A tisztességes közösségi lét alapja egy ismert brit szakember, Charlie Beckett (London School of Economics) szerint az, hogy az emberek megpróbálják elviselni egymást, ami láthatóan egyre nehezebben megy nekik.
Emlékezünk például egyáltalán arra, hogy mi az az udvariasság? Nehéz ma már pontosan meghatározni, kiveszőfélben vagyunk mi, akik még tudták. Apáink kalapot emeltek egymásnak az utcán, ha ismerőssel találkoztak. Csak úgy. Kedvességet mutattak. Az én nemzedékem tagjai még képesek hosszan és türelmesen beszélgetni egymással. Udvariasak voltunk, mondjuk úgy.
Az említett szakember szerint ez egy adott társadalomban elvárható magatartási forma, csak hát ahány ország, annyi társadalom, és ahány társadalom, annyi udvariasság. Megszokás? Vagy egyszerűen csak képmutatás? Nevelés? Elfogadni egymás hibáit, a különbözőségeket, ez is az udvariasság része. Van, aki azt mondja, nem ilyen bonyolult,
ez csak kölcsönös segítség embertársainknak. Igen, igyekezzünk elviselni egymást.
Mi, magyarok, hogyan állunk ezzel? Nehéz ezt megítélni, nézzen mindenki magába, ezt mondják az okosok. Előre szólok, általánosítások következnek.
A britek például közismerten udvariasak, szeretnek is udvariasak lenni, ennek alapja feltehetően saját történelmük, amiből megtanulhatták, hogy sokféle ember sokféleképpen gondolkodik, és mindezeket a gondolatokat tiszteletben kell tartani, még ha éppen nem tetszik is nekünk.
Az udvariasság egyik legkritikusabb eleme a sorba állás, amit mindenki elvesztegetett időnek érez, a britek szerint viszont egy nemzet kultúrája abban mérhető le, hogy ki hogyan viselkedik sorban állás, forgalmi tömörülés vagy unalmas családi összejövetelek idején. Ha egy angol a másik lábára lép, bocsánatot kér, de az is bocsánatot kér, akinek a lábára léptek. Így korrekt.
Bezzeg Kínában: különös nép, képesek órákat békésen üldögélni a parkban, hallgatni a bokrokra és faágakra szerelt hangszórókból sugárzott gépi madárfüttyöt, azután hazafelé az autóbuszokon egymást taposva és lökdösődve harcolnak az ülőhelyekért, a parkoló kijáratánál inkább összekoccannak, mintsem előreengedjék a másikat. A sorba állás itt ismeretlen fogalom, minden centiméter és másodperc élet-halál kérdése, az emberek, ha nagy a tömeg, inkább sántának, vaknak tettetik magukat, hogy előrejussanak, vagy hangos köhögéssel és cigarettafüst-ráfújással riasztják el az előttük állókat. De hát ők ezt szokták meg, csak mosolyognak azokon a réveteg, kerek
szemű idegeneken, akik nem értik meg, hogy az élet minden pillanata állandó harc, amiben nem lehet alulmaradni.
Az amerikaiakkal viszont könnyű dolgunk van, ők imádnak közösségiek lenni, de általában a Hollywood-szindróma alapján. Kérdezzünk általánosságokat, feleljünk általánosságokat, aztán köszönjünk el. Legtöbbjük azonnal kész a beszélgetésre, bármit
megkérdeznek, bármilyen kérdésre szívesen válaszolnak, és igyekeznek tréfálkozni idegenekkel is. A brit szakember megfigyelte, hogy szeretik a beszélgetőpartner vállára tenni a kezüket még akkor is, ha először találkoznak vele. A washingtoni repülőtér
különvárójának pultjánál egy korombeli elegáns férfi reggel nyolckor már a második dupla whiskyt hajtotta le. Beszállókártyájáról olvastam le, hogy csak Bostonba utazik. Nekem is rendelt, és csalódással konstatálta, hogy elhárítottam. Talán beteg vagyok?
– Mindig ennyit iszik ilyen korán reggel? – kérdeztem.
– Mindig – felelte. – Nagyapám is ivott, apám is ivott, a gyerekeim is
isznak.
És persze a klasszikusok: a japánok. Ők akkor is udvariasak, amikor nem akarnak udvariasak lenni. 120 millió ember él közel németországnyi területen, és mégis. Nagy zsúfoltságban is tiszteletben tartják a testi távolságot, még a meghajlásnak is szabályai
vannak, részben etikai, részben higiéniai okokból. Az érintkezésekben a legtöbbet használt szó a bocsánat és a köszönöm. A repülőgépen az egymás mellett ülő utasok bocsánatot kérnek, amiért egymás mellett ülnek. A kalauz elnézést kér, ha késik a vonat, és akkor is elnézést kér, ha feltételezi, hogy késik majd a vonat. Itt intézményes udvariasság van, még a nyilvános illemhelyeken is zene szól, hogy bizonyos hangokkal ne zavarjuk a többieket. A sorban állásnál bocsánatot kér, ha előtted áll, és akkor is, ha mögötted.
