Száz évvel ezelőtt csendült fel először: ma már nincs olyan rendezvény, legyen az sportmérkőzés, elnökiktatás a budapesti Országházban vagy hivatalos politikusi látogatás egy székelyföldi faluban, ahol ne hangzana el. A székely himnusz napján a dal keletkezésének történetét és százéves pályafutását foglaltuk össze.
Igazi himnusza a magyarságnak természetesen csak egy van, hangsúlyozták mindig a himnusz-ügyben megszólaló szakértők, az „Isten, áldd meg a magyart”. Ez a nagybetűs Himnusz. Méltó társa az angolok klasszikus „God save the Queen…”-jének vagy Haydn „Gott erhalte…”-jának, amely ma — új szöveggel — Németország himnusza. Vannak azonban más népénekek is, amelyeket a magyarok széles rétegei himnusznak kijáró áhítattal énekelnek. Ilyen például a „Boldogasszony anyánk…”, amely a Kölcsey—Erkel remekmű születése előtt szinte minden magyar közös éneke volt.
A székelyeknek nem volt külön himnuszuk. Amíg az erdélyi rendek egyikeként társadalmilag különálltak, föl sem vetődött ennek szükségessége, az újkorban pedig, amikor megjelentek a nemzetek, a székelyek politikailag betagolódtak a magyarságba, így még kevésbé kellett nekik saját himnusz. Amit székely himnuszként énekelnek, a „Ki tudja, merre…” kezdetű ének, a nemzetrész Trianon utáni tehetetlenségtudatát fejezi ki, azt a szorongató érzést, hogy rajtuk már csak Csaba király és Isten segíthet. Emlékeztetőül: „Ki tudja, merre, merre visz a végzet, / göröngyös úton, sötét éjjelen. / Segítsd még egyszer győzelemre néped, / Csaba király a csillagösvényen. / Maroknyi székely, porlik mint a szikla / népek harcának zajló tengerén. / Fejünk a hullám százszor elborítja, / ne hagyd el Erdélyt, Erdélyt, Istenem!”
László Ferencet, a kivételes tudású és műveltségű kolozsvári muzikológust a 2000-es évek elején kérdezték arról, hogy „mi az igazság” a székely himnusz körül. László Ferenc úgy vélekedett: „a dal negatív ellendarabja az olyan hiteles, nemzetépítő alkotásoknak, mint például Tamási Áron Ábel-trilógiája, amely Erdély elcsatolása után éppenhogy a székelyek örök életrevalóságát, alkalmazkodási készségét, lebírhatatlanságát hirdette.”
Hogyan lett egy kantátából székely himnusz?
A szóban forgó dal nem a Székelyföldön keletkezett, hanem Budapesten. Mind szövegírója, a székelyudvarhelyi születésű Csanády György, mind zeneszerzője, az Oravicabányán született Mihalik Kálmán olyan magyar volt, aki az impériumváltozás után nem vállalta a kisebbségi sorsot, hanem áttelepült az anyaországba. Csanády Budapesten a Székely Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének egyik alapító tagja lett.
Az irredenta szervezet nyilvános bemutatkozásának egyik emlékezetes alkalma 1922. március 26-án volt a Budai Vigadóban, ahol védnökséget vállalt Horthy Miklós, Bethlen István és Teleki Pál is. A SZEFHE célkitűzéseit az egyesület által fenntartott Új Élet című újságban olvashatták annak idején az érdeklődők: az alapelveket Incze Antal fogalmazta meg tekintettel a nemzetiségi, közösségi feladatokra, János Áron közgazdász vállalt felelősséget az anyagi lét megteremtéséért, Kolosváry-Borcsa Mihály pedig a „politikamentes nemzetvédelem” eszme kidolgozására vállalkozott. Kolosváry-Borcsa egyébként a két háború közti időszakban elismert sajtópolitikus lett, az Imrédy-kormányban vállalt sajtóigazgatói munkája miatt 1946. december 6-án a Népbíróság halálra ítélte és kivégezte.
