A magyar sajtó is átugrotta a jubileumot… egyetlen rövid méltató cikket találtam, továbbá egyet a róla elevezett alapítványról. Mondjuk a motorcsónak-baleset áldozatainak kutatása vagy a köztársasági elnök apa- és önmentő magyarázkodása kiszorította Sztehlo Gábor emlékezetét. Pedig 2024 a neki szentelt emlékév is…
Jómagam azonban már családi vonatkozása miatt sem akartam kihagyni a jubileumot: nemrég elhunyt feleségem is Sztehlo-gyerekként élte túl a vészkorszakot.
1909. szeptember 25-én született (Szenczy Gábor néven) Budapesten – 1974. május 28-án hunyt el a svájci Interlakenben. (Wikipédia)
Az ország német megszállása, 1944 márciusa után Raffay Sándor püspök megbízásából, a református Jó Pásztor Egyesület keretében kezdte el a kikeresztelkedett zsidó gyermekek mentését. Titokban 32 otthonban szervezte meg a gyermekek elhelyezését és ellátását a svájci Vöröskereszt támogatásával, így jó másfélezer gyermek és a róluk gondoskodó félezer felnőtt túlélte a vészkorszakot. Egyikük Oláh György, későbbi Nobel-díjas kémikus volt. Másikuk: egy akkor hat éves kislány, (későbbi) feleségem… A háború után megszervezett Gaudiopolisz gyermektelepnek olyan – később hírnévre szert tett – polgárai voltak, mint Horváth Ádám rendező, Orbán Ottó költő, Keveházi László evangélikus lelkész és egyháztörténész, vagy Sárközi Mátyás irodalmár. És sok-sok „névtelen”… aki nem lett sorstalan.
Sztehlo életében a magyar államtól semmilyen elismerést nem kapott, a hatalom nem tudott mit kezdeni vele, mert nem volt kommunista, a protestáns egyházak viszont túlságosan szabadelvűnek tartották. Az általa megmentettek és neveltek 1990-ben nevét viselő alapítványt hoztak létre, amely önálló életet kezdő állami gondozottakat támogat.
1972-ben a magyarok közül elsők között kapta meg Izrael államának azt a kitüntetését – a Jad Vasem érmet, vagy magyarul az Igaz Ember emlékérmet – amelyet azon nem zsidó emberek elismerésére alapítottak, akik a Holocaust idején zsidókat mentettek meg, sokszor életük kockáztatásával. 1991-ben a magyar lelkész által megmentettek és neveltek valamint egykori munkatársai hozták létre a Sztehlo Gábor Gyermek- és Ifjúságsegítő Alapítványt, hogy valamit visszaadjanak – másnak – abból a sok-sok jóból, törődésből, melegségből, amit egykor tőle kaptak, s aminek életüket is köszönhetik – mondta egy Sztehlo-gyerek.
Sztehlo egy egyházi megbízatást követően, 1944 tavaszán kezdett a zsidó származásúnak minősített gyermekekkel foglalkozni, tevékenységét a Nemzetközi Vöröskereszt is támogatta. Törekvései leginkább az októberi nyilas hatalomátvétel, illetve Budapest ostroma idején váltak jelentőssé; a háború közeledtével a helyzet egyre veszélyesebbé vált, s mégis valamennyien, akik hozzá menekültek, túlélték az üldöztetés és a háború poklát.
Bármilyen nagyra tartom is Wallenberg – és a nyugati diplomaták – hősi tevékenységét, Sztehlo Gábor az én tudatomban előbbre van (Horváth Á. gondolatait idézem). Wallenberget és a többieket (amíg nem jöttek az oroszok) óvta a diplomáciai védettség. Sztehlót semmi más nem védte, mint a saját embersége, bátorsága, önfeláldozása. Minden vagyonát elvesztette, az otthonát is elvesztette, aztán a családját is.
„A Jó Pásztor Gyermekotthon e néven 1946 tavaszáig működött, ekkor az evangélikus egyház felszólította Sztehlo Gábort, hogy csak protestáns vallású gyermekeket tartson az intézményben. Ezt nem fogadta el, és kérte az egyházi szolgálattól való felfüggesztését, majd létrehozta a Pax Gyermekotthont”. A Gaudiopolis ennek az intézménynek a keretében működött.
