Orbán saját maga árulta el, milyen kedélyesnek látszó párbeszédet folytatott egy alkalommal az amerikai elnökkel: „Viktor, mikor léptek már ki az Európai Unióból?” – kérdezte állítólag Trump. Magyar kollégája erre azt válaszolta: „Hát, kéne egy jobb ajánlat.”
A beszélgetésnek ez a kiragadott eleme nyilván része a propagandának, miszerint a magyar vezető ilyen pertu viszonyban van a nagy emberrel, akitől mostanság az egész világ éppen retteg. Ha vicc volt, akkor elég szánalmas, mert olyasmi, mint ha valaki egy kerti sütögetésnél odafordul a szomszédjához, és megkérdezi, mikor szabadul végre a feleségétől, akire annyit panaszkodik. Orbán persze hozzátette, hogy a magyar gazdasági termékek 85 százalékát csak az uniós piacon tudjuk eladni. Még hozzátehette volna – szemben Orbán Balázs konnektivitás-blöffjével –, hogy ráadásul az export nagy része uniós tagállamok gyárainak és a hozzájuk kapcsolódó iparágaknak a termékei, amitől azok éppen hogy nem adhatók el máshol, de hát a beszélgetés nem volt ilyen mélyenszántó. De mégis mire gondolhatott Orbán? Kitől vagy honnan várhat olyan ajánlatot, amit bárki tenne az unióba szorosan bekötött országnak, amelyiknek a vezetése örökké reklamál, panaszkodik és gáncsoskodik?
A valamikor híres mezőgazdaság – a mostani járványtól függetlenül is – a béka fenekéhez közelít, az infrastruktúra, úthálózat, vasút, egészségügy fejletlen. A magyarok idegennyelv-tudása még a hivatalos statisztikák szerint is az európai átlag alatti. Szóval honnan jöhet a mentő ajánlat? Lehet, hogy a Türk Államok Szervezete erre készül, és még dolgoznak a részleteken, hiszen krumplikutatásban már együttműködünk. Az is lehet, hogy csatlakozunk az Egyesült Államokhoz, és az erre vonatkozó elnöki rendelet csak aláírásra vár. A kínai érdeklődés a romló gazdasági adatok ismeretében csökken, elmaradt a beígért Magyar Csoda, Nagy Mártont is ridegen fogadták legutóbb Pekingben.
Nem lesz jobb ajánlat.
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 19. számának Páratlan oldalán 2025. május 9-én.