A SZEFHE egy irreális történeti múltat hangoztatott, ennek szellemében a csoportok „nemzetségekbe” tömörültek, a székely rendtartástól függetlenül adták a címeket: lófő, öreg lófő, góbé, gyalog székely elnevezéssel. A hazatérést a mitikus történeti mondahős személyével hozták kapcsolatba, és Csaba királyfi csodáiban bízva hirdették a visszatérésbe vetett hitet. A megalakulás után évenkénti „májusi nagyáldozatot” szerveztek, amelyet leggyakrabban a Zugligetben, a Disznófő vendéglő feletti tisztáson tartottak. A nagyáldozat ceremóniájához, rítusához hozzátartozott a hun-magyar-székely rokonság eszméjének hirdetése, a Hadúr előtti tisztelgés, a Nap, a Tűz és a Föld előtti tiszteletadás. A kimondott, megfogalmazott cél az erdélyi magyarság összetartozás-tudatának ébrentartása, megerősítése volt.
A „Ki tudja, merre…” ennek a sajátos szertartásnak volt egyik zeneszáma, akkor még Kantáté címmel. Maga Csanády, a SZEFHE alapítója, a rituálék szervezője és a dalszöveg szerzője így írt erről 1940 után, amikor a visszacsatolt Észak-Erdélyben már az iskolákban is kötelező tananyaggá tették a himnusszá avanzsált műdalt: „Akik nem ismerték, pogányságnak, fehérlóáldozásnak csúfolták ceremóniánkat. Ez ellen sohasem védekeztünk, mert sohasem beszéltünk róla. Titok volt, s meg tudtuk tartani a titkot. Az az egy-két rigmus és ének, ami nyilvánosságra került, névtelenül bolyongott a világban. Így jutott haza Erdélybe a Nagyáldozat Kántáté nevű, tehát zsoltárnak készült éneke is, és lett belőle otthon a Székely Himnusz.”
1946 után azonban ismét betiltották Magyarországon és Romániában is, és ezáltal felerősödött a folklorizálódási folyamata. A szájhagyomány módosította itt-ott a szöveget, és a dallam sem egészen az ma, mint amelyet Mihalik Kálmán a húszas évek elején komponált. Az apró különbségek között érdemes felfigyelni arra, hogy a hetedik sornak háromféle verziója van: a „Fejünk a hullám százszor elborítja”, vagy „Fejünk az ár ezerszer elborítja”, vagy „Fejünk az ár, jaj, százszor elborítja”. És azt is fontos tisztázni, hogy Csanády sohasem írta le a „Ne hagyd elveszni Erdélyt” kifejezést. Ez elsősorban az amerikai magyarok körében terjedt el, és tény, hogy ma általában így éneklik.
Sem Kányádi, sem Tamási Áron nem rajongtak a „székely himnuszért”
Egyébként a nagy tilalom éveiben sem örvendett osztatlan sikernek a székely himnusz. Kányádi Sándor jegyzett le egy 1962-es történetet, amikor Budapesten Tamási Áronnal és az ágyúöntő Gábor Áron egyenes ági leszármazottjával találkozott. Beszélgetésük során, írja Kányádi, „a Székely himnusz is szóba került. A szövegét mindhárman silánynak véltük. Zavaros, képzavaros. Záróra előtti vagy inkább utáni kesergőnek való. De ha már a nép ajkán megszokottá vált, ahogyan Arany János mondaná, nem kell bántani. (Különben is, kinek volna mersze ujjat húzni a nekikeseredett vigaszt keresőkkel, kivált mostanában. Tehetem hozzá, így utólag.) Áron bácsinak az volt a véleménye, és mi osztoztunk benne, hogy ennek a mi több nemzetségből, törzsből összeállt, egyazon nyelven élő népünknek egy himnusz bőven elég. Az, amelyik így kezdődik: Isten, áldd meg a magyart…, s tegyük hozzá, ott, ahol van, és felekezetre való tekintet nélkül.”
Kányádi visszaemlékezésében azt is leírja, hogy Tamási halálakor a budapesti búcsúztatáson – a szervezők mit sem tudva a székely írónak ennek a lesújtó véleményéről –, mégiscsak betervezték azt a repertoárba: „beütött a mennykő. Budapesten a farkasréti búcsúztatásnál székelyruhás hölgyek kara énekelte a székely himnuszt.” Nem így történt azonban az író szülőfalujában: „Ami a lelkieket illeti, csodálatos volt. Kilenc pap temette, a farkaslaki tisztelendő búcsúztatta méltón, még egy kicsit meg is bírálta fehérnépek iránti túlbuzgóságáért. Ma is hallom, ahogy a népe énekelte: Istenem, Istenem, mért hagytál el ingemet.”
