Ritkán olvasok a gazdag magyarokról, nem nagyon érdekelnek, ha meg felcsúti gázszelők, akkor különösen nem…
Erre a görög (?) magyarra egy történész barátom hívta föl figyelmemet , aki a román (és magyar) nemzetté válással foglalkozik. A Sina család nélkül nem biztos, hogy ma áll a Lánchíd és a Magyar Tudományos Akadémia. Azonban a mesés vagyont az utódok egytől-egyig eltapsolták, így eltűnt a XIX. század legnagyobb családi cégbirodalma. Az 1783-ban született Sina György a Boszporusz tájékáról menekült mesés vagyonnal, és a török kormány többször kérte kiadatását. A Bécsben, majd Pesten hirtelen karriert csináló Sina-család terményekkel kereskedett, bankházat alapított.
Kit tartott tehát a magyar arisztokrácia rangon alulinak…? Van azonban a hivatkozott életrajzban egy adat, amit kevesen értenek pontosan – én is ezek közé tartoztam, de B-K. B. történész barátom szépen elmagyarázta…
Az arománok (arumánok, cincárok, kuco-vlahok, kara-vlachok) – a románság macedóniai, elgörögösödött délbalkáni ága – a legrománabb, legbüszkébb románok (mint nálunk a szittya-magyarok – azzal a különbséggel, hogy az arománok valóban románok – újlatin protorománok – és ma is élnek, nem csak népszámláláskor).
Magyarországon számos ismert (és gazdag) képviselőjük telepedett meg, hogy csak a két leghíresebb családot, a Sina és a Gozsdu famíliát említsem… (De a múlt századi Budapest egyik legtekintélyesebb görög – valójában aromán – származású családja volt a Lyka-család is; leszármazottjuk volt Lyka Károly művészettörténész.)
Az arománok másik ismert elnevezése, a cincár a Dél-Balkánon élő makedorománok, saját nevükön arumánok neve a szomszédos délszlávok nyelvében és a régi magyarban. A délbalkáni románok elnevezése talán csúfnévként alakult ki annak alapján, hogy e népcsoport tagjai az ‘öt’ számnevet (románul cinci) a szabályos [csincs] helyett [cinc] formában ejtik…
A dél-balkániak fontos szerepét a (mai) románok etnogenezisében az ún. dákoromán-elmélet hívei – a román „szittyák” vagy „türk-kipcsákok”… – tagadják vagy kisebbíteni próbálják. Visszaemlékszem egyetemi tanulmányaimra; a nagy tudású Tamás Lajos professzor (1904-1984) okította az összehasonlító újlatin nyelvtudományt; sosem felejtem zseniális hipotézisét: a latin plicare összehajtani (ld. még: applikálni, plisszírozni) ige spanyol és portugál utódának jelentése megérkezni (llegar, chegar), „rumén” /román utódjáé pedig elindulni (plecare), mégpedig azért, mert a spanyol hajósnép számára a vitorla összehajtogatása a megérkezést jelentette, a román pásztorok pedig induláskor hajtogatták össze a sátrat… Tamás professzor sem volt a dákoromán elvakultak kedvence… Amúgy a ’cincár’ a magyarban egy időben a ’mészáros” szinonimája volt (de akkoriban még senki sem hallott Felcsútról)…
Nyelvi érdekesség: a görögök és a délszlávok (macedónok, szerbek, bolgárok) e népcsoportot „vlach” (vlachoi, vlachi, vlaszi) néven emlegetik, a Dunán átkelt – a mostani Romániában megtelepült – részük lett (magyarul) az „oláh”, ami magyarul kiterjedt a moldvai és a besszarábiai – valmint egyéb – románokra is… A szláv szóváltozat többesszámban „vlaszi” (’vlachok’) olyan értelmet nyert, mely felölelte a magyar-délszláv határvonaltól Nyugatra élő szinte összes ’újlatint’; a régi magyarban ez volt az ’olasz’ (a sok ’…olaszi’ helynév például legtöbbször francia – burgundiai – telepeseket takar; Bodrogolaszi, Szepesolaszi, Várad-olaszi, Pécs-olaszi… – Olaszország (Itália) csak az egységes nemzetté válás óta viseli e – magyar – nevet, a taljánok – a digók… – pedig hivatalosan ’olaszok’ lettek…
A magyaroktól nyugatra élő nem-újlatinokat (és nem szlávokat) a szláv népek egységesen „némának” nevezték, merthogy nem tudtak beszélni (mármint szlávul)… Ez a „nyemoj”, „nyemec” megnevezés lett a magyar „német” szó alapja is…