Franciaországban egyszerű a helyzet, ők senkivel sem udvariasak, nincs különbség franciák és külföldiek között. Pontosabban: a külföldiekkel még egy kicsit udvariatlanabbak. Ha a benzinkutas látja, hogy külföldi autós érkezik, biztosan veszi a telefonját és beszélgetésbe kezd. Ha egy külföldi a párizsi repülőtéren az Air France hibájából lekési a csatlakozást, az illetékes tisztviselőnek esze ágában sincs rokonszenvet mutatnia, attendez votre tour, azaz le vagy szarva, kisapám, utazz legközelebb Lufthansával.
A finn az igazi közösségi nép. Az egész ország pontosan és megbízhatóan működik. Szívesen építenek közösségeket, létezik például egy Nappi Naapuri nevű hálózat, amibe én is bekapcsolódtam, érdekesen működött. Aki regisztrál a hálózatra, egyetlen gombnyomásra segíthet a közelében élőknek a bevásárlásban, vagy meghibásodott autó esetén adhat egy javításhoz szükséges szerszámot, vagy éppen egy gyereket kísérhet iskolába. Akkor élnek közösségi életet, amikor arra a másiknak szüksége van.
Az aktív közösségi kultúra aztán kiváltja az igényt az egyedüllétre, amit megtalálnak az aktív természetjárásban, a fürdésben a jéghideg tengerben vagy a szauna forró levegőjében. Bizonyára fontos az éghajlat: nemcsak a testet edzi meg, de a szellemet is. Hogy közösen talán könnyebb. Áprilisban, amikor végre véget ér a hólapátolás
időszaka, ki lehet ülni a kávéház teraszára kávét kortyolni és fahéjas tekercset enni, ez már a boldogság első lépcsőfoka, várni a nyarat, ami majd júliusban néhány napra beköszönt. Ezeket tartják a finnek életük „jó érzés”-perceinek, amiket meg kell becsülni. Amit hozzá tudnak tenni az életükhöz, az a közösségi szellem fenntartása, amivel nap mint nap találkoztam magam is. Szinte minden településen működik könyvtár, a világ élenjárói a könyvkölcsönzésben, évente 80 millió kötetet vesznek ki a könyvtárakból, amik a közösségi élet helyszínei, társasjátékok, filmvetítések, még varrógépek és
szkennerek is találhatók ott. De az is igaz, hogy a pincérek nem mosolyognak. Ha mosolyog egy pincér, az bevándorló olasz, és senki sem érti, miért mosolyog, miközben a munkáját végzi, ami komoly dolog. Mindenki betartja a szabályokat, elfogadja a szokásokat, ezt várják az idegenektől is. Ha mégis mosolyognak, akkor az általában
azért van, mert a külföldi valamit nem úgy csinál, ahogyan ők megszokták, ám ezt az illendőség kedvéért elnézik. Egy reggel autóbusszal mentem be a követségre, a buszvezető, aki látásból már ismert, átadta a jegyet, aztán kihajolt az üléséből, rám mosolygott, és halkan, tapintatosan azt mondta: „Kérem, ne üljön a hetedik sorba,
az ablak mellé, mert az Iskonen úr helye. Törzsutas, megszokta már.
Ugye, megérti?”
Megjelent az Élet és Irodalom LXIX. évfolyama 1. számának Publicisztika rovatában 2025. január 3-án.
Budapesti nyugalmazott diplomata barátunk a következő ajánlás kíséretében küldte el a fenti írást:
„Odze György a legjobb tollú magyar diplomata – külügyér lapszerkesztőként ezzel az epitheton ornans-szal vezettem föl írásait a Hírfutárban. És jó ismeri a most csatolt cikkében említett országokat (legtöbbjükben diplomáciai szolgálatot teljesített). Bár miniesszéje általánosságokra épül (maga is megerősíti), minden közhelyben mély igazságok lapulnak…
Ízelítőnek:
Ha egy angol a másik lábára lép, bocsánatot kér, de az is bocsánatot kér, akinek a lábára léptek. Így korrekt…
(Egy japán) a sorban állásnál bocsánatot kér, ha előtted áll, és akkor is, ha mögötted…Különös nép (a kínai) – képesek órákat békésen üldögélni a parkban, hallgatni a bokrokra és faágakra szerelt hangszórókból sugárzott gépi madárfüttyöt …
Az amerikaiaktól… kérdezzünk általánosságokat, feleljünk általánosságokat, aztán köszönjünk el…
A franciák senkivel sem udvariasak, nincs különbség franciák és külföldiek között; pontosabban: a külföldiekkel még egy kicsit udvariatlanabbak…
A finnek a világ élenjárói a könyvkölcsönzésben, évente 80 millió kötetet vesznek ki a könyvtárakból, amik a közösségi élet helyszínei.
Olvassatok Odzét (is)!”
Könnyű volt igazodni, eddig is gyönyörűséggel olvastuk Odzét, mindig felemelő volt. A legjobb, amit olvasóink tehetnek: ha ők is olvassák.
