Terjed a szóbeszéd, miszerint a Magyar Tudományos Akadémia zuhanórepülésben van. Rémhír, ne higgyük el. Széchenyi gróf csaknem kétszáz éve alapított magyar tudós társaságának utódintézménye, ha nehézségekkel küzd is, de emelkedő pályán halad. Múltja büszkeségre ad okot. Emlékezzünk csak arra, hogy főtitkára 1865-től Arany János volt, elnöke 1866-tól Eötvös József, s azóta is számos kiemelkedő taggal és vezetővel bírt. Mi lehet a mostani rémhír hátterében?
Az alapvető ok világjelenség. A tudomány tekintélye világszerte zuhan. Rombolják az álhírek, fő közegük a közösségi média. Rombolja az egyetemi szféra minőségcsökkenése és politikailag is színezett, fokozódó működésképtelensége az angolszász országokban és bizony Európában is; és rombolják a publikációs rendszer manipulációi. (A helyzet rohamosan romlik: a mesterséges intelligencia immár futószalagon gyártja a cikkeket, amelyeket jegyzett folyóiratok előbb közölnek, majd visszavonnak.)
Ám vannak honi okok is. Előrebocsátom: az „akadémikus” szó a magyarban a közelmúltig azt jelentette, hogy az illető a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) tagja. Ehhez képest amerikaiul az „academic” mindazokra vonatkozik, akik a felsőoktatásban, ill. kutatóként dolgoznak. Így hát magyarra torzítva a sajtóban újabban akadémikusnak neveznek olyan kollégákat is, akik kutatóintézetek alkalmazottai, de nem tagjai az MTA-nak.
A torzítás története valós folyamatra vezethető vissza. 2019-ig a magyar kutatóintézeti hálózat zöme az MTA-hoz tartozott, így az ott dolgozókat nem volt nehéz az Akadémia tagjaival összemosni. Az immár elcsatolt hálózat azonban nem független, minden szálon a kormány uralma alatt áll. (Az elcsatolást a tőle megszokott, modortalan módon „auto-krata” akadémikustársam, Palkovics László erőszakolta át.) A tudományos életben vita folyik arról, hogy az Akadémia jó gazdája volt-e a kutatóhálózatnak. Sok kiváló akadémikustársam véli úgy, hogy nem, ám a jobbítás talán megvalósulhatott volna az Akadémián belül is. Akárhogyan is: a hálózatot ma erős belső feszültségek terhelik, miközben a hálózat és az Akadémia mintha egyfajta minőségbiztosítási együttműködésre kényszerülne, mely viszony azonban egyre átláthatatlanabbul bonyolult. Ez tehát a rémhír egyik oka.
Magyarországon ma az alapvető tudományos fokozat az ún. PhD (a latin „philosophiae doctor”-ból), művészeti megfelelője a DLA („doctor liberalium artium”). Ezek megszerzéséhez valamely felsőoktatási intézményben egy akkreditált doktori iskolát kell elvégezni, disszertációt kell írni és azt megvédeni. Létezik magasabb fokozat is, pontosabban cím: az „MTA doktora”. Ennek elnyeréséhez hosszú út vezet. Szükséges természetesen a PhD megszerzése, ám azt követően hatalmas kutatói pálya a követelmény: magyar és nemzetközi folyóiratokban közzétett publikációk, nagyszabású disszertáció készítése után az MTA valamely illetékes tudományos bizottsága részéről az ún. habitusvizsgálat következik. Majd az illetékes MTA osztály – a tizenegy közül – jóváhagyása szükséges, végül opponensek kijelölése, az opponensi bírálatok megszületése, majd maga a védés.
Emberek vagyunk, a vázolt folyamatba csúszhatnak tudományos és lelki hibák, de kijelenthető, hogy az MTA doktora cím birtokosa általában kiváló szakember. Nem véletlen, hogy a nem túl távoli múltban az egyetemi tanári („professzori”) cím elnyerését a szokásjog az MTA doktora cím meglétéhez kötötte. Ezek az idők elmúltak, a professzori színvonal érzékelhetően csökkent is, de lássuk be, hogy itt a felsőoktatás, nem pedig az Akadémia zuhanórepüléséről van szó. Ez tehát a rémhír egy másik oka.
Tagjait az Akadémia az MTA doktorainak sorából választja. A megválasztottak címe: „levelező tag”. A levelező tagból néhány év elteltével, ha továbbra is színvonalas munkát folytat, „rendes tag” válhat. Vannak tagtársaim, akik ezt a lépcsőztetést feleslegesnek, csak a bürokrácia további növelésének tartják – egyetértek velük. A lényegi lépés a tagság elnyerése, a jelen rendszerben tehát a levelező tagságé. Az idevezető út az Akadémián késhegyig menő választási vitákat jelent. A tét egyfelől a tudományos presztízs – az „akadémikus” cím –, másfelől az ún. akadémikusi tiszteletdíj. Ez utóbbi azonban mára annyira elolvadt, hogy már aligha jelent motivációt.
Ami magát az „akadémikus” megjelölést illeti: említettem, hogy a sajtóban olykor hibás a szóhasználat. Ám nem csak a sajtóban: 1992-ben komoly művészek részvételével megalakult a Magyar Művészeti Akadémia (MMA), amelyet 2011-ben a kormány köztestületi rangra emelt, és azóta anyagilag igen jelentősen támogatja. 2013-ban az Országgyűlés az MMA-nak adta a Műcsarnok és a Pesti Vigadó épületét. Az MMA immár létrehozott egy Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetet, és ez a „módszertan” már nem csak művészeti.
Az MMA-t a hatalom az MTA ellenakadémiájává tette. Tagjai akadémikusoknak nevezik magukat, s ezzel szembemennek a szokásjoggal – nyersen szólva semmibe veszik az MTA-t. Ám itt sem beszélhetünk az Akadémia zuhanórepüléséről: sokkal inkább a tudománypolitika zuhanásáról.
Az MTA – kutatóintézeti hálózata nélkül is – kiváló tudományos munkát folytat. Az akadémikusok száma 365, az MTA doktorainak száma úgy háromezer. Együttesen a magyar tudomány elitjét alkotják: bárki utánajárhat, aki betekint a honi vagy nemzetközi publikációs nyilvántartásokba. A tudományos bizottságok is érdemi tudományos munkát végeznek, pl. konferenciákat szerveznek. Jelen cikkem megírására is egy most készülődő konferencia indított: „Mobiltelefon az iskolában – áldás vagy átok?”, amelyet az MTA II. Osztálya szervezésében tartunk október 15-én, jelenléti és online formában is.
A saját tervezett előadásom összefoglalójából hadd idézzek egy hosszabb bekezdést: „Kevés olyan sokoldalúan képzett tanárunk van, aki otthonos mind a Gutenberg-, mind a Turing-galaxisban [mind a nyomtatott könyvek világában, mind az online világban]. Ne beszéljünk most az anyagiakról. Beszéljünk arról, hogy a közoktatásban dolgozó tanároknak a vonatkozó képzettségekre a főiskolai szférában kellene szert tenniök, azaz minőségi egyetemi rendszerben, kiváló egyetemi oktatóktól tanulva. … Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet Magyarországon a mobiltelefon az iskolai élet hasznos eszköze, a válasz ez: a honi felsőoktatás reformja útján. Hosszú út, amelyhez nemcsak a magyar belviszonyok, de bizony értelmiségünk megváltozására is szükség van. Új szellemi arisztokráciát [ne féljünk e szótól] kell létrehoznunk.”
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2024. október 11-én.
