Virág nélkül nincs nőnap! – hallatszott fentről, úgy értve, ragálykor sem; már-már vártuk, hogy virág nélkül a nőnap olyan, mint a karácsony disznóvágás nélkül. És eszünkbe jutott a nemrég olvasott történet.
Az úgy volt, hogy valaki kihallgatta két fiatal apa beszélgetését a virágvásárlási láz idején, a járvány-hadiállapotot is tekintve: mintha a harmadik virágháború döntő csatájának másnapján.
– Szóval megyek márciuskát venni, köztudomású, hogy márciuska nélkül nincs örömszerzés nyolcadikán sem, nemcsak elsején, nincs az a nő, akit ne venne le a lábáról, vírusnál hatásosabban, az a kis összesodort fonal a végén lógó szívecskével vagy kis buzigánnyal, kereszttel.
Piac, tolongás, félrecsúszott maszkok (ki visel manapság nyakkendőt?), egy félreeső asztalon megtalálom a nekem való márciuskákat, gyűjtöm, gyűjtöm, csak össze ne bogozódjanak… Teleszedem a markom, már önmagában fél siker, hogy ennyit, aztán rájövök, hogy csak félsiker, de talán van megoldás: – Kaphatnék egy kis zacsit, elfelejtettem magammal hozni?
– És volt neki zacsija?
– Volt, elmesélem. Fogja az eladónő a tasakstószt, leveszi a kesztyűjét, leveszi a maszkot, tövig bedugja az ujjait a szájába, s elkezdi szétválasztani-nyálazni egymástól a pungácskákat. Csakhamar sikerrel jár, ügyes, gyors, szó, ami szó, aztán ugyanazzal a kezével fogja a márciuskákat, a marcisorokat, és betömködi a kis tasakba őket.
– Ettől egy kicsit megvadultál, nem?
– Egy kicsit? Nekem mondod? Hát nem egy éve zúgják a tévék, a rádiók, a budink is tele van szórólapokkal, hogy nem szabad az ujjunkat a szájunkba venni, cseppfertőzés, fertő, kezet mosni, maszk az arcon meg minden, s akkor ez a némber…
– Jól kiverted a balhét, ugye?
– Hát mindenesetre szóltam neki.
– És nem vetted meg, ugye? Otthagytad az egészet, hogy süsse meg.
– Megvettem, mert nem nekem kellett, a csemetémnek volt muszáj vinni a suliba a tanító meg tanár néniknek meg a lányoknak.