A szovjetek nagy tévedése volt, hogy az egykori gyarmatok felszabadulási harcai idején úgy vélték: a szabad népek – különösen Afrikában – majd saját (törzsi) nyelvükön fognak ’államilag’ beszélni, megtagadva a koloniális nyelvi örökséget.
Végül azonban az államnyelvi képlet leegyszerűsödött: a legtöbb egykori gyarmat a kolonialisták nyelvét vitte tovább (angol, francia, portugál, sőt: búr…); a ’törzsi’ nyelvek szinte sehol sem vették át a főszerepet (egyrészt nem fedték le a teljes függetlenné vált országot, másrészt viszonylagos fejletlenségük miatt eléggé alkalmatlanok voltak politikai- tudományos-szépirodalmi stb. érintkezésre). A hódítók (gyarmatosítók) nyelve a legtöbb esetben teljesen kiszorította az ’őslakosok’ által beszélt idiómákat (pl. Latin-Amerikában a spanyol és a portugál, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában az arab (Algériában a francia), Észak-Amerikában az angol és a francia, a brit területeken az angol, stb.). Ahol nem tudta kiszorítani, ott sokszor megmaradt ’erős’ második nyelvnek (az indiai szubkontinensen az angol, az indokínai szub-szubkontinensen a francia és az angol).
Ehhez hasonló (de bővebb, sokszínűbb…) térképpel dolgozhattak a moszkvai szovjet szakértők, amikor elfogadták, hogy a Szovjetunió – és a ’szocialista tábor’, valamint egyes nem-kapitalista utat választó harmadik világbéliek –számára diplomatákat képző intézményben (a MGIMO, a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Főiskolája) mely nyelveket okítják majd a leendő külügyéreknek. És nem volt pardon: akit kijelöltek, hogy – mondjuk – hauszát, evét, szuahélit, jorubát vagy amharát tanuljon, annak jó öt éven át kellett küszködnie e fura nyelvek elsajátításával… Legtöbbször hiábavalóan: a volt gyarmatok többsége a volt gyarmatosítók nyelvét vitte tovább…
Egykor magam is tanultam ebben a kitűnő moszkvai intézetben – szerencsére, nekem az ’egzotikus’ nyelvek közül az akkor még jelentéktelennek (és egzotikusnak) tartott spanyol jutott… De számos (magyar) iskolatársam tanult ennél sokkalta ritkább nyelvet.
Emlékszem egy jóbarátomra, akit egy afrikai (törzsi) nyelvre iskoláztak be, meg is tanulta tőle telhetően; a hazai külügyminisztériumban az afrikai főosztályra delegálták, és afrikai országokba kapott kiküldetést, de vérrel-verejtékkel elsajátított nyelvtudásának nemigen vehette gyakorlati hasznát. Rákérdezésemre fölidézte az egyetlen alkalmat, amikor haszna volt afrikai nyelvismeretéből – íme a sztori.
Iskolatársam Tanzániában szolgált éppen – ahol jó 120 törzsi nyelvet beszélnek, köztük a diáktársamra tukmált nagy presztízsű szuahélit is, mely az angol mellett elvben államnyelvként is funkcionál, de csak másodikként –, amikor a fogadó ország külügyesei a DT (diplomáciai testület) számára kirándulást szerveztek az őserdőbe, a mozambiki határ térségébe. Az ottani törzsek fafaragásaikról voltak híresek: a makondék (ez egy észak-mozambiki-tanzániai törzs) fekete ébenfából, vasfából faragták erős erotikus tartalmú, fantáziadús, sokszor az absztraktba átcsapó makonde ’asztali’ szobraikat (melyek még Brancusi-ra a nagy román-francia szobrászra is hatottak…).
A diplomaták megcsodálták a fafaragók mesterségbeli-művészi tudását, a ’faluközpontban’ vásárolni is lehetett az alkotásokból. Az erotikusabb töltetűeknek volt nagyobb kereslete… Mint világszerte… Otthon, a lakásban vagy a baráti körben (ajándéknak) ezek számítottak menőnek. Barátom is próbált alkudozni a méregdrága fa-szobrokra, kevés sikerrel. Mígnem eszébe jutott, hogy ő végső soron jó sokáig tanulta a macondék által is beszélt afrikai nyelvet Moszkvában, és emlékezete mélyéről előbányászott néhány mondatot, amivel magára vonta egyes fafaragók figyelmét – ritkán láttak a nyelvükön megszólaló fehér embert.
Hogy az érdeklődést és a kezdeti szimpátiát megtartsa, az egykori moszkvai diplomatatanonc előadta, amire csak emlékezett – de hamar kifogyott, hiszen e nyelvet akkor már évtizedek óta nem gyakorolta. Mindenesetre, megpróbált alkudozni a szobrokra, de közölték vele, csak akkor kap némi engedményt, ha még beszél kicsit ’makondéul’. Minthogy nemigen jutott már eszébe semmi más, visszaemlékezett, hogy annak idején a szovjet kultúrával, történelemmel kapcsolatos tételeket is be kellett magolniuk a kijelölt nyelven, s egyik vizsgáján éppen az SZKP (aki már feledte volna: a Szovjetunió Kommunista Pártja) viharos történetéről kérdezték… És csodák csodájára, fölrémlett előtte az akkor leadott mantrája, amit ékesszólóan most is el tudott mondani.
Az ébenfa mesterei a dzsungelben mind köréje gyűltek, és tátott szájjal hallgatták. Soha azelőtt nem hallottak semmit (és valószínűleg, később sem) a bolsevikok Trockij-ellenes küzdelmeiről és a pártegység megerősítéséről… A vége az lett, hogy (a DT nagy irigykedésére) viszonylag baráti áron vehetett néhány faragványt – a lehető legexplicitebb erotikával. És meggyőződhetett: mégsem volt teljesen fölösleges tanulnia azt a fránya nyelvet.
Csupán kiegészítésnek: a haver elmesélte, hogy eleinte próbálkozott (felvágott…) a nyelvismeretével a városban is, például a taxisofőröknél, de egy tanzán – ékes szuahéli nyelven – leintette: ’Szőr, miért beszél nekem szuahéliül? Beszéljen angolul !’ – Ennyit az afrikai antikolonialista nemzettudatról.
És – a jobb megértés céljából – még egy sztori, a Tanzániával szomszédos Mozambikból, ahová tolmácsként jutottam el a magyar honvédelmi miniszterrel. Itt a hivatalos nyelv a volt gyarmatosítóké, a portugál – de ezt szinte csak a ’koloniális’ értelmiség beszéli; az egyszerű nép a félszáz törzsi nyelv valamelyikén érintkezik (közte van a szuahéli, sőt: a makonde is). A Portugáliában tanult miniszteri kolléga elvitt bennünket egy csapategységhez, ahol valamilyen kiképzést tartottak. A parancsnok – portugálul – kiadta a parancsot, és az alegység előtt fölsorakozott ’tolmácsok’ (én sámánoknak néztem őket) lefordították a harcosoknak, mutogatva-táncolva-énekelve… Ezután – ha nem volt visszakérdezés – kezdődhetett a végrehajtás… Az én miniszterem döbbenten nézte: „Mi van, ha az a parancs, hogy ’Hasalj!’ – Amíg ezek a varázslók eltáncolják, mindenkit szitává lőnek!…”