December 30-án hajnalban elhunyt Kovács András Ferenc költő. A kortárs magyar költészet vezéralakja, a Látó korábbi főszerkesztője halálának híre letaglózott mindenkit. Megdöbbenés, megrendülés, gyász üt át minden szövegen, amelyet író- és költőtársak tettek közzé KAF halálának napján. Számos költő, író, irodalmár, irodalmi és kulturális lap, szervezet gyászszövegében szembesült az olvasó azzal, hogy milyen fájdalmasan érintette a teljes magyar irodalmi életet a veszteség. Búcsúzott tőle lapjának, a Látónak a szerkesztősége, közeli barátai, Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője, Vida Gábor, Látó főszerkesztője, a Magvető Kiadó, Nyáry Krisztián, Balla Zsófia, László Noémi és a sort hosszan folytathatnánk barátokkal, kollégákkal, bajtársakkal, közeli és távoli ismerősökkel. A Facebookot elárasztották a Kovács András Ferenc-fotók, -versek, sokan megosztották a költőhöz fűződő személyes emlékeiket. A teljesség igénye nélkül válogattunk a szövegekből.
Dragomán György író ezzel a szöveggel búcsúzott a marosvásárhelyi költőtől: „Apám magánkívül volt az örömtől, annyira örült Lázáry René Sándor verseinek, egy elfelejtett marosvásárhelyi költő, és micsoda fantasztikus világtehetség, mondta, felolvasta nekem a verseket a Holmiból, viszkiztünk, aztán Szilágyi Domokosról beszélgettünk. Később aztán, amikor megtudta, hogy Lázáry igazából KAF, jóízűen nevetett, hát nyilván, ki más lenne képes ilyen zseniális húzásra, mondta.
Lázáry René Sándor, Jack Cole, Caius Licinius Calvus, Alekszej Pavlovics Asztrov, Kavafisz elveszett verseinek megtalálója, ez mind-mind Kovács András Ferenc volt, istenem mért kell ezt múlt időben leírni, Weöres óta nem volt ilyen enciklopédikus tehetségű költőnk, mindig zavarban voltam vele, ha találkoztunk, valahogy sose tudtam neki elmondani, hogy milyen sokat jelentett apámnak, és hogy milyen hálás vagyok neki ezért is.
Nem, nem tudom felfogni, hogy hatvannégy évesen meg kellett halnia, az agy racionalizálni próbál, számolgatni, két évvel volt idősebb apámnál, két évvel fiatalabb Esterházynál amikor meghalt, a számok semmit se jelentenek, hagyjuk, hagyjuk.
”Dúl-fúl, zúg Boreas, fúj a Somostetőn,
Zordon tél dühe tör fákat a dombokon –
Istenszéke körül kőhavasok farán
Szélben hörgenek ordasok.
Dermedt csönd merevül rég a Maros vizén,
Csörren, mint agathyrs ékszer, a jégszakáll –
Tisztult éjszaka jő, hótakaró ropog,
Meg-megroskad a tűz, kihűl.„
Apám hangján hallom ezeket a sorokat, tudom, hogy csak képzelt emlék, de látom, hogy felemeli a poharat, a jégkockák egymásnak koccannak, ahogy bekortyol a whiskybe, ez igen, mondja, ez igen. Szombathelyen vagyunk, 2000-ben, Berzsenyi városában, nem egészen két évvel apám halála előtt, nem egészen huszonhárommal KAF-é előtt, KAF idő- és térhidat ver a létbe ezzel a verssel, a címe Berzsenyihez, a dátum szerint Maros-Vásárhelyt, 1899. dec. 31. – 1900. jan. 1 keletkezett, most kiszámolom, egy nap híján százhuszonnégy évvel költője halála előtt, tudom-tudom, a számok semmit se jelentenek.
»Meg-meg roskad a tűz, kihűl« – suttogom inkább, újra és újra.”
Apám magánkívül volt az örömtől, annyira örült Lázáry René Sándor verseinek, egy elfelejtett marosvásárhelyi költő, és micsoda fantasztikus világtehetség, mondta, felolvasta nekem a verseket a Holmiból, visziksztünk, aztán Szilágyi Domokosról beszélgettünk. Később aztán, amikor megtudta, hogy Lázáry igazából KAF, jóízűen nevetett, hát nyilván, ki más lenne képes ilyen zseniális húzásra, mondta.
Lázáry René Sándor, Jack Cole, Caius Licinius Calvus, Alekszej Pavlovics Asztrov,…Továbbiak
Balázs Imre József költő, irodalmár, a Korunk folyóirat főszerkesztő-helyettese is reagált Kovács András Ferenc halálhírére. „Ha ismertem igazi költőt, aki számára a vers valahol a legeslegfontosabb dolgok között van, akkor ő az volt. A napokban hozott a posta egy könyvet, amelyet neki szántam, sokat beszélgettünk volna még róla, mert már korábban is újra és újra visszatértünk hozzá, legutóbb, novemberben is – érdekelte, foglalkoztatta őt. Most már egy soha át nem adott ajándék marad. Nyugodj békében, András!” – írta bejegyzésében Balázs Imre József.
