Don Juan Carlos – ez a „hivatalos” neve, mivel uralkodó, noha már csak emeritus, vagyis magyarul nem donjuán, hanem I. János Károly spanyol (ex)király – és csak mellesleg donjuán, gondoljunk csak vissza lemondásának körülményeire. Talán még Diana hercegnőt is… Szóval, az ex-szuverén (ez itt nem egy mai budapesti kormányhivatal: az uralkodók régies megnevezése) úgy látta: itt az ideje, hogy megírja memoárjait.
Az idei tél spanyolföldi, egyben világ-bestsellere lett a – Párizsban, franciául – kiadott „Réconciliation – Mémoires” (Megbékélés – Emlékiratok) című vaskos könyv. Nem tudom, mi (lesz) a spanyol (és magyar) címe, de a ‘réconciliation’ – ‘recociliación’ mindkét újlatin nyelvben, ahogy a többiben is, több jelentésű; két fő irányban értelmezhető: személyek ellentéteinek békés (béküléses) megoldása, illetve a katolikus egyház (önmagán belüli illetve a hívekkel kialakult ) ellentéteinek feloldása.
Minthogy a most 87 éve mint minden spanyol királyé és királynéé Ferdinánd és Izabella óta (1492 – Kolumbusz !) „reyes católicos” – azaz: (római) „katolikus király”, az egyházi tartalmat sem lehet átugrani.
János Károly mélyen hívő király volt, aki igyekezett betartani a tíz parancsolat mindegyikét, ha ez nem sikerült is mindig maradéktalanul (de például nem ölt, nem lopott, nem hazudozott stb.) Ha véletlenül (?) megsértette volna valamelyik parancsolatot, akkor meggyónta és feloldozást nyert (a réconciliation-ba ez is belefér).
Én a könyvcímet magyarra megbékélésnek fordítanám (esetleg megbékítésnek).
A szerző maga szögezte le, hogy a memoárt elsősorban (szándéka szerint) fiának (Don Felipének, a jelenlegi spanyol katolikus királynak) írta, hogy megkönnyítse majdani dolgát: mikor majd neki kell emlékiratot szerkesztenie, és nemigen kerülheti
meg atyja emlékét.
A jó ötszáz oldalas könyv nem valami uralkodói intimpistáskodás, és nem is csak a családi ügyekről szól. János Károly elhelyezi magát a spanyol történelemben, joggal és álszerénység nélkül: mivel az Alkotmány szerint a spanyol korona teljes súlyával az ő fején nyugodott, sokban rajta is múlott a demokrácia megteremtése is, ezért – nagyrészt – az ő öröksége az alkotmányos (parlamentáris) monarchia sikere és immár fél évszázados fennállása. Jogos tehát a vágyakozása, a honvágya országa iránt, és nem csak a királysága fél évszázados jubileumára szeretne oda visszamenni Abu Dhabi-i
(önkéntes) számíűzetéséből, hanem majd ott szeretne örökre megnyugodni is, ha annak eljön az ideje… Biztos benne, hogy a spanyol nép (az alattvalók) és a spanyol föld (a haza) is visszafogadja őt, a megbékélés és a megtérés világi és vallási értelmében
egyaránt…
Valóban így volt (van): a francoista-félfasiszta állam nagyrészt az ő hathatós segítsével lépett az európai demokrácia útjára (camino). János Károly tehát nem elsősorban bűnbánó: büszke szuverén ő, aki tisztában van a maga értékével, akinek nem kell bűnbocsánatra áhítoznia, hiszen nem követett el olyan bűnöket, amikért nem
számíthatna kiengesztelődésre, a jóviszony helyreállítására a szűkebb és tágabb családjában és népében.
Meg van győződve: joggal számíthat arra, hogy személyéről Spanyolország helyesen dönt majd; a történelem őt igazolja. («España decidirá, la Historia nos juzgara» – „Spanyolország dönt majd, a Történelem mond majd ítéletet” – ez a mondata engem kissé a néhai Fidel Castróra emlékeztet, aki a kubai forradalmat elindító 1953-as Moncada-ostrom után írta meg nagyhatású könyvét: „La historia me absolverá”
– A történelem föl fog menteni… Természetesen, a katolikus király nem volt forradalmár, sem „szakállas” (barbudo), de megértette a történelem szavát: a diktatura után demokácia kell.
Önkéntes száműzetésébe vonulásakor írta fiának (trónjáról lemondva ugyan, de mintegy szentistváni intelmekként): „Sose feledd: olyan politikai rendszert örökölsz, amelyet én alapoztam meg. Figyelmen kívül hagyhatod személyügyi és pénzügyi döntéseimet, de nem az intézményieket, melyeken nyugszik az egész – és a két döntéscsoport
között csak lépésnyi a távolság.”
