csoportonkénti használata, az embernek a nyelvben tükröződő valósághoz való viszonya megköveteli annak vizsgálatát, hogy a nyelvi elemek milyen szerepet játszanak a különböző stílusokban. (Meglepő viszont, hogy gazdag, körültekintő információi ellenére szó sem esik a belső szókölcsönzésről, az irodalmi nyelvnek a nyelvjárásokból és csoportnyelvekből való állandó gazdagodásáról, és csupán az idegen nyelvből való szókölcsönzéssel foglalkozik, vagy hogy bár a tulajdonnevek tárgyalásában részletezőbb, mint A mai magyar nyelv rendszere, a névadás motivációi között nem említi a divatot, amely utat nyit a szélsőséges szubjektivitásnak is.)
A mondattannal kapcsolatban viszont érdemes felfigyelni egy érdekes ellentmondásra: a mondat meghatározása, szerkezete a szószerkezetekhez való viszonya s ez utóbbiak kapcsán a jelző megítélése eltérő Nagy Kálmán említett könyvében és a Kézikönyvben. Nagy Kálmán ugyanis Deme László A nyelvről – felnőtteknek (Bp. 1966) című könyvére támaszkodva a mondatot a logikai ítélet oldaláról közelíti meg, s azt az egyszeri, szubjektív ítélet jelzéseként fogja fel. Ugyanígy a szószerkezetek is az ítélet oldaláról lesznek mondatrészekké, azaz ítélettagokká. Ezzel a gondolattal a Kézikönyvben is találkozunk, de nem tételesen, így ez utóbbi a jelzőt mondatrészként tárgyalja, Nagy Kálmán pedig azt írja, hogy „bővítmény, de nem külön mondatrész”, noha fontos, „hiszen az ítéletet mégiscsak teljesebbé teszi: anyagában gazdagabbá”. Az eltérés abból adódik, hogy Deme-Nagy nyelvfelfogásában fokozottabban érvényesül a nyelv kommunikációs szerepe.
A Kézikönyvet hiánypótlónak szánták a szerzők. Valóban az. Nem is csak azért, mert „nyelvtani ismereteinket eleddig csak az iskolai tankönyvekből meríthettük”, vagy mert „esetleg azok is kézbe veszik majd, akik nem szakmaszerűen érdeklődnek a nyelvtani kérdések iránt” – hogy a szerzők szavaival éljünk, hanem annak a – ha úgy tetszik, társadalmi – igénynek a megnyilatkozásáért, amely az általános műveltség elengedhetetlen tartozékának tekinti az anyanyelv alapos ismeretét, s amely végső soron ösztönzője volt e régóta nélkülözött szerzői (és kiadói) vállalkozásnak.
De ezzel már több is, mint egyszerűen hiánypótló.
Megjelent A Hét III. évfolyama 15. számában, 1972. április 14-én.