Hosszan lehetne folytatni azoknak a személyiségeknek a felsorolását, akik próbálták felhívni a figyelmet arra, hogy nem egy olyan szerzeményről van szó, amelyet valóban himnusznak lehetne nevezni. Többek között a Csíksomlyón született Fodor Sándor, a csíkszeredai Ferenczes István költő, vagy a Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatója, Kónya Ádám helytörténész.
Az értő kritikák ellenére a kultúrpolitikai döntés az volt, hogy beemelik a dalt a Magyar Értéktárba, erről 2022 januárjában döntött a Hungarikum Bizottság.
„A Székely himnusz mindennapjaink szerves része, gyakran nem is tudatosítjuk magunkban az értékét. Ezért is örvendek annak, hogy a munkánk eredményeként bekerült a Magyar Értéktárba, hisz ezzel arra késztet bennünket, hogy egy percre megálljunk, és elmondjuk magunknak és másoknak is: gazdagok vagyunk mi, erdélyi magyarok, mert van egy magyar himnuszunk és egy székely himnuszunk. A kettő békésen megfér egymás mellett, mindkettő a szívünkhöz szól, az egymásba fonódó identitásainkat írja le. A közelgő népszámlálás kapcsán különösen fontos, hogy megértsük: erdélyi magyarok vagyunk mindannyian, sokféle regionális identitásunk – így a székely is – csak erősebbé tesz bennünket közösségként. Remélem, hogy mihamarabb Hungarikummá is válik!” – mondta Hegedüs Csilla, az Erdélyi Magyar Értéktár Bizottság elnöke.
„A Székely himnusz – a címer és a zászló mellett – ma már megkerülhetetlen jelképe a regionális önazonosságunknak. Keletkezése és utóélete is legendás, túlélt rezsimeket, divatokat, és egyre megerősödve tört fel a székely nép élni akarásának jelképeként. Kiemelt nemzeti értékünk, ott a helye akár a Hungarikumok között is” – fogalmazott a javaslatot benyújtó Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke.
A Csanády György által kantátának szánt, és időközben nemzeti jelképpé vált dalnak a kultúrpolitikai funkcióját vizsgálva azt lehet mondani, hogy a Horthy-korszak magyarságképét erősíti fel. Ne feledjük: ez a szerzemény a Horthy-rendszerben volt először és utoljára hivatalos tananyag, azóta tartja magát a köztudatban. Természetesen nemcsak kultúrpolitikai okai vannak, hogy a „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” a Trianont sirató kocsmai nótázástól, a politikailag terhelt egyházi eseményektől, a falunapos cintányéros térzenétől az Országházig és a Magyar Értéktárig jutott.
Horthy reneszánsza mellett az a felismerés is ösztönzi a kanonizálását, hogy a dalnak erős, mobilizáló hatása van: a székelység állandó harcban áll a megmaradásért, nem ért véget a háború, a megpróbáltatások sora, minden nap egy újabb küzdelem. A kanonizálás azt is jelzi, hogy a nemzeti konszenzussal elfogadott Himnusz és Szózat mellett most már a székely himnusz is fölkerült a nemzeti imák közé.
A szerkesztő megjegyzése
Ha az egyetlen, igazi nemzeti himnuszunk: ima – akkor ez szentségtörés, minél inkább mozgósító, annál inkább az.
Méghogy Érték(tár)! Erőnek erejével, a jóízlés ellenében: „A Csanády György által kantátának szánt, és időközben nemzeti jelképpé vált dalnak a kultúrpolitikai funkcióját vizsgálva azt lehet mondani, hogy a Horthy-korszak magyarságképét erősíti fel. Ne feledjük: ez a szerzemény a Horthy-rendszerben volt először és utoljára hivatalos tananyag, azóta tartja magát a köztudatban. Természetesen nemcsak kultúrpolitikai okai vannak, hogy a „ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!” a Trianont sirató kocsmai nótázástól, a politikailag terhelt egyházi eseményektől, a falunapos cintányéros térzenétől az Országházig és a Magyar Értéktárig jutott.”
Mi meg csodálkozunk, hogy hova jutottunk… Ha ez a giccs érték, akkor tessék kivenni az „Értéktárból” Tamásit, Kányádit, Fodor Sándort, Ferenczes Istvánt!
Amennyire indokolt, hogy a kiváló cikk a szerző neve nélkül jelent meg, annyira jelzés arra nézve, hogy hova jutottunk!