Az emlékiratot családjának dedikálta (tudatosan kihagyva a mostani királynőt, Fülöp feleségét, a szép Letiziát, akiről megjegyzi: bekerülése a királyi családba nem az összetartást erősítette).
A félezer oldalas kódexben aprólékosan végigkíséri a maga életét, 1938-as római (ott volt száműzve atyja…) születésétől a „boldog arábiai napjaiig”, ahol boldogtalannak érzi magát, családjától és népétől távol, elszakítva. Kiemeli: semmi sem akadályozhatja meg, hogy továbbra is a legnagyobb szerteettel viseltessen felesége, Sofi (a görög származású Zsófia „emerita” királynő) iránt, akit soha, egy percre sem felede(ett) el. Ugyanilyen mély érzelmek kötik leszármazottjaihoz (köztük Fülöp királyhoz) és unokáihoz is.
Elismeri, hogy bizonyos szentimentális tényezők (melyeket nem részletez) néha letérítették a helyes útról, de hozzáteszi: a házaságon kívüli intim kapcsolatainak nagyobb része teljességgel kitalált és ráfogott elem… (Megjegyzésem: mondjuk, ha e kapcsolatok nem haladták meg a százat, akkor azok nagyobb része – mondjuk ötvenegy – csak kitalált félrelépés, még ha Sofi királynő és a közvélemény ezt nem egészen így ítéli is meg. Hát igen: néha félrevitte a nagylöttyös indulat; nagytermészetű macsó – macho – volt és maradt az emeritus rex…)
Azon a nevezetes éjszakán, 1981. február 23-án kezdődött el igazából, jó öt évvel Franco diktátor halála után, Spanyolhon békés átmenete a demokráciába: La Transición) – akkor nem egy, hanem három puccskísérletet kellett semlegesíteni, emlékszik az ex-király az uralkodása kezdetére, amikor a hadsereg egyik főparancsnoka, Milans del Bosch tábornok „pancserpuccsot” szervezett és „átvette a hatalmat” ; egyidejűleg megbízottja, Tejero a Guardía Civil alezredese néhány fegyveres társával „elfoglalta” a Cortest, és a
falangisták (a francoista-fasiszta párt) vezetése bejelentette: csatlakozik a „hatalomátvételhez”. A hármas (idézőjeles) kísérlet kudarcba fulladt, a király – egy éjszakai gondolkodást és egyeztetést követően – kiállt a Cortes , azaz a demokratikus átmenet mellett, és lefogatta a puccsistákat.
A (volt) király ezt a megfékezett puccskísérletet, valamint a baszk szeparatisták és terroristák (ETA) elleni következetes – és sikeres – harcot emeli ki sikerei közül mint közel negyvenéves uralkodása legfontosabb eseményeit (megemlítve még a 2004-es madridi dzsihádista vonatrobbantásos merényleteket). „Tudtam, hogy hogy legyőzzük őket (az ETA-t)” – írja János Károly a majdnem ezer halottal és 3000 sebesülttel járó küzdelemről.
János Károly szerint az Átmenet (Transición) szelleme fogta össze a spanyolokat a diktatúra után, és ez tartja őket most is egyben. Emlékirataiban azt bizonygatja, hogy ő állhatatosan, mindvégig országa becsületét és érdekeit védelmezte – így joggal várja el a tiszteletteljes spanyolföldi temetést, mikor majd eljön annak az ideje.
Kitérőnek pár szó a spanyol EFE hírügynökségről, melynek anyagát fölhasználtam ehhez az összefoglalómhoz. A nevének eredete nem egyértelmű – az EFE a spanyol ábécé „F”
betűjének a kiejtett neve. 1939-es alakulásakor többen találgatták, vajon a ’fé’ (hit) vagy a ’falange’ (a fasiszta párt neve) rejtőzik-e a névben… A kezdetben kicsiny hírügynökség a hetvenes évekre – nem egszen harminc év alatt – Spanyolország vezető távirati irodája lett, mára egyben a negyedik legnagyobb az egész világon (helyi tudósítókkal nem csak a hispán nyelvű világban). Olyasmi tehát, mint az MTI – csak összehasonlíthatatlanul jobb, megbízhatóbb, globálisabb…
Kis kitérő hazafelé A hatvanas-hetvenes évek fordulóján szépemlékű – idén elhunyt – barátom és spanyolos kollégám, Ortutay Lovas Gyula az EFE budapesti tudósítója (is) volt – általunk, a többi spanyolos által irigyelten, de jogosan. Gyula barátunk többek között Moszkvából, Havannából, Rómából, Pekingből és Buenos Airestől Mexikóvárosig számos latin-amerikai országból tudósította a Magyar Nemzetet – amikor az még újság volt, s nem a kormánypárt szórólapja (copyright Németh Péter). Német nyelvű névjegyén Lowasch volt a középső neve, mert a Lovas-t mindig obszcén dialektusban ejtették ki…