A spanyol nyelv egykori marginális helyzetéből a maga immár 600 milliós táborával a világ negyedik legnagyobb nyelvévé nőtte ki magát, megelőzve (az angol kivételével) az európaiakat – benne a franciát és a németet. Európában a legfontosabb nyelv lett. A szám tartalmazza a nyelvet anyanyelvként beszélőket – lengua nativa (500 millió), azt második kommunikációs nyelvként használólat – lengua segunda (77 millió), illetve a nyelvet (meg)tanulókat – lengua extranjera (23 millió /!/ nyelvtanuló)… [A mi nyelvünk, a magyar a 65. helyen áll a világrangsorban – a becsült 14,5 millió beszélővel… Az orosz a 8. helyen van, körülbelül 250 millió beszélővel. A ’nagyság szerinti’ sorrend: angol, kínai mandarin, hindi, spanyol. A frankofón közösség az ötödik, a hatodik helyen pedig a modern, standard arabot beszélő országok osztoznak.]
A spanyol a második helyen áll (a kínai mögött, az angol és az arab előtt) az anyanyelvként használó „őslakosok” országlistáján, a születésüktől fogva spanyolul beszélők, a ’hispanohablantes nativos’ – népes csoportjában.
A hatvanas évek elején, amikor elkezdtem spanyolul tanulni, ez a nyelv még igen ’egzotikusnak’ számított: a külügyminisztériumunkban akkor az orosz, a francia, a német, az angol, az olasz, az arab és a délszláv nyelvek mögé sorolták be fontosság szerint… Ma a diplomáciában is kiemelt nyelvként kezelik.
Friss szenzáció: idén a spanyol nyelvű országok sorában a második helyre futott be az Amerikai Egyesült Államok, 57,5 millió – becslések szerint 62 millió! – ’latino’-jával: kis híján minden ötödik lakos! Az USA déli határain (ahol a latin migráció is a legerősebb) mindig is élt egy népes mexikói lakosság; nagyszámú puerto rico-i és kubai bevándorló is letelepedett, más spanyolul beszélő országból is érkeztek „migránsok”.
Ország-bontásban a legtöbb spanyolul beszélő Mexikóban (hivatalos nevén: Mexikói Egyesült Államok…) él: 132 millió a lakosainak becsült száma – elvben mindenki beszél spanyolul, bár nincs államnyelvvé nyilvánítva, és az országban még hetven szövetségileg elismert „bennszülött” (natív) nyelvet használnak. Kolumbia az országlistán a harmadik helyre szorult vissza (az USA mögé) a maga 52,5 millió spanyol ajkú lakosával. Európában 75 millióra becsülik a spanyolul tudók (és tanulók) számát, ebből körülbelül 50 millió a spanyolországi spanyol. (A fentiek mind kismértékben kerekített számok.)
Csupán érdekességnek: az angolt születési anyanyelvként alig (!) 400 millióan beszélik, de jó egy milliárdnyian kommunikálnak e nyelven. Ugyanakkor a legtöbb anyanyelvi beszélőt jegyző Kínán kívül ezen a nyelven nemigen kommunikálnak a világ más részein… Az olasz nyelv a ’natív’ anyanyelv-használók sorában az első huszonöt közé sorol, de a fontosság szerinti rangsorban nem fér be az első huszonöt közé…
Az adatok java részét a spanyol kultúrát és a spanyol nyelvet szerte a világban ápoló (a nyelvet főként oktató – tanévente 80 ezer tanulóval) spanyolországi székhelyű Nemzetközi Cervantes Intézet tette közzé idén nyáron. A hálózat a világ negyvenöt országában, kilencven intézeti székházban működik; köztük Budapesten is. A Cervantes vállalta a spanyol nyelven beszélő teljes „hispanoablante” világ kulturális (és nyelvi) képviseletéét. A spanyol vagy kasztíliai nyelv (idioma español vagy castellano) jelenleg huszonegy ország államnyelve, valamint az ENSZ és az Európai Unió egyik hivatalos nyelve.
A spanyol – a kutatók számításai szerint – 2070-re éri el a „csúcsot”. A beszélők száma akkorra meghaladja majd a 680 milliót, onnantól kezdve viszont folyamatos csökkenéssel lehet számolni. Elsősorban az anyanyelvként használók száma fog csökkenni (amit kis részben ellensúlyoz a nyelvet másodikként használók és a nyelvtanulók növekvő száma, kiemelten az USA-ban).
Spanyol nyelvtanulásom elején észrevettem, hogy a házasságot (a házastársat) és a bilincset jelentő szavak egybeeshetnek… Most, hogy többet foglalkoztam a szófejtéssel, rájöttem, hogy miért.
A házastársakat spanyolul az ’esposos’ szó jelöli (ez az esposo=férj és az esposa=feleség együttes többes száma) – a kézbilincset pedig az ’esposas’ (ez megegyezik a feleség többesével). Származékok: esposas, esposar, poner esposas, esposado; kézbilincs – többes számban használják, mint minden páros tárgyat, személyt; megbilincselni; megbilincselt.