André Ferenc költő, a Látó versrovatának jelenlegi szerkesztője, aki éppen KAF-tól vette át a rovatvezetői feladatokat, közösségi oldalán a tőle kapott levelet osztotta meg, amely – bevallása szerint – élete eddigi legnagyobb visszajelzése és tanácsa volt.
„Ez a levél adott erőt és bátorságot, hogy tovább csináljam ezt az egészet, ne csüggedjek és ne kényelmesedjek el. Többet jelent ez nekem bármilyen szakmai díjnál, elismerésnél. Fel sem tudnám sorolni, mennyi mindent köszönhetek neked. Hatalmas költő voltál, még hatalmasabb szívvel. Mindig csodáltam a nyelvérzéked, a hihetetlen műveltséged, a humorodat, a tartásodat és a mindig megmutatkozó emberséged. A világ jobb hely lett azáltal, hogy benne éltél. És irdatlanul hiányozni fogsz belőle”- írta André.
Életem legfontosabb szakmai visszajelzését és tanácsát KAFtól kaptam. Ez a levél adott erőt és bátorságot, hogy tovább csináljam ezt az egészet, ne csüggedjek és ne kényelmesedjek el. Többet jelent ez nekem bármilyen szakmai díjnál, elésmerésnél. Fel sem tudnám sorolni, mennyi mindent köszönhetek neked. Hatalmas költő voltál, még hatalmasabb szívvel. Mindig csodáltam a nyelvérzéked, a hihetetlen műveltséged, a humorodat, a tartásodat és a mindig megmutatkozó emberséged. A világ jobb hely lett azáltal, hogy benne éltél. És irdatlanul hiányozni fogsz belőle.
Simon Márton költő, műfordító, slammer megemlékezésében Kovács András Ferenc költői és emberi nagyságát emeli ki: „annyira fényesen nagy költő volt, hogy megtehette volna, hogy barátságtalan, lesajnáló és nagyképű legyen – ehelyett figyelmes volt, bámulatosan kedves, szerény, és őszinte szeretettel teli. Egy tucat ember sincs már, aki tudja mindazt a mesterségről, amit ő tudott, és pláne ahogy csinálni tudta: ezt a könnyedséget a nyelvben, ezt rajta kívül zavarba ejtő távlatokban is csak kevesen. Azzal a nagyvonalúsággal, amivel ő, pláne. Bámulatosan magasra tett nívó volt KAF, szakmailag és emberileg is” – írja.
Simon Márton felidézte megismerkedésük pillanatát is: „Amikor 2012-ben összeismerkedhettem vele végre személyesen is (a verseit ezer éve olvastam) egy Slam poetry est után a marosvásárhelyi G Caféban, az első dolog, amit a bemutatkozás után mondott, hogy próbáltam-e már hexametert tenni a haikuba, mert ő úgy számolta, hogy kijön, és meg kéne nézni. Levegőt se nagyon kaptam hirtelen. Odajött hozzám, huszonnyolc éves nyikhajhoz egy élő klasszikus, megölelt, mint a barátját, és ez volt a legelső dolog, amit mondott nekem, azzal a lázas lelkesültséggel, amivel a világ fontos dolgait szokás megtárgyalni, teljes kollegiális természetességgel. Köpni-nyelni nem tudtam. Életem egyik pillanata volt. Ha néha eszembe jut, hogy a költészet en bloc hülyeség, erre a lelkesültségre gondolok, amivel akkor ezt magyarázta nekem” – olvasható bejegyzésében.
Szövegét így zárja: „Egy klasszikus és egy nagy ember hagyott itt minket tegnap, csak ennyit akartam én is rögzíteni, mint annyian. Hogy hányszor találkoztam vele aztán az évek alatt, és nekem ez mekkora áldás volt, az mellékes. Korszakos költő volt, és egy igazi úr. És milyen csúnya, fájdalmas tréfát űzött velünk ilyen hirtelen, nem térünk magunkhoz. Nem térek magamhoz. Hogy hiányozhat így? Isten veled, drága KAF.”
Kovács András Ferenc annyira fényesen nagy költő volt, hogy megtehette volna, hogy barátságtalan, lesajnáló és nagyképű legyen – ehelyett figyelmes volt, bámulatosan kedves, szerény, és őszinte szeretettel teli. Egy tucat ember sincs már, aki tudja mindazt a mesterségről, amit ő tudott, és pláne ahogy csinálni tudta: ezt a könnyedséget a nyelvben, ezt rajta kívül zavarba ejtő távlatokban is csak kevesen. Azzal a nagyvonalúsággal, amivel ő, pláne. Bámulatosan magasra tett nívó volt KAF, szakmailag és emberileg is.
