Orbán Ottó (1936–2002) költő, műfordító, esszéíró. Csodagyerekként indult, majd poeta doctus lett, aki sokféle hagyományt épített együvé az újholdas tárgyiasságtól a látomásos mitikusságon át az amerikai beatköltészetig. Hagyomány és újítás határmezsgyéjén áll egész pályáján, s ez jellemző szemléletére, irodalomfelfogására, poétikájára is. Kénytelenségből is otthonosan érzi magát a kevertségben, amely az egész 20. század sajátossága. Történelemszemlélete egyre komorabbá vált, a fejlődés helyett a körforgást tételezi, lírája az örök értelmetlenséget és az újrakezdés örök varázsát szikráztatja össze. Ádám lelkesültsége és Lucifer iróniája egyszerre az övé. Legismertebb versei: Szegénynek lenni; Arany János a Múzeumkertben; Költő a hetvenes években; A XX. század költői; A magyar népdalhoz. (12. osztályos tankönyv)
Amit T. S. Eliot a maga részéről ki nem állhat az angol romantikusokban
feltör a földből a tavaszi gejzír sistereg él
bánom is én akárha a Holdon járnék
zöld tüzijátékát működteti fán a levél
de az én részem nem a fény csak az árnyék
csak a rozsdabarna ragály csak az őszi csőd
csak a mindent megbénító romlás
csak a vályogházként lerogyó sziklaerőd
melyet elsodor egy hegyomlás
mielőtt beleláthatnánk a jövőbe
(egy életen át játszott velem
hogy találjam ki milyen lesz szívderítőbb-e
mint ez az elmebajos jelen)
lefelé tartok lefelé a világ lefelé tart
gödör fenekén találja magát ami él
veszett kutya a habzó szájú halál belém mart
s jöhet-e télre tavasz ha sohasem múlik a tél
Romantikus festő képe: Kiűzetés a paradicsomból
(Nappali ház, Budapest; 1×14 sor + cím; nyomtatott papír)
1 De a legszebb volt a fiatalságban a bűnbeesés!
2 A csiklót ingerelni nyelvükkel, benyálazott ujjuk hegyével;
3 vagy ajkuk közé kapni a makkot és erősen megszopni, mint csecsemő az anyja mellét;
4 vagy lecsúszni nedves szájukkal a forró rúd tövéig;
5 vagy az ölükben égő olajkút tűztengerében
6 egy eleven tűzoltó készülék márványeres dugattyúját
7 pumpálni, föl-le, előre-hátra, az őrületig,
8 mely bearanyozza különben leginkább káromkodásra használt
9 szavaikat, a faszt, a pinát, míg végül egy rekedt hang azt nem súgja: „ereszd belém!”,
10 s egy másik azt: „most!”, és a párzó párduc-emberpár az altató lövedéktől hirtelen elterül…
11 Csak ébredésük után látták meg fejük fölé tornyosulni az angyalt; izzó pallossal mutatta az útirányt:
12 „tűnés a francba!”; és a kapun túl már ott vártak rájuk új útitársaik –
13 egy hallgatag, aszalt szilva arcú, cserzett bőrű, szíjas indián, az öregség,
14 és a bomló test szagába burkolódzó, láthatatlan szellem, a halál.
Holtak szellemével társalog
Szólítva őt egy verssorát idézem:
„Csak azt feledném, azt a franciát…”,
s az évtizedek rossz szigetelésén
kétszázhúsz volt nyila villámlik át.
Túlnan a járdán föltűnik Pilinszky,
kockás kabátban, ég és föld között –
látom, arcán a lázas elveszettség
őszes borostaként kiütközött.
Köröttünk örvény, a hatvanas évek:
gyér forgalom, vodkaszag, vak remény;
nem öltek meg s nem öltük meg magunkat –
Isten hordott minket a tenyerén.
Túléltünk háborút, italt, szerelmet,
most egy kicsit ejtőzni akarunk,
ki egy szál deszkába, ki meg az égbe,
kapaszkodunk, míg bírja a karunk.
Költőnek ezenfelül ott a verse,
a gyulladt seb, mely lüktet s nem lohad,
de láza megbokrosítja a ritmust,
e rögeszmés, szárnyas versenylovat,
hogy száguldozzon, mint a hurrikánok
a karibi partokon s a prérin át,
s patájával dobogja és dobolja:
„Csak azt feledném, azt a franciát…”
Minek folytassam? Valaha a versünk
életmentés volt, ma csak pipere.
