Kicsit utánanéztem a judeoespanyol nyelvnek, találtam pár érdekes adalékot a zsidók és a spanyolok nyelvi együttéléséről.
1492-ben a hispániai Katolikus Királyok rendeletükkel kiűzték országukból a nem-katolikusokat – a zsidókat és a mórokat. A mohamedán fennhatóság az Ibériai félsziget teljes visszafoglalásával (spanyolul: reconquista) végleg megszűnt. Az egységessé vált királyság vallásilag is monolittá lett, mindmáig az (sem a vallásháborúk, sem a reformáció, sem az elvilágiasodás nem változtatott a spanyolok hagyományos mély
katolicizmusán).
A hét évszázados együttélés a mórokkal komoly nyomot hagyott a spanyol nyelvben, elsősorban a szókincsben. Több százra (ezerre) tehető az arabból átvett és „spanyolizált” szavak, kifejezések száma. Noha nagyjából ugyanennyi ideig éltek együtt a hispániai – szefárd – zsidókkal is (a szefárdokat és a mórokat nagyjából együtt űzték ki a
félszigetről), a spanyol nyelvben jóval kisebb nyomot hagyott ez a konvivencia.
A kultúrában többet: a mórokkal együttműködő zsidó filozófusok, matematikusok, csillagászok, térképészek, zenészek, költők stb. jelentős hatást gyakoroltak a hispániai-luzitániai „értelmiségre”, és ennek számos nyelvi vonzata is akadt.
Az egész keresztény világ – benne a mély-katolikus spanyolok, de még a katolikus-protestáns magyarok – egyházi nyelvébe beépültek a Szentírás héber kifejezései, az ámen, a hozsánna, a halleluja stb. héberből jött és maradt fenn; spanyolul: sábado.) Ezek az Ibériai félszigeten kiegészültek olyan elemekkel, melyek más (európai) országokban kevésbé – vagy más formában – ismertek : a Balkánt kivéve nem volt több évszázados viszonylag békés együtt létezés, tömeges egymás mellett élés, dolgozás, tanulás, közös szórakozás, étkezés…
Az univerzális – főként bibliai-vallási – átvételek (szavak, hebraizmusok) mellett olyanok is bekerültek a Pireneusi-félszigeti nyelvekbe – és spanyolosodtak-portugálosodtak, mint például ezek a terminusok: hisopo /izsóp – növény/, bálsamo /balzsam/, ébano /ében – növény, szín/, ciprés /ciprus – fa/, Líbano/Libanon/, mina /bánya, akna/, acacia /akác, -fa/, aloe /aloe vera/, bedelio /bidella, füstölőgyanta/, caña /nád, cukor-/, azucena /liliom, női név/, esmeralda /smaragd, női név/, jaspe /jáspis/, zafiro (zafír/, esmalte
/zománc, lakk/, camello /teve/, tórtola /gerle, vadgalamb/, cuervo /holló/, escorpión /skorpió/, saco /zsák/, piña /ananász, toboz/, serpiente /kígyó, sárkány/, júbilo /öröm, ujjongás/, calamidad /csapás, szerencsétlenség etc. (Mint látható, ezek nagy része a
magyar nyelvbe is bekerült a középkor folyamán; általában a latinból, nem héber közvetítéssel…)
A hebraizmusok többsége a spanyolban a vallási és lelki élettel kapcsolatos, a teológiában-filozófiában, a közigazgatásban, az irodalomban használatos – legtöbbször elvont – kifejezés (az arabból átvett spanyol szavak döntő többsége konkrét „materiális”, tárgyias értelmű).
A spanyol hebraizmusok négy nagyobb csoportja a következő:
- az egyházi élettel kapcsolatos egyenes átvételek a bibliai-egyházi héberből – általában a Vulgata latin bibliafordítás révén (aleluya, amén, cábala, caraíta, jebuseo, marrano, moabita, fariseo, maná (manna), Edén (Édenkert), Pascuas (Pészach – húsvét), rabí, sábado, sanedrín, taled (tálesz, ruhadarab) etc.)