Kemenes Henriette költő, műfordító, az Újvárad szerkesztője is személyes találkozásaikról írt. „Kovács András Ferenccel a legeslegelső Látó-táborban találkoztam először. ültünk a szilágybagosi Oázis kemping egyik faasztalánál, ott jön KAF, mondja valaki, nem emlékszem már, ki volt. és tényleg jött. mosolyogva, laza, fehér lenvászon ingben meg a híres szalmakalapjában. közelről látni a nagyokat mindig megrázó. de hogy ő milyen magasságokból ereszkedhetett akkor le közénk, nem tudom. sokat beszélgettünk, nevettünk, boroztunk. és néha azután is. bátorított, tanított, vigasztalt, ha kellett. van egy fotóm a kalapjában. vagy amikor pár éve olyan jóízűen szívta a cigarettát egy vásárhelyi könyvvásár alkalmával, egyik este a novemberi hidegben, az étterem előtt. közben Parti Naggyal beszélt telefonon, gesztikulált, lobogott az USA-kendő a nyakában, bentről láttam. mikor visszaült, érdeklődött, hogy vagyok, mit csinálok, mi van Váradon, meséljek. írjak gyakrabban, ne ijedjek meg, ha szünetel az ihlet, és ha jön, feltétlenül küldjem a verset a Látónak. így ugranak be sztorik, képek, semmi összefüggő, semmi olyan, ami alkalmas lenne a búcsúzásra. nem akarok búcsúzni, drága KAF, nem akarok, nem tudok.”
Visky András dramaturg, költő, regényíró egy neki dedikált Kovács András Ferenc verset posztolt, amihez elöljáróban ezt írta: „Búcsú ez a vers, sötét tus néma tintából. Drága KAF figyelme, szeretete és igen, a messziről áradó nevetése. Ő maga volt a költészet nekem, a kimondás, mint istenbizonyíték. Vízen járt előttünk, mindig előttünk, fel-alá a nyelv tengerén.”
Papp Attila Zsolt költő, szerkesztő a Helikonban búcsúzott: Nincs többé KAF mester – akit életében sosem mestereztem, mert tudtam, hogy nem szereti, pedig ha valaki valóban rászolgált erre a megnevezésre ebben a titulusokat túl könnyedén osztogató világban, az ő volt. Kitől búcsúzzunk? Jack Cole-tól, Lázáry René Sándortól, Caius Licinius Calvustól bizonyosan nem, hiszen ők maradnak – meg amúgy sem hittem soha ebben a „szerepjátszó költő” meghatározásban, mert minden alakmás mögött felsejlett, félreismerhetetlenül, az ő arca, és minden verssor az ő gyönyörűséges magyar nyelvén szólalt meg. „Ó Trenszi, Trenszi, Trenszi”, elment az egyik leghívebb fiad.
Látom, utolsó találkozásunkkor, amint elköszön, fejébe nyomja kalapját és botjára támaszkodva elballag az éjszakában. Utána szólhattam volna saját szavaival, hogy
vinnélek át a gyors vizen
mint mindenséget sors viszen
miként rügyecskét ringat ág
halálom rajtad villan át…
Szabó T. Anna költő látomásos Kovács András Ferenc verset posztolt személyes oldalán.
„A könyv kitárja lapjait
Lajtorján járnak angyalok
Egy sem hamis valódi mind
Csupán a költő van gyalog
Fölszentelt filozófusok
Lajtorján lépnek angyalok
Mindenki repdes lelkesen
Csupán a költő van gyalog
Lebegnek részeg angyalok
Ragyognak trónok zsámolyok
A költő megrokkan gagyog
Magányos fényben támolyog
Fölötte versek Szállnak át túl
Kibichad hördül
Szálve hátul
Aki elmegy –
Nem idei
Lélekig –
Ad altare Dei”
Kovács András Ferenc: Introitus.
„(Honnan tudta, hogy aki elmegy, nem idei? Hogy az év legvégén fog elmenni? Most már csak múltja van, de a jövőé lett. »Hazátlanabb az én szavam a szónál«. Hát mit mondhatok: Salve!)” – írta Szabó T. Anna.
Demény Péter költő, szerkesztő, a Matca irodalmi folyóirat főszerkesztőjének nekrológját teljes terjedelmében közölte tegnap a Transtelex. A költő később saját verset is posztolt, amelyben búcsúzott barátjától.
Sírvers KAF-nak
Támadt a szél,
még nem járt senkinél,
de már taposta mind a házakat.
Kint fényes ég,
olyan óévi kék,
békésen ragyog fölötte a nap.
Ittál halált,
míg léted versbe szállt,
vágyat ittál, mi nem fogy el soha.
A taxi jött,
út volt: egy nagy KÖZÖTT,
a föld édes, az élet – ostoba.