Nem foglalkoztam mélyebben Sztehlóval, tevékenységével – részben feleségem enyhe ambivalenciája okán. Az ő érzéseit végig elsősorban a hála határozta meg (de bátyja részleges „kigolyózását” nem tudta megbocsátani, még ha megértette is: azokban a vészterhes időkben egy súlyos beteg – epilepsziás – gyermek veszélyeztette az egész akciót, ezért a gyermekotthonból átszállították a Lipótmezőre, ahol kis híján elpusztult).
Én is leegyszerűsítettem – igazságtalanul – az evangélikus egyház és lelkésze zsidómentését protestáns hitre kitértek mentésére… (Nem zsidókat mentettek, hanem újprotestánsokat… fő céljuk a zsidótörvények által hátrányos megkülönböztetésben részesített egyháztagok különleges lelkigondozása és védelme volt). Pedig ennél jóval többről volt szó. Semmi okom, hogy megsértsem a diszkriminációt mindvégig mellőző lelkész és ’gyermekei’ emlékét. Kende Tamásnak sincs erre oka (őt csak most olvastam, nem tavaly, mikor megkísérelte „deheroizálni” a Sztehlo-kultuszt)… Úgy tárgyalta a vagyon-, státusz- és tegyük hozzá, bár a szerző ezt legkevésbé sem hangsúlyozza: élet-átmentési törekvéseket, mint valaminő szégyenletes dolgot. Mintha az a vagyon nem lett volna legitim. Mintha az élete nem lenne kedves mindenkinek. És mintha lenne abban bármi kivetnivaló, hogy ilyen törekvéseket is felhasználtak üldözöttek mentésére…
Valóban le kell-e bontani a Sztehlo-hagyományt..? Deheroizálni kellene-e (szinte) egyetlen „tömeges” zsidómentőnket..? Minimalizálni a valóban nagy dolgokat..? Mintegy 2000 ember köszönheti életét az evangélikus lelkésznek és támogatóinak. (Közöttük a feleségem és a sógorom. Elfogult lennék..?) A tettek a lényeg, nem a háttér meg a szavak… Biztosan sokminden összetevő volt – de Sztehlo valóban megmentett másfélezer gyereket, félezer felnőttet…
Kifejezetten „zsidómentők” nagyon kevesen voltak nálunk (a nagyvilágban is). Tudatos embermentő – és zsidómentő – talán csak Szenes Hanna volt a társaival. Brit zászló alatt, izraeli partizánként, magyar puskagolyóval a szívében. Az embermentést az önvédő zsidókon, cionistákon kívül hazánkban szinte mindenki közönyösen elszabotálta a nagy deportálás idején, amikor a legtöbb lett volna a mentenivaló. Elvétve akadt talán egy-két „céltudatos” filoszemita is , de a zsidómentő kevesek többsége egyszerűen emberbarát, filantróp volt, becsületes ember… Volt persze, aki vallás (főként keresztény) alapon mentett, volt, aki politikai (antifasiszta) alapon. Olyan is, aki anyagi önérdekből, de a vagyonátmentés (strómankodás) igazából nem zsidómentés… Menteni próbálták a menthetőt… És menteni kellett a lelkiismeretet is, nem csak a gazdagságot…
Sztehlo Gábor minden köszönetet, hálát, dicséretet, csodálatot, megbecsülést megérdemel. Bírálatot, leszólást, hasonlót amúgy is csak az mondhatna, ki nála jóval többet tett. Követ azonban senki nem vethet rá. És azt is méltán megérdemli, hogy megemlékezzünk róla (legalább a „kerek” évfordulókon…)
Ui.
Sztehlo Gábor leépítése címmel Révész Sándor írt kritikát tavaly Kende Tamás Embermentés, vagyonmentés, státuszmentés című könyvéről. És ezzel kapcsolatban is, még egy érdekes cikk az érdeklődőknek a Szombatban.
