1.
Olvasom a Cambio Colombia című bogotái újság egyik múlt havi számában, hogy apró hibát találtak Newton első törvényének fordításában. Nem annyira lényegeset, hogy át kellene írni miatta a mechanika – adott esetben a mozgás, konkrétan a tehetetlenség – három évszázada kanonizált axiómáját. Később más (amerikai, európai) újságokban is viszontláttam a témát. (Magyarul is találtam egy vonatkozó cikket, talán van több is; és ráfutottam egy jó román összegezésre is.)
A nemzetközi sajtóvisszhangot egy amerikai matematikus-nyelvész cikke váltotta ki, melyben a szerző azt fejtegeti, hogy a newtoni törvényeket – legalábbis az elsőt – nem pontosan értelmezik immár jó háromszáz éve. Mert a fizikusok, általában a tudományok művelői már nem tudnak latinul. Newton még tudott. És törvényeit latinul fogalmazta meg…
Én még humán tagozaton végeztem a gimnáziumban – ez azzal (is) járt, hogy latint kellett tanulnom (nagyon szerettem; érettségiztem is belőle, kitűnőre). Később a latin mint holt nyelv (és főleg mint a klerikális reakció idejétmúlt nemzetközi kommunikációs eszköze) kiszorult az iskolai életből.
Magamat mindig is dilettáns (amatőr, műkedvelő stb., e jelzők nem pejoratívak, csupán arra utalnak, hogy nem vagyok profi) ismeretterjesztőnek tartva, sosem kívántam megmondani a tutit a tudományok, a művészet, a gondolkodás alkotói világában – csupán igyekeztem, szerény ismereteim keretén belül, és mindig a megfelelő alázattal élvezhetővé tenni, közelebb hozni a hozzám hasonló, szakmailag nem fölkészült ám érdeklődő lelkes közönséghez ezt a világot.
Most sem a mechanika törvényeibe akarok belekontárkodni, csupán Newton ürügyén (is) dicsérni próbálom a nyelvek nyelvét, a latint.
Sir Isaac Newton (Woolsthorpe Manor, 1642. december 25. – Kensington, 1727. március 20.) angol fizikus, matematikus, csillagász, filozófus és alkimista; az újkori történelem egyik kiemelkedő tudósa. A klasszikus mechanika atyja. (Wikipédia)
Jó háromszáz éven át senki sem figyelt oda arra, hogy Newton axiomatikus első törvényét már a legelején picit melléfordították – azaz nem pontosan tették át angolra a precíz, eredeti, 1687-es latin szöveget ; utána meg már mindenki az angol változatot, illetve a saját anyanyelvére áttettet vette kiindulási alapnak…
A négy newtoni alaptörvényt két évszázadon át megfigyelésekkel, kísérletekkel, számításokkal igazolták a tudósok, nem megkérdőjelezve annak általános érvényességét, mígnem a XX. század második évtizedének közepén egy Albert Einstein nevű német (zsidó, amerikai) zseni a mindennapokban ritkán előforduló, fénysebesség közeli jelenségek pontosabb leírásával az új tudományos korszakot jelző relativitáselméletében kiegészítette a newtoni axiómarendszert. A nem atomi méretű testek nem fénysebesség közeli mozgásainak leírására azonban mind a mai napig a fizikusok és más tudósok tudatába „bebetonozódott” newtoni törvényeket alkalmazzák.
Newton törvényei
(Newton-féle axiómák: a tehetetlenség törvénye, a dinamika alaptörvénye, a hatás-ellenhatás törvénye, az akció-reakció elve, a kölcsönhatás törvénye, az erőhatások függetlenségének elve.)
Első törvény (a tehetetlenség törvénye):
Egy tárgy sebessége nem változik, csak ha erő hat rá.
Másképpen megfogalmazva:
Minden test mindaddig nyugalomban vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgás állapotában marad, amíg a rá ható erők mozgásállapotának megváltoztatására nem kényszerítik.
Fizikusnyelven így interpretálták:
Inerciarendszerben minden test megtartja nyugalmi állapotát vagy egyenes vonalú egyenletes mozgását mindaddig, míg egy kölcsönhatás a mozgásállapotának megváltoztatására nem kényszeríti.)
Még tovább átfogalmazva:
Az egyszer útjára indított test örökké mozog a nyert sebességgel, ha mozgását semmiféle erő nem akadályozza.
Akkor mi ez a fordítási huzavona..? Akár így is föltehetném a kérdést: miért kell(ene) még ma is latinul tudni Newton megértéséhez?
2.
Nézzük hát: miért is kell(ett) Isaac mestert lefordítani?