Franz! Szia, fogoly! s más ilyen nyalánk vicc,
míg süvítünk az űrbe kifele,
s a terepet átadjuk a szövegnek,
melyben buján párzik szóval a szó;
és hallhatjuk makogni gépeinket,
mint majmot az Afrika-utazó.
Nagy költő s balfácán egy porhüvelyben!
Esendő, nagyon is világi szent,
aki a Koponyák Hegye helyett a
báli szezonban inkább bálba ment;
János, kit jelenések látogattak,
de aki hétköznap csak Jancsi volt –
bámulja teremtményét a teremtő,
sámán a tüzet, melyet ő csiholt.
A létező szocializmusról
A létező szocializmus két legfőbb hibája,
Hogy sem szocializmus nem volt, sem nem létezett.
Az, ami létezett, a sajtszagú, trampli diktatúra,
Mindent a maga méretére kicsinyített:
Házat, utcát, életet, halált. Nem mintha nem
Lett volna a kisszerűségben is szenvedés,
De az is kisszerű volt, elfért olyan mondatokban,
Hogy „kiutazása közérdeket sért” és „ezt mi most
Elvisszük” (egy Jugoszláviában kiadott, magyar
Nyelvű újságot, a vasúti fülkéből, útban Zágrábból
Hazafelé) meg „szerencséje, hogy az őrnagy elvtárs
Tud angolul” (és így saját hatáskörében eldöntheti, hogy
Veszélyt jelentenek-e John Donne versei az államrendre
Nézve). A hülyeség volt kibírhatatlan; az, hogy ebben
Teljék el az életünk, hogy haló porunk fölött is otromba
Szoborrá öntött bronz izomemberek álljanak őrt. A diktatúra
Azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz,
Hogy egyik nap jön a másik után és mindegyik ugyanolyan,
Hogy meghízol és nem ismersz magadra a tükörben,
Mert az is ő, ahogy utálod, ahogy ellenállsz,
Míg történeted köré az éjszaka írja
A fényregény egyik lehetséges befejezését
Vörös köddé enyésző csillagaival.
Melyben Balassi módján fohászkodik
„Ifjúság, mi lehet
e széles föld felett
szebb dolog az ép testnél?
Szándék és mozdulat
együtt küzd és mulat,
mint egy hiten két testvér,
s te csak röpködsz, hinta,
s könnyen haladsz, mintha
vajba mártott kés lennél.
Későn lett szavam rád,
levegős szabadság,
amikor már rég nem vagy,
ha fölkel is napod,
sugárzó alakod,
kívül süt csak, ott benn fagy;
az idő nagy hamis,
mint a szerelem is,
legizzóbb, ha épp elhagy.”
Verses levél Varró Dánielnek
Tisztelt Varró úr…vagyishogy, Dani,
gond nélkül, könnyen írsz, ahogy a Singer
varrógép varr, a márkás, hajdani,
ha versírásra birizgál az inger –
a sor végét rímmel elendlized.
S balladából megírsz egy nap tizet.
Gondolom, tudod, mi nyílik meg ekkor:
az ifjúság, a tág bőségszaru,
nem Goethe céhládája, az öregkor,
a budin nyögő, bazaltos szarú.
Bukfencezel, amíg a du-ból ich lesz,
mert verset bárki hangján könnyen ihlesz.
Elillan ez, s jön majd a próbatétel,
a sors nem oszt új partihoz lapot –
időd, mint odakozmált menza-étel,
és benne mócsingos hétköznapok.
Őrizzen tőlük angyal és szerencséd,
nyílt lélek, jókedv, báj és szemtelenség.
Az ifjúság szikrája csak előleg,
lepkére még egy orvvadász se lő.
Felnőtt fejjel dől el, mi lesz belőled,
költő vagy trükkös mesterverselő,
noha a vers amúgy tartós kamaszkor,
s az ihlet, mintha rügy pattan tavaszkor.
Ólomként súlyos lesz, ami ma könnyed,
de léghajóba kell a nehezék,
versbe a hús, a csont, a vér, a könnyed –
a föld, hogy lehessen fölötte ég.
Ezt tanulta egy fáspincében… ott ő,
híved, e levél feladója, Ottó.
Az éjnek rémjáró szaka című utolsó kötetéből
Dal a szélhámos reményről
Operált koponyámhoz mind közelebb robban a gránát,
Madarakként röpdösnek a leszakadt végtagok;
Így törlesztem az életem árát,
Azt, hogy még itt vagyok,
És ereimben keringhet a hő vér,
Bár előttem egy meredek gleccserfal áll –
Jeges lepedőjén szeretkezni hív a két fekete nővér,
Szívhalál és Agyhalál.
