Volt egyszer egy teremfocis csávó. Magasra domborodott vízfején a gyér szöghaja kappantaréjra emlékeztetett, nem túl bizalomgerjesztő torz vigyora elmebajt sejtetett. Langaléta, inas, bamba nézésű vidéki. A bamba nézés nem a vidékiségéből fakadt, alaptermészetéből. Született bambalino! De kakaskodásának egyik fő összetevője mégis a vidékiség volt – a vidéki kakasok kegyeit kereste kezdettől.
Bár a kappanok általában a kakasoknál jóval kevésbé agresszívek, könnyebben kezelhetőek – ez nem mindig igaz. A pannón kakasok az agresszív gallus felcsutiensis törzsből valók, és híresek arról, hogy csicskásítják a baromfiudvaruk (a kolostorudvar) kappanjait; beidomítják őket a maguk tahó falusi modorára; néha velük végeztetik el a házi feladataikat (a prokreációt kivéve, azzal maguk kísérleteznek). Ezek a kakasok széltükben terebélyesednek, a kiválasztott kopasz nyakú kappanok hosszukban…
Közös vonásuk még érthetetlen vonzalmuk minden iránt, ami gömbölyű… A kakas a gömbűzést a teljes udvarban, a kappan csak egy elkerített kis sarokban űzi (ld. még: sall, futsall, saller etc.).
Kukorékolni sem tud igazán, de igyekszik minél többet ellesni a főkakastól hangügyileg is. Az idegen kakasok hangját is utánozza, több-kevesebb sikerrel – „idegennyelv-tudása” kakas-körökben számottevő.
A kappan elnevezés a görög Kapon-ból, a római Capo-ból származtatható le. Hozzánk német közvetítéssel juthatott: az irodalmi német Kapaun a régi és tájnyelvi kappaun alakjaiból ered. Ezek a francia capon közvetítésével egy népi latin cappo ‘kappan’ szóra vezethetők vissza – a cappo galinaceus magyarítva: herélt kakas …
A nép körében az a humoros álláspont terjedt el, hogy „a szerzetesek gyengéje a kappanhús” (ez többféleképpen értelmezhető, de biztosan a karmelitáknál is így volt/van).
Noha a kappannak még sarkantyúja sincs, ha a kakas megfelelően eligazítja és fölhergeli, úgy rugdos, mint egy megveszekedett, kokaint nyelt karibi viador. Néha műsarkantyút szerelnek a vékony lábára, ilyenkor veszélyes is lehet (amíg egy dühös kakas a fejére nem koppint). Beletörődött, hogy ő már nem lesz igazi kakas sosem. Csak csicskakas. Kappankodását ő maga serpa-szerűnek minősíti, pedig csöppet sem hegymászó típus.
A mi kappanunk inkább röpdösni szeret – olyankor turulnak és fontosnak érzi magát, talán még szépnek is… Ha akad – mint most – igazi kakastollal és -taréjjal rendelkező „baráti” kakas, akkor a vérszemet kap, berepkedi a szomszéd és a távoli udvarokat (különös tekintettel a brüsszelire), el-elkotkodálja magát, de nagy kárt nem csinál sehol, arra vigyáznak az igaz őr-kakasok.
Mindenesetre – irigy. Saját kis szemétdombján – minek helyén egykor virágoskert állt – éberen ügyel arra, nehogy más kappanok törjenek posztjára; a biztonság kedvéért már jércekorukban elűzi mindazokat, akik szebbeknek, okosabbaknak, netán erősebbeknek tűnnek nála. Csak azok maradhatnak, akik az ő kotkodácsát utánozzák, persze egy oktávval lejjebb. A Duna-parti kappankórus mindeddig teljes összhangban káricált…
Mindig igyekszik nagyokat kukorintani (sub galli cantum), de a szomszéd udvarok kakasai eleddig nemigen vették komolyan szélkakasosan csikorgó kodácsolását. Szerencséjére van saját trágyadombja a Duna-parton, ahol kedvére uralghat (cappo in suo sterquilinio plurimum potest). A tyúkok a trágyadombon – tisztes távolból – akár kakasnak is tarthatják a tarajtalan-sarkantyútlan gyurkókappant… Csak hagyja őket is csipegetni a szaftosabb jutalomfalat-lócitromokból…
A többi kappanról is lenne mit kukorékolnom, de még nem jött el a hajnal (auróra)…
Darwinlinné József zoológus, amatőr kappanszakértő