A tudomány – kiemelten a filozófia és a teológia, meg az ókor óta ismert és művelt egyéb tudományterületek: a matematika, a csillagászat, a fizika, kicsit az orvoslás, a kémia; de még a nemzetközi kapcsolatok (a diplomácia) – elfogadott (’bevett’) nyelve is a latin volt erre mifelénk (nálunk különösen: még a közigazgatás, az országgyűlési és vármegyei politizálás is latinul ment egészen a reformkorig); tőlünk keletebbre meg az arab, a szanszkrit-indiai, a kínai… A holt – vagyis változatlannak tartott és a mindennapi módosításoktól mentes – nyelveken fogalmazták meg legprecízebben a (latinul kötelezően jól, de általában ógörögül is precízen értő, elsősorban európai) tudósok a tételeiket. Részben, mert ezek a nyelvek elég fejlettek voltak bárminek a tudományos megfogalmazására (míg a születő és folyamatosan változó-fejlődő nemzeti nyelvek erre eleinte kevéssé voltak alkalmasak); részben mert a latin a középkor végéig egyeduralkodó volt a tudományban (meg az egész akkori világot átfogó katolikus vallásban), és még sokkal később is megőrizte renoméját. Egyben – „lingua franca”-ként működve – alkalmas volt a művelt világ bármelyik részére azonnal eljuttatni a megfogalmazott gondolatokat (biztosítva ezzel a széleskörű direkt – áttételek nélküli – konzultáció csodálatos lehetőségét a modernebb korokban is).
Akkoriban (1687-ről van szó) még csak kevesen tudtak angolul a brit szigeteken túl. És akik tudtak, inkább a kereskedelemmel vagy az iparral foglalkoztak, semmint a tudományokkal. Ezért Sir Isaac Newton is a latint használta tudományos közvetítőnyelvnek. Jól megtanulta és mesterien alkalmazta gondolatainak, tételeinek, magyarázatainak tömör megfogalmazásához.
Latinul fogalmaztak akkoriban a reáliák megfogható-megmérhető természettudományos világával foglalkozó matematikusok, mérnökök, fizikusok, a kémia és az alkímia kutatói, a biológusok és az orvosok, de a humán tudományok művelői, a nyelvészek, a filozófusok, a jogászok, a politikusok, a teológusok és más bölcsészek is… Különösen a szabályokat, törvényeket, axiómákat öntötték latinba – arra számítva, hogy ezen a veretes-kipróbált nyelven jobban sikerül kifejezni a lényeget, mint a még változó, saját levében fortyogóan fövő, de még nem teljesen kiforrott nemzeti nyelven.
Közismert, hogy a (mű)fordítás sosem az eredeti pontos mása, annak csak egy változata, bármennyire hű is. A reáliáknál maradva, egy onnan vett példázattal: minden fordítás olyan, mint a matematikában a határérték – a lim (limes): az az érték, amelyhez „egyre közelebb” kerül egy függvény vagy sorozat értéke, de sosem éri el. A mégoly precíz fordítás is így viszonyul az eredetihez… Ezért fogalmaztak, vitáztak, leveleztek egységes közvetítő nyelven – ami a latin volt.
A különböző nemzetiségű tudósoknak és egyebeknek a latin nem volt az anyanyelve, a mindennapi életben nem azon beszéltek, írtak, olvastak, tanultak vagy tanítottak – de jól ismerték és alkalmazni is tudták.
A szabályok, tételek, axiómák, törvények stb. megfogalmazásakor a tudósok óhatatlanul a mininimumra törekednek: legyen benne minden (ne maradjon ki semmi), ami kell; a felső határra (a maximum) sokszor sokkal kevesebb figyelmet fordítanak. Ez ma is így van, mikor a tudósok a mostani lingua franca, az angol használatát részesítik előnyben a nemzeti nyelvekkel szemben. A tudósnak nem kell Cicero vagy Vergilius nyomdokaiba lépnie: viszonylag behatárolt szókinccsel (és nyelvtani ismeretekkel), száraz stílusban is jól ki tudja fejezni magát, gondolatait. A természettudományokban ez a hozzáállás néha még előnyös is: ott amúgy sincs helye a (félreérthető) stilisztikai mellébeszélésnek…
Newton szóba hozott első törvénye (a tehetetlenség – az inertia – törvénye) leegyszerűsítve azt mondja ki, hogy egy tárgy sebessége nem változik, csak ha erő hat rá. (Newton törvénye a Philosophiae Naturalis Principia Mathematica eredeti, 1687-es kiadásában jelent meg.) Eredetiben, latinul és precízen-szárazon-tömören így hangzik: (AXIOMATA, SIVE LEGES MOTUS – Lex I. )
Corpus omne perseverare in statu suo quiescendi vel movendi uniformiter in directum, nisi quatenus illud a viribus impressis cogitur statum suum mutare.