Dal a fagyban lobogó lángról
A dolgok kezdetén sötétlő szén virága
A párzó sejtekből kihajtó szerelem.
Emberi, tehát vak és veszélyes a drága,
És a bolondját járatja velem,
Mert túlél minket, mint az idegek kémiáját az eszme,
Mely születőben oldott vegyszerként habzik az agyban.
Most kezdődik minden, nincs semmi veszve,
Lobog a cingár láng a világvégi fagyban.
Dal a kockázatról és a mellékhatásról
Egy cérnaszálon függ az életed.
Számold csak össze, hányféleképp, hányféle veszély
Mondhatja ki ránk a halálos ítéletet;
Túl sok ahhoz, hogy mindegyiktől félj.
Életben tart fiatalságunk maradék könnyelműsége,
E vizet árasztó és füvet sarjasztó erő.
Egy hazárd játékos beül az öreg kártyások körébe;
Tizennyolcra lapot kér – és ő a nyerő!
Dal a korszak jövőképéről
Szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk,
Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ,
És rossz történetünknek jó vége lehet még,
Ha eztán nem feszítjük meg Isten fiát –
Ember többé nem lesz embernek farkasa,
Mely prédáját bombákkal tépi szét.
Éjszaka jön, a holdnak nincs hasa,
Sötét van, vak, csillagtalan sötét.
Dal a zöld levélről
Az emberférgek fürgén tekeregnek,
Harsog a zöld levél: néger, cigány, zsidó!
Túl bonyolult gondolat az a legényes keretnek,
Hogy puskagolyóikat megelőzve ér a helyszínre a szó.
A sikerorientált élősdi, ha magasra jut, megrohad a hatalomban,
Mindegy neki, mit használ föl, aljas ösztönt, konstruált pert.
Legvégső esetre egy multifunkcionális megoldást tart talonban:
A bunkósbotot, mellyel Káin agyoncsapta Ábelt.
Dal a gyilkosokról
Gyilkosoktól nem védhet meg a szellem,
Páncélban él, aki rögeszméinek kábulatában él.
A legjobb érv sem hatásos fegyverek ellen,
Főképp, ha olyan markolja a fegyvert, aki fél.
Mindig támad vezérnek egy vérengző őrült.
És bárkiből lehet még „idegen elem”.
Nem okulunk. A torony helyén, ahol hajdan a géppisztolyos őr ült,
Régi dicsőségünkről hazudozik a történelem.
Dal a test fáradtságáról
Hatvanöt év, majd hatvanhat,
A versem lassan megtelik halállal.
Anyagfáradás ellen nem hat
Sem buzgó ima, sem duhaj madárdal.
Jön a fűfrizurás tavasz, de nem nekem,
Hozzám kopasz jegével a tél köszön be,
És eltemetem énekem
Az üres szóközökbe.
A rejtőző rokon
Egy öregember ül a szokott helyemen,
az asztalnál, a fotelben, a széken,
az ő haja őszül a fejemen,
az ő vérző térdétől sebhelyes a térdem.
Minden, amit tesz, taszít és idegen tőlem;
rondán eszik, állán vörösen csurog a lé,
és döngve és nyikorogva, mint a legendás gólem,
vánszorog egy haldoklókkal zsúfolt kórterem felé.
Ez lett volna az ára a kései megvilágosodásnak?
Versről és világról egyre többet sejtek.
De a pünkösdi professzornak fügét mutat a másnap,
s bombát robbantanak testünkben a terrorista sejtek.
Megutáltam fiatalságom eszméletlenül pazarló verselését;
mennyi szétpattanó szappanbuborék, hány nekifutás, hány pofára esés!
De milyen igaz a mardosó éhség,
és a szabadság milyen kevés!
Legyél te a mesterem, titokban bennem rejtőző rokon,
velőt rázóan szemtelen kamasz, vezess te,
ahogy Vergilius vezette Dantét át a poklokon,
míg vértől és parázstól vöröslött az este!
Ne hagyd, hogy az öregség kiforgasson magamból,
és békét kössön azzal, amivel eddig nem kötött,
bár hallom, hogy a madárfütty mögül lélekharang szól,
s láttam az ostrom alatt az utcán rohadó lódögöt.
A szerkesztő megjegyzése
Az Új Hét már közölt Orbán Ottó verseiből, nem is egyszer, legutóbb ITT.