Ennek a két embernek át kellett lépnie a saját árnyékán, hogy elindulhasson a világ több mint három évtizeden át tartó, leginkább prosperáló korszaka. Ez a 80-as évek közepétől kezdődő korszak napjainkban ér véget a szemünk láttára.
Bármit is gondolunk a közelmúlt politikai, demográfiai, gazdasági vagy szociális kríziseiről, a tény az, hogy a mélyszegénységben élő emberek száma kevesebb mint felére csökkent az elmúlt harminc évben. Az emberiség várható élettartama tíz évvel nőtt, ennél is többet az egészségben eltölthető évek száma, töredékére zuhant az írástudatlanság, és mintegy nyolcvan százalékunk hozzájut elektromos áramhoz. Soha olyan kevesen nem haltak meg háborús konfliktus, terrortámadás, éhínség vagy fertőző betegségek következtében, mint 1990 és 2020 között. Az új világrend persze nem lett tökéletes, de a korábbi világ sokkal rosszabb volt.
Mindez a ma meghalt Mihail Gorbacsovnak és a tizennyolcéve halott Ronald Reagannek is köszönhető. (És persze Margaret Thatchernek, Helmut Kohlnak, François Mitterrandnak, II. János Pálnak és másoknak, de igazi, cselekvő hatalma leginkább a szovjet pártfőtitkárnak és az amerikai elnöknek volt.)
Harminc év kellett, mire az általuk létrehozott új világrendhez, a jólét és a szabadság korábban soha nem látott mértékéhez hozzászoktunk, és elkezdtük szétverni. Újra reális veszéllyé vált a szövetségi rendszerek szétesése, az autokráciák megerősödése, a jobb- és baloldali militáns mozgalmak térnyerése, a globális éhínség, sőt, az atomháború is.
Hasonló volt a helyzet, amikor Gorbacsov és Reagan megállították az órát, és új időszámítást kezdtek. Sokat hibáztak, mégis felmérhetetlenül sokat köszönhet nekik az emberiség. Elég mai utódaikra gondolni, hogy megértsük, a történelemben igenis van szerepe a személyiségnek.
A szerző Facebook-bejegyzése 2022. augusztus 30-án.