Kaján vigyorral föltételeztem, hogy ’már megint a nők okoznak galibát’; feleségem – akivel kis híján hatvan évig viseltem a bilincset – nem osztotta kajánkodásomat. Én pedig nem találtam (nyelvi) bizonyítékot arra, hogy föltételezésem helyes lenne – az egyezés nem gender-alapú…
Az alap a latin spondeo (spondi, sponsum) ige, melynek számos jelentés-árnyalata mind valamilyen ünnepélyes ígéretre, elkötelezésre, jótállásra utal (ezeken belül a jegyességi, házassági „kötelezvények” csupán egy al-kategóriát jelölnek, semmiképpen sem az egyetlent, nem is a legfontosabbat). A sponsus, illetve sponsa az a személy, aki elkötelezi magát a házasságra (és a felelősségre a másik társ iránt)… Valamint a házastársi „kötelezettségeinek” teljesítésére (lásd még: sponsalis=nászszoba).
A Bibliában, a nagynehezen kanonizált Énekek Énekében is megjelenik a Vőlegény és a Menyasszony), a Jegyesek (főszereplők); az allegóriában a Vőlegény Izrael Istenét, a Menyasszony pedig Izráel népét jelenti… A Menyasszony a latin nyelvű Vulgatában: sponsa. (Canticum Canticorum 4:12 – … hortus conclusus soror mea sponsa hortus conclusus fons signatus; Károli Gáspár magyarításában: „Bezárt kert az én húgom, jegyesem, elzárt forrás, lepecsételt kút.)
Az alapigéből elsősorban az újlatinok (spanyolok, franciák, portugálok, olaszok stb.) merítettek ihletet saját szavaik megalkotásához (például a házastársak megnevezésére: spanyol esposos, francia époux (korábban espouse), olasz sposo, de más nyelvekbe is beszivárgott a latin (angol: spouse és spouse-breaker, házasságtörő.) Nem beszélve a latin alapok más területen való terjedését – a szponzortól (támogató) a spondeusig (klasszikus versláb, két hosszú szótagból). Ennek egy kis ága a spanyol „bilincs” – aminek a miértjére eleddig nem tudtam rájönni.
A kézbilincs ’esposas’ formában a középkorban jelent meg a spanyol nyelvben; máig élő, de ritkán használt szó; a szófejtő nyelvészek föltételezik, hogy a komoly kötelességekkel és a benne résztvevők szabadságának jelentős korlátozásával járó házasság egyfajta metaforája.
A spondeo igéből származott sponsor eleinte kezest, jótállót jelentett – mai értelme: „művészetet, sportot, társadalmi célokat anyagilag támogató intézmény vagy személy”. Ez volt a megjelölése egy keresztapa-szerű „intézménynek” is: a sponsor kezességet vállalt a gyermek keresztény szellemben való neveléséért. A költészetben az ünnepélyesen lassú spondeusz (ógörögül: szpondeiosz), a hosszú szótagú versláb a szpondé (italáldozat) továbbélése.
Mivel a latin előtt a görög volt az európai ’kultúrnyelv’, abban is körülnéztem. És megleltem a latin ige elődjét: a σπένδω (szpendo) ógörögül azt jelentette: „kiönteni valamilyen folyadékot”. Ez magával hozta az ’italáldozat’ néven ismert szertartást, melynek keretében bizonyos istenek oltárára, szobrára pár csepp bort löttyintettek, kifejezendő a segítségül hívásukat egy szerződés megerősítésére. Innen már csak egy lépés a házassági „szerződés”…
(Mifelénk a boráldozat emléke a halotti tor hagyományában élt tovább míg szinte teljesen ki nem halt – a szomszéd románoknál néhány vidéken máig élő szokás a temetői ’torozás’ a halott emlékére, kilöttyintett boráldozattal. Számos nép hagy ételt-italt a sírokon áldozatképpen.)
Ugyancsak a görög-latin alapige leszármazottja a ’spondeios’, egy ünnepélyes muzsika, mellyel a boráldozatot kísérték a régi görögök.
Különben az italáldozás az ókorban általánosan elterjedt áldozati alapforma volt. Bemutathatták nagyobb szertartás (például állatáldozat) részeként, de önállóan is (például szeretett hozzátartozó búcsúztatásánál). Általában különbséget tettek az olümposzi és az alvilági isteneknek szóló változatok között (az előbbi görög neve a spondé, az utóbbié a choé; latinul mindkettő: libatio), de a határ nem volt éles. Az olümposzi isteneknek általában bort öntöttek az oltárra, az alvilágiaknak pedig mézzel kevert folyadékot a (sír)gödörbe vagy a földre…
Az italáldozat volt a leggyakoribb vértelen áldozási forma, mégpedig egy kevés bor, víz, méz, tej vagy olaj földre loccsantása révén. A mindennapi életben az italáldozat nagyon sűrűn fordult elő; szinte minden nagyobb áldozat mellé felajánlották.
