Méghozzá világi zsidó, és ebben az ügyben bizonyára elfogult. Éppen ezért eddig úgy gondoltam, nem szólok hozzá nyilvánosan ahhoz a szörnyűséghez, ami október 7-én történt. Sokszor mondják, hogy „ti, zsidók mindig összetartotok, mindig véditek egymást, elfogultak vagytok”, írnak róla éppen elegen, szóval úgy gondoltam, nem hiányzik nekem ez az egész.
Aztán hallottam, hogy amikor a magyar–litván meccs elején egyperces néma megemlékezést tartottak, a magyar riporter azt mondta: „a palesztin–izraeli konfliktus miatt”. És ez éppen elég volt ahhoz, hogy néhány dologban mégis megszólaljak. Igen, van egy izraeli–palesztin konfliktus, lényegében 1948, Izrael megalakulásának éve óta, ennek, mint minden más konfliktusnak is, sok oka van, nem sorolom, az ÉS olvasóinak nem kell részleteznem, de arra, ami október 7-én történt, nem helyes a „konfliktus”szót használni.
Ami most történt, az a Hamász nevű radikális iszlamista terrorista szervezet kegyetlen és barbár támadása izraeli civilek ellen, ártatlan és védtelen emberek életét oltották ki. Nem is háború, mert azt fegyveresek vívják egymás ellen. És mégis, a világban most, amikor az izraeli – sokak által és általam is sokat kritizált – politikai vezetés bosszút hirdetett, a világon nagyon sok helyütt felszisszentek, hogy hát azért vigyázni kell ám az ilyesmivel, és hogy mi lesz szegény palesztinokkal, akiknek most nekiront a „technikailag fölényben lévő” (idézet egy magyar polgári lapból) haderő. A világ sok városában palesztinok melletti tüntetéseket szerveznek, csoportok közös leveleket tesznek közzé, amelyekben elítélik Izraelt, sok országban a rendőrségnek védelmet kell nyújtania zsidó iskoláknak, és a civilizált társadalmakban is felbukkannak antiszemita jelképek, sok kereskedő arra ébredt, hogy – feltehetően azok, akik előző nap még a vásárlói voltak – gonosz megkülönböztetésképpen Dávid-csillagot festettek a kirakatára.
Hogy jönnek össze százezres tüntetések a „palesztin ügy” miatt? Mi ez a nagy palesztinszimpátia? Csakugyan őszinte, belülről fakadó együttérzés? Vagy csak a kollektív narratíva? Ez az a nép, amelyik (a történelmi ismereteket mellőzöm, hogy ez pontosan hogyan alakult ki) örömünnepet ült, valahányszor a Hamász rakétája izraeli iskolaudvarokba csapódott? Ez az a nép, amelyiknek terrorista alakulata, a Fekete Szeptember 1972-ben, a müncheni olimpián izraeli sportolókat ölt meg, és 1975-ben egy magyar utasszállító repülőgépet semmisített meg a libanoni partoknál? Ez az a nép, amelyik amúgy jogosan szeretne önrendelkezési jogot, mégis akarva-akaratlanul elfogadja a Hamász vezetését, amelynek egyik főnöke, miközben honfitársait maradásra ösztönzi, egy ötcsillagos katari szálloda reggelizőasztalánál fotózkodik? Vajon az arab országokban miért ünnepelték az október 7-i vérontást, amit az Al-Jazeera világtelevízió lelkesen dokumentált?
Az Európai Unió vezetése fokozza a támogatást, miközben azért sejti, hogy ennek nagy részét éppenséggel fegyverekre költik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy Gázában a lakosság szenvedése lényegében a Hamász bűne. Izrael 2005-ben elhagyta ezt a területet, azóta a Hamász irányítja, a civilek lényegében elfogadják ennek az iszlamista terrorszervezetnek az uralmát, amelyik – ezt se felejtsük el – az egyiptomi Muszlim Testvériségből alakult át.
Igen, szegény palesztinok, egyetértek.
Nyilván Netanjáhu is felelős, nem is kérdés. Vezetése alatt Izrael feszült, belső válságokkal terhes országgá vált.
„Konfliktus”, ennyi. Az igazi kérdés azonban az, hogy valójában kinek az oldalán is állunk. Azokén, akik vérontást kezdeményeztek, vagy az áldozatokén, akik elszenvedik és visszavágnak? Ez az alapvető kérdés, amit mindannyiunknak fel kell tennünk. Én is felteszem magamnak. Bízhatok a saját ítéleteimben? Biztos szívvel és felelősséggel vállalom őket?
Kik is vagyunk mi, zsidók? Ahányan, annyifélék. A világon összesen 15 millióan, ami a Föld népességének 0,2 százaléka, és mégis úgy fest, annyi baj van velünk. Milyen fontosnak tartotta – csak a még emlékezetünkben élő, legutóbbi példát írom – Hitler, hogy szabaduljon tőlünk, ahogyan most is fontosnak tartja Irán és számos palesztin szervezet, hogy megsemmisítse azt az országot, amelyet ez a menekülő nép kapott a második világháború után. Tartok tőle, hogy a palesztinok támogatása vagy terrortámadásuk „elfogadása” mögött antiszemitizmus húzódik, az a gondolat, aminek egyszer úgy hallottam a megfogalmazását, hogy „csak nehogy a zsidóknak legyen igazuk”.
Szóval világi zsidó vagyok. Nyilván elfogult is. Nem gyakorlom a vallást, nagyjából számontartom az ünnepeket, és lényegében magyarnak tartom magam. Soha nem ért igaztalan vagy jogtalan, de még burkolt támadás sem, a nagyszüleim ugyan azt szerették volna, ha „a biztonság kedvéért zsidó lányt veszek feleségül”, de otthon, nálunk soha nem volt téma sem a megkülönböztetés, sem a kirekesztés bármelyik oldalról. De ilyenkor, ha egy ilyen „konfliktus” idején azt érzem, hogy van ellenérzés a zsidókkal szemben, előkerül az „egyrészt-másrészt” meg a „nézzük meg a dolog másik oldalát is”, nem is beszélve a hamiskás „azért ők sem angyalok” kifejezésig, szóval ilyenkor mintha azt látnám, a gondolatokban ott van elrejtve, hogy azért a zsidók nehogy már jól járjanak.
Pedig általában nem járnak jól.
Megjelent az Élet és Irodalom LXVII. évfolyama 43. számának Publicisztika rovatában 2023. október 27-én.