(Newton csak az axiómája harmadik megjelenésekor tette be a nyomatékosító ’illud’ névmást. A lentebb csatolt facsimilében az utolsó előtti szó nem ’suum’, hanem ’illum’…)
Általam (is) magyarítva („szó szerint”):
Minden test mindaddig nyugalmi állapotban vagy az egyenes vonalú egyenletes mozgás állapotában marad, amíg a rá ható erők állapotának megváltoztatására nem kényszerítik.
Angolul 1727-ben (de már Newton halála után) jelent meg először a Principia (s benne a First law of Motion), így:
Every body perseveres in its state of rest, or of uniform motion in a right line, unless it is compelled to change that state by forces impressed thereon.
Egy sokkal későbbi tömör interpretáció:
Objects in motion tend to stay in motion, and objects at rest tend to stay at rest unless an outside force acts upon them.
Áldott emlékezetű gimnáziumi fizikatanárom biztosan nem tudott angolul, így a newtoni törvényeket is magyar emlékképei alapján adta nekünk tovább érthetően és világosan (de az axiómákat latinul is biztosan el tudta volna olvasni s meg is értette volna: a ciszterci gimnáziumban, ahol tanult és ahol később okított bennünket, a latin jól megtanították).
Egy (szak)fordítónak – minden körülményt figyelembe véve – a lehető legpontosabb áttételre kell törekednie, és semmiképpen sem szabad önkényesen eltérnie az eredetitől még egy icipicit sem.
Közepesen jó nyelvismeretem (és alapfokú fizikai ismereteim) nem jogosítanak föl, hogy a magyar vagy az angol fordítást szakvéleményezzem. Nekem kapásból úgy tűnik, mindkettő pontos áttétele a newtoni axiómának. De átolvastam néhány vonatkozó reflexiót, és úgy vélem, nem haszontalan a közben megfogalmazódott „műkedvelő” gondolataim (kétségeim, meglátásaim) közzététele.
Mit értelmezhettek pontatlanul?
Jó háromszáz éven át senki sem fordított figyelmet a latin eredeti és a korabeli angol fordítás közötti piciny eltérésekre. Senki sem vizsgálta, mire gondolhatott Newton az axióma megfogalmazásakor. Miért vacillált a nyomatékosító (értelmezési erejű) névmások kitételéhez vagy elhagyásához?
Ha tökéletesnek tűnik is a tételből következően a tehetetlenség – inertia – fogalma, nem ilyen egyszerű a dolog. A nevezetes első törvényt legtöbben ugyanis így értelmezik: a mozgásban lévő testek általában törekednek (tendálnak) mozgási állapotban maradni, míg a nyugalomban lévők nyugalmi állapotuk megtartására törekednek. (A ’törekednek’ nem megfelelő ige, hiszen nincs céltudatos tevékenység, csak meglévő tendencia.)
A newtoni első törvényt tehát a tudósok, a fizikusok is, úgy értelmezték, hogy érvényesülésekor a testekre semmiféle erő nem hat. De egy matematikus-nyelvfilozófus a Virginia Tech-ről (USA), Daniel Hoek, rámutatott, hogy a világegyetemben nem létezik olyan test, amely mentes lenne rá ható külső erő(k)től. Ha viszont így van, miért kellett (volna) Newtonnak megalkotnia egy olyan törvényt, melynek nincs valós alanya (egy olyan jelenségről, ami a való világban nem létezhet)? Hoek azt is bizonyította, hogy Newtonnak soha nem állt szándékában beszélni, írni mindennemű (rájuk ható) erőtől függetlenül vagy mentesen létező imaginárius testekről. A latin ‘nisi quatenus’ (jelentése körülbelül: ‘mindaddig’, ‘amíg‘)
szerepel!
Hoek szerint nem azért van ott, hogy vele és általa az adott törvényt kizárólagosan ilyen testekre vonatkoztassák, hanem éppenséggel arra utal, hogy a mozgás csak olyan mértékben változik, amilyen mértékben egy erő erre rákényszeríti. Leegyszerűsítve és világosabban megmagyarázva Hoek így fogalmazott: „egy mozgásban lévő test bárminemű állapoti változását csak külső erők kényszeríthetik (ki)”. Bár a különbség akadémikus kekeckedésnek tűnhet, éppenséggel az első törvénynek a nem tökéletesen pontos (Hoek szavával: ’ügyetlen’) interpretációja alapján tételezték föl egyesek, hogy Newton és Einstein elméletei között komoly – filozófiai – nézeteltérések vannak.
Einstein viszont jól ismerte és igen nagyra becsülte Newton sokrétű tudományos munkásságát, különösen a fizika, kiemelten a kísérleti fizika, a matematika, az asztronómia és az optika területein, és azt is jól látta, hogy az angol zseni érdeklődése számos esetben túllépte (meghaladta) kora ismereteit. Nem véletlen, hogy Einstein íróasztala fölött csupán három (korszakos) elődjének és példaképének portréja függött: Faradayé, James Maxwellé – és Newtoné.
