Nem vagyok nagy évforduló-megemlékező, de ez most mégiscsak más. A fotó sokat jelent nekem. Életem egyik különlegessége.
Ölellek, szeretettel, Árpád
– Hát te mit keresel itt? – kérdezte örömteli csodálkozással vegyes meglepetéssel tőlem Göncz Árpád a brit nagykövetség fogadásának forgatagában 1992 őszén.
– Külügyes lettem – feleltem.
– De az írást sem adtad fel, remélem? – kérdezte.
Ő akkor köztársasági elnök volt, sokan sündörögtek körülötte.
A mi történetünk a hetvenes években kezdődött, amikor még kultúrhivatalnok voltam, akkor már javában írtam és nagyon szerettem volna fordítani is. Kéry László , a PEN Club főtitkára bíztatására már meg is jelentem angol és amerikai novellákkal az általa szerkesztett Nagyvilág című folyóiratban. Régen volt. Aztán adott nekem egy könyvet, Ragtime, ez volt a címe, nagy siker Amerikában, mondta. Egy éjszaka alatt elolvastam, tényleg nagyszerű regény, egy bizonyos Doctorow írta, akiről korábban semmit sem hallottam. De mindegy is volt, nem az ilyesmi számít. Felhívtam Osztovits Leventét, az Európa Kiadó igazgatóját, megbeszéljük, mondta, gyere be a szerkesztőségbe.
Jól ismertük egymást, nem voltunk barátságban, amolyan szervusz-szervusz, de mégis. Ilyen volt akkor az értelmiség. Tudtunk egymásról, mindnyájan.
– Az igazság az, hogy te jól lefordítanád – mondta Osztovits. Ő már ismerte a könyvet és tudta, hogy ki az a Doctorow. – Csak már odaígértem valaki másnak, akinek most éppen nagy szüksége van pénzre. És ő is kiváló fordító. Úgyhogy neked majd adok valami mást.
Hát ezt megbeszéltük. A titkárságon ült egy ősz férfi, kockás ingben, mellette egy fekete szkáj aktatáska. Bemutatkoztunk egymásnak. Ő volt Göncz Árpád és végül ő fordította a regényt magyarra.
Aztán Londonban találkoztunk újra, amikor Erzsébet királynő meghívásra hivatalos látogatáson járt ott. Mint sajtótanácsos, aktív szerepet kaptam az utazás előkészítésében, szinte naponta tárgyaltunk a Buckingham Palota illetékeseivel és persze, a budapesti Elnöki Hivatallal is.
Göncz Árpád felkészült, sokoldalú, ugyanakkor rendkívül humoros és szórakoztató tárgyalópartner volt, tekintetében mindig volt valami természetes és őszinte kíváncsiság. Legendaként keringett róla, hogy amikor a királynő egy alkalommal megdicsérte az angol tudását, szerényen annyit mondott: – Csak a szókincsem sajátos, mert a börtönben tanultam.
Szerencsém volt, meg talán ez az emlék Doctorow-ról, hogy útközben többször jutott időnk beszélgetni. Elmesélte, hogy 1990-ben, hivatalba lépésének harmadik napján fogadta Dianát és Károlyt a Parlamentben. Alig látott az izgalomtól, tartott attól, hogy mi lesz, ha áthágja a protokoll szabályait, de végül minden jól sikerült.
– Erről Diana is ír az önéletrajzában – mondtam neki. Göncznek. Éppen Londonban voltunk városnézésen, a Tower kapujában hallgattuk az idegenvezetőt.
– Komolyan? – kérdezte vissza.
– Persze – feleltem. – Benne van a könyvében.
– Elküldöd nekem?
– Természetesen – mondtam.
– Mennyibe kerül? – kérdezte és a zsebébe nyúlt, előhúzott néhány gyűrött ötfontos bankót.
– Fogalmam sincs, de majd elszámolunk.
Amikor a repülőtérre értünk, megölelt. A könyvet elküldtem neki, ő pedig a sajátját küldte vissza, dedikálva. London után még kalandos évek következtek, Peking és Helsinki, azóta is őrzöm. „Ölellek, szeretettel.”
Címkép: Göncz Árpád a királynővel
Forrás: Újnépszabadság