- bibliai nevek (személynevek, földrajzi nevek) – mint: Adán, Ana, Bartolomé, Benjamin, Bernabé, Daniel, Diego, Eva, Gabriel, Inés, Isabel, José, Juan, Judit, Manuel, María, Magdalena, Margarita, Miguel, Pablo, Rafael, Raquel, Susana, Tadeo, Tomás; Armageddón, Gehena, Edén, Babel, Judea, Sódoma, Jordán, Jerusalén etc. (Külön alcsoport a félszigeten fennmaradt, a kiűzött zsidók emlékét őrző számos elnevezés, mint pl. a Montjuich /Zsidóhegy/ Barcelonában és Geronában, Villajuiga /eredetileg Villa Judaica – város Katalóniában), a „judería” /zsidónegyed/ több városban, utca- és terület-elnevezések (calle de la Sinagoga, Carrer de la Judería, Baños judíos, Hervás judíos los más etc.), egyes házak nevei híres lakójuk emlékére (Maimonides-ház, Córdoba; Naimánides-ház, Girona ). Érdekesség: a hispániai eredetű zsidók spanyol „családnevei” általában spanyolosak: Ovadia, Aguilar, Azulay, Abrabanel, Abulafia, Maimon, Talavera etc. (Az askenáz zsidók családnevei németesek, esetleg szlávosak …)
- bibliai kifejezések tükörfordításai (Cantar de los Cantares – énekek éneke, mors mortis – halálnak halála, Rey de Reyes – királyok királya, Leviatán – bibliai szörny, benjamín – a legkisebb fiúgyermek, fallo salomónico – salamoni ítélet etc.)
- szemantikai – értelmi – átvételek (pecado, bendecir, santo, justo, bienaventurado, bautismo, impío, hermano, terrenal, celestial, multiplicarse, Señor etc.)
A legnagyobb nyelvi emlék azonban ez: a kiűzöttek – a Spanyolhon héber nevével szefárdnak nevezett immár kis (száz- másfélszáz-ezres) népcsoport – megőrizték (és máig beszélik, írják-olvassák) a középkori hispániai – főként kasztíliai – nyelvjárásokra épülő „anyanyelvüket”, a ladinót (más elnevezései: judeoespañol, djudeo-espanyol, djudezmo, sefardí – zsidóspanyol ).
Én a „modern” spanyol nyelvismeretemmel majdnem tökéletesen értem a szefárdul
beszélőket… A szefárdok a világ zsidóságának másik meghatározó csoportja (a többségi askenáziak mellett).
(Felhasználtam az interneten föllelt különféle forrásokat, köztük dr. Mario Eduardo Cohen : Las palabras hebreas en la lengua española című cikkét.)
És egy jó húszéves témába vágó cikkem – lazításnak:
Szefárd
Ezzel az ótestamentumi héber szóval – és majdhogynem édenkert jelentéssel – nevezték meg az Izraelből kétezer éve elűzött zsidók azt a mór birodalmat, amely végre biztos otthont nyújtott nekik. Hispániát és Észak-Afrikát, ahol világhírű tudósaik nyugodtan élhettek a tudománynak, költőik nyugodtan írhatták világszép verseiket héber, arab és spanyol nyelven. Egészen a baljós kolumbuszi évig, amikor is az Ibériai-félszigetet visszafoglaló gőgös és bigott katolikus királyok elűzték Spanyolföldről az istenteleneket: mórokat, zsidókat és más eretnekeket; az áttért ottmaradottakra pedig rászabadították a Szent Inkvizíciót.
A szefárd – spanyol – zsidók százezrei nekiindultak Európának keleti irányba, és megint csak a mohamedánoknál – a török birodalomban – találtak ideiglenes nyugalmat. Virágzó szefárd közösségek alakultak ki Boszniában, Bulgáriában, Görögországban, (Ó-)Romániában és persze Palesztinában. Az askenázi (német-jiddis) zsidók által lakott területekre is eljutottak, de ott mindig kisebbségben maradtak. A legújabbkori pusztítások aztán szinte nyomtalanul eltörölték ezeket a zsidó közösségeket: előbb a második nagy világégés holokausztja, majd az egyre fundamentalistább iszlám államok türelmetlensége, legutoljára pedig a boszniai szerbek és horvátok kegyetlensége.
