I.
– Tanácsos urat a megbeszélés szerint holnap várjuk ebédre – mondta a telefonban Lord Afterburner titkára, a magyar származású Selymes doktor.
– Igen, köszönöm, hogy emlékeztet, egy órára ott leszek – feleltem.
– Tudja a tanácsos úr, hogy őlordságánál milyen különleges szabályok szerint történik majd az étkezés? – kérdezte a titkár a felsőbbosztályú angolokra jellemző negédes kiejtéssel.
– Persze – mondtam, valójában azonban fogalmam sem volt arról, hogy mire gondolhat és nem is érdekelt különösebben. Több lordnál ebédeltem már londoni kiküldetésem során, mindegyiknél voltak különleges szabályok, egy-egy esetben ezekről előre írásban is küldtek tájékoztatót. De hát tapasztalt fickónak tartottam magam, akit nagy meglepetések nem érhetnek.
Ezúttal azonban tévedtem.
Másnap délben a lord komornyikja udvarias gesztusokkal kísért be az előszobába.
– Kérem a kabátját, uram – mondta.
Átadtam neki.
– A zakóját is kérem, uram.
Átadtam neki.
– A nadrágját, a cipőjét és az alsóneműjét is kérem.
– Alsóneműt? – kérdeztem.
– Igen, uram – felelte a komornyik, miközben szeme sem rebbent. – Lord és Lady Afterburner ugyanis nudista és minden vendégét is hasonlóképpen fogadja. Megértéssel bólogattam. Levetkőztem, és minden ruhadarabomat átadtam a komornyiknak.
– És Ön? – kérdeztem szégyenérzettel vegyes kíváncsisággal. – Talán Ön is mezítelenül szolgál majd fel?
– Mi sem természetesebb – felelte. – Másképpen mi érdekes lenne ebben a munkában?
II.
Csungcsingban tartok előadást az egyetemen, hatalmas város, lakosainak száma húsz-harminc millió, magyarázza a tolmácsom, miközben gépkocsink szokás szerint araszol a csúcsforgalomban. Korszerű, óriási egyetem, rengeteg külföldi hallgató, sportközpont, színház, gondosan kiépített kerékpárutak. Az előadást követően a rektor ad ebédet a tiszteletemre a központi épület legfelső emeletén, lesz egy különleges fogás is, amit kifejezetten az Ön kedvéért készítünk, mondja a tolmács útján, szívélyesen belémkarol, úgy vezet az asztalhoz. Igazán kedves, felelem tolmácsom útján, azt már tudtam, hogy olyasmi, mint „kínai konyha” nem létezik, minden tartomány, minden város a maga sajátosságairól híres, de hát mindent meg kell enni, amit az ember elé tesznek.
Rövid beszédek a kínai- magyar barátságról, azután következik a tízfogásos étkezés, aminek hatodik fordulójában következik a különleges fogás, a rektor és a városi párttitkár is jelentőségteljesen kacsint, hogy na, ez az, ez az igazi finomság, amivel külföldi vendégünket elkápráztatjuk, zselésen löttyedt, takonyállagú étel érkezik, pálcikával csak nagy nehézségek árán szortyantom be, íze kesernyés, de hát különleges. Még egy kis beszélgetés, teázás, azután kézrázások, megköszönöm a felejthetetlen ebédet, a különleges fogást, és indulunk tolmácsommal a repülőtérre.
– Azt azért elárulhatná, mi volt a különleges fogás? – kérdezem a liftben.
– Természetesen – feleli a fiatalember, és még némi büszkeség is volt a hangjában. – Ez csengdui kutyafilé volt.
– Értem – nyelek egyet.
– De ne aggódjon, maga kapta a legjobb részét…
Forrás: Újnépszabadság