3.
Akkor most tanuljunk meg latinul Newton megértéséhez?
Nem kell mindenkinek latinosodnia… De vegyük igen komolyan a nyelviszakemberek, például Daniel Hoek meglátásait. Fogadjuk el, hogy a filoszoknak is lehet keresnivalójuk a reáliákban. A tudomány – végső soron, a maga egészében – holisztikus.
És: nem az angol – a mostani tudományos közvetítőnyelv – győzte le, szorította ki a latint, hanem a világuralomra törő nacionalizmus… Newton e kiszorítósdi határvonalán élt és alkotott (ezért van az, hogy egyes könyvei latinul, másikak angolul jelentek meg). A latin Newton után még jó száz évig a tudomány és az értelmiségiek nyelve maradt… (Az angol különben csak az 1920-as években vált domináns nyelvvé a tudományban.) A csillagász Kepler és a matematikus-teoretikus Galilei is latinul írtak (de – ha máshonnan nem, hát Jókaitól tudhatjuk – az itáliai tudós a legenda szerint olasz anyanyelvénerősítette meg, hogy Eppur si muove – És mégis mozog … tudniillik a Föld, amelynek mozgásáról korszakos megállapításait latinul írta le…. Vagyis: a rómaiak után latinul alkotó tudósok anyanyelvükön gondolkodtak, és gondolataikat arról tették át latinra. Kinek mennyire sikerült… És itt segíthetnek a finomításokban a filoszok, esetleges újabb lehetőségeket csillantva meg a reáltudományok művelői előtt. A nyelvet ugyanis ők, a filoszok ismerik jobban. Nem pontosan ide illik egy folyománya („mellékhatása”) a kérdéskörnek: Newton jelenlegi viszonylagos háttérbe szorulásának egyik oka talán éppen latinsága, hiszen fő műveit ma eredetiben (latinul) szinte senki sem olvassa, kutatja.
Fontos-e hát tudnunk, mire gondolt Newton, mikor latinul fogalmazott?
A fent bemutatott – látszólag kis – változás az első newtoni törvény alapgondolatát változtatja meg: nem azt sugallja, hogy egy test nyugalmi állapotában marad, ha nem hat rá külső erő, hanem éppenséggel azt sugallja, hogy az impulzus bármilyen módosulását csakis külső erők kényszerít(het)ik ki.
A ‘quatenus‘ /’abban a mértékben, melyben’ – vagyis: nem ‘kivéve’ / figyelembe vételével! – a törvény azt fejezi ki, amit Newton axiómává tett. Ha a ‘quatenus’-t nem veszik komolyan – és általában ez a hozzáállás –, akkor az eredeti mély gondolat elvész. És az sem hagyható figyelmen kívül, miért ragaszkodott Newton a nem annyira lényegbe vágóaknak tűnőnyomatékosító névmásokhoz (illud, illum).
Meggyőződésem, hogy Sir Isaac anyanyelvén (angolul) gondolkodott, angolul született meg agyában az axióma gondolata, majd ezt tette át az általa ismert – jól megtanult – latinra. Tehát már induláskor óhatatlanul fordítással van dolgunk, nem az eredeti gondolattal (a nem általa készített angol fordítás pedig csak ’határértékileg’ közelíti meg a latin eredetit; és ez minden további nyelvi változatra igaz.
Zárszó helyett kis lazítás
Szeptember végén (a Bibliafordító Szent Jeromos neve napján) ünnepeljük a fordítók világnapját. Ennek kapcsán idén megismerkedtem egy démonnal is, akit most itt is megemlítek. A félrefordítás, a félreértések, helyesírási hibák, a betűtévesztések és hasonló gondok megjelenítésére találták ki, még a középkorban, Titivillust, a gonosz ördögfiókát, mindezek okozóját. Az alábbi 1510-es kódex-miniatúrán – melyen a szentéletű Bernát apát és egyháztanító írja valamelyik teológiai munkáját – ott lábatlankodik a ronda törpe démon, mintegy szuggerálva: „Úgyis elrontod…” A szörnyecske az írástudók és prédikátorok szavait összezavarja, kínos elírásokra (például leiterjakabokra) veszi rá a szavakkal küzdőket. Azért búcsúzom vele, mert nem lehet megkerülni fogalmazás, fordítás, kódexmásolás, nyomtatás kérdéskörében – még ha a newtoni axiómák fordításügyében (föltehetően) nem játszott is szerepet… Rá is figyelnünk kell, állandóan, nekünk filoszoknak.
Laudetur lingua latina! – In aeternum, amen.