A szefárd eltűnését járja körbe elbeszélésfüzérében Antonio Munoz Molina spanyol író, akinek Sefard című könyve tavaly – a megjelenés évében – igazi szenzáció volt. Spanyolországban fennmaradt a kissé bűntudatos érdeklődés 1492 zsidó vonatkozásai iránt. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a negyvenes években a francoista (nálunk ismert leánykori nevén: fasiszta) spanyol állam már útlevelet adott az Európa-szerte üldözött szefárd zsidóknak, megmentve ezzel sok ezer ember életét. A spanyol „fasiszták” akkor ismerték el állampolgáraiknak a zsidókat, amikor a német, magyar, román, szlovák és más fasiszták kirekesztették ôket.
A könyvben szó esik egy Emile Roman néven franciául író, romániai származású párizsi szefárd emberről. A Bukarestben 1944-ben kapott spanyol útlevél valószínűleg neki is életmentő volt – késôbb biztosan, amikor azzal lépett le az egyre elviselhetetlenebb kommunista diktatúrából. Elmeséli, hogy egészen addig jól érezte magát abban az országban, amelyben született, amíg nem kellett felvarrni a sárga csillagot. Attól a pillanattól kezdve, egészen emigrálásáig, soha többet nem érezte magát otthon. A román-szefard anyanyelvű, de franciául és olaszul is ezen a szinten beszélő világpolgár kitörülte fiatalkori emlékeit, soha nem tért vissza Romániába, a Kondukátor halála után sem. Írói álnevében őrzi ugyan románságát (Bukarestben a hangzatos Samuel Bejar y Mayor nevet kapta), de a kávét már nem törökösen, hanem olaszosan issza.
A szerzônek a Rejtô Jenô-i hangulatú marokkói-spanyol kikötőben, Tangerben a budapesti születésű szefárd zsidó, Isaac Salama nagyjából ugyanezt mondja el. A későn jött spanyol útlevél (menlevél) az ő életét ugyan megmentette, de családtagjait a nyilasok elhurcolták, valamelyik német haláltáborban pusztultak el. Salama úr sem kívánkozik vissza gyermekkora színhelyére, de üzletén a kiírás: Galerias Duna – nem Danubio, ahogyan spanyolul mondják a nagy folyamot. A magyar (anya?)nyelv már csak nyomelemekben van meg, a gyermekkorból csak a primitív antiszemita csúfolódások meg a nyilas őrület képei maradtak meg. Érdekességképpen Salama úr elmeséli, hogy a kevés számú budapesti szefárd nagyon rátarti volt: a sokkal népesebb, de műveletlenebbnek és szegényebbnek tartott askenázi (galíciai) zsidókkal nemcsak egy zsinagógába nem jártak, párt sem igen választottak maguknak közülük.
Ezt megerôsíti a könyvön túl az én emlékezetem is. Egy Magyarországról 1956-ban az USA-ba szakadt – eredetileg azonban (nem észak-) erdélyi gyökerű – magyar szefárd is elmesélte nekem Budapesten vagy Bukarestben, hogy a galíciaiakat csak a küszöbig engedték, akármennyire is egyek voltak a Mózes-hitben.
Nem vág éppen a témába, de elmondom: ez a magyar történész, aki a forradalmi ifjúsággal harcolt egy jobb Magyarországért, az USA-ban elismert Iorga-kutató lett. Ilyen minőségében találtak rá az „illetékesek” a Kárpátok Géniuszának országlása idején. Eredeti – kissé egyoldalúan összeválogatott – dokumentumok másolatait vitték neki a horthysta magyar hatóságok észak-erdélyi gaztetteiről. Úgy történt, ahogy kiszámították: a szefárd magyar történész angolszász alapossággal feldolgozta a dokumentumokat (csak az igazat és semmi mást, mint az igazat), az „illetékesek” meg gondoskodtak a kiadásról, fordításokról, terjesztésről.
Ez a tanulmány magyarul mindmáig nem jelent meg. Mint ahogy Munoz Molina könyvének magyarra (meg románra) fordításával sem fognak sietni. Pedig a magyar szefárd könyvbe örökítése – mielôtt még az utolsó tanúk is kihalnak, az utolsó nyomok is eltűnnek – legalább olyan fontos lenne, mint mondjuk a zsidózó magyar szombatosok emlékének megőrzése.
Megjelent a Romániai Magyar Szó Szempont mellékletében, a szerző Olvasónapló rovatában szeptember 